Sziasztok!
Kedves Amneris! Hogy te mennyire bölcs vagy!
Drága Nikinozso! Most jöttem rá, hogy honnan is van, a Nikinozso név.
Nagyon tetszik!
Kedves Topictársak és a topicot csak olvasók: Pár nappal ezelőtt írtam ide, akkor azt ígértem, leírom a történetünket. Mivel a story már megjelent a Gólyamesék c. könnyvben, ezért nem az ott leírtakat szeretném megismételni, hanem egy másik internetes örökbefogadási fórumon leírtakat másolnám be ide, aztán pedig a végére egy két mondatot a jelenről.
Diti, Mosolygós, Nikinozso, és aki még ismeri: ti már tudjátok a velünk történteket, elnézést
az ismétlésért.
Hát ime a történet, amit 2003-ban "fabrikáltam" odaát:
"Akkor nekidurálom magam a storynak. De szólok, nem lesz rövid.
5 éve házasodtunk össze. A férjem nem, de én mozgássérült vagyok születésem óta. Tudatosan készültünk a gyermekvállalásra, nagyon hamar kiderült, hogy a páromnál probl. van. A dokik közölték, nem lehet természetes úton gyerkőc.
Na ezt az érzést gondolom, nem kell részleteznem Nektek!
Padlót fogtunk totál, de a következő gondolat az volt, nem adjuk fel, harcolunk, hogy gyerekünk legyen! Na, de nem is gondoltuk akkor, mibe vágtuk a fejszénket.
Következtek a mesterséges megtermékenyítési eljárások. 7 inszemináción estem túl, ebből egy sikerült, áldott állapotba estem, de kb. 8 hetesen elhalt a baba. Úgy éreztük, ennél nagyobb igazságtalanság nem is történhet, hiszen nagyon szerettük volna!
De továbbra sem adtuk fel! (Én egyébként sem vagyok egy feladós típus (lehet, hogy a mozg.sérültség miatt)
Irány a lombikbébi program. Elsőre sikerült, de jött az újabb villámcsapás! Méhen kívüli terheség lett belőle. Újabb műtétsorozat. Mikor már éjjeleket, és nappalokat sírtam át, a férjem felvetette az adoptálást. No én megijedtem. Mit fognak ehhez szólni?! De a vágy erősebb volt. Elintéztük az alkalmassági papírokat (most ezt nem részletezem) és vártunk..... No, várni azt meg kellett tanulnunk, hisz mást sem csináltunk.
Aztán 2001. advent idején felhívott a Gólyahír Egyesület elnöke, hogy van egy 3 hetes kisfiú. Fennáll-e még a szándékunk? Na már bocsi a szóért, de köpn,i nyelni nem tudtam! Naná, hogy igent mondtam. Másnap leutaztunk vidékre, nyílt örökbefogadás volt, találhoztunk a szülőanyával, ott mondott le előttünk. Mikor vége volt a hivatalos procedurának, sírva borultunk egymás nyakába! Bőgtünk, szerintem mindannyian tudjátok, miért! Szinte minden egyik pillanatról a másikra történt. Ott volt a kezünkban a jogerős kihelyező határozat, és mehettük a kisfiúnkkért! Csoda volt!
Másnap mentünk érte, el is hoztuk, és a telefonhívástól számítva 4 nap alatt családdá váltunk! Aztán jött az a bizonyos egy hónapos gondozás, de minden rendben zajlott.
És most jön a csattanó! Még a várakozás ideje alatt, a telefonhívás előtti időszakban próbálkoztunk a lombikkal, és sikerült! Amikor a fiúnk hozzánk került, korai várandós voltam!
Ezért le is kellett utaznunk - gyerekkel - a gyámhivatalba újra, és nyilatkozni, hogy továbbra is fenntartjuk a szándékot. Naná!
Hisz nem volt biztos, hogy a kis pocaklakó megmarad! (sok rizikófaktor: vetélés, műtétek, méhen kívüli, mozgássérültség)
A nyilatkozat után hamarosan, jogerős lett az adoptálás, a másik kicsi pedig ott növekedett a szívem alatt! A "nagyobb" fejlődött, a kicsi nőtt, és mi boldogok voltunk, de nagyon!
Sokan mondták (v. gondolták)hibát követtem el, mert nem szóltam az állapotosságról, hisz a gyerek más családhoz kerülhetett volna! De még abszolúte nem volt biztos, hogy egészségesen megszületik.
Egyébként a vidéki gyámhivatal ebből a szempontból is, meg úgy globál, nagyon korrekt volt!
Aztán pár hónap múlva, tavaly nyáron megszületett egészségesen a kisebbik fiúnk! Így lettünk, vagyunk 4en. Néha még most sem hiszem el, összeszorul a torkom!
Aztán én visszamentem dolgozni, mert nem tudtam volna őket ellátni a betegségem miatt, apa meg itthon van. Hát így van 7 hónap a két gyerkőc közt. Aztán ősszel volt egy szemműtétem (retina), sokat sírtam, mi lesz, ha megvakulok, de aránylag helyre jött, és tudok dolgozni! (Lekopogom: Kopp-kopp-kopp!)
Nem hiszem, hogy kell-e ennél nagyobb boldogság!
Én csak azt kérem az élettől, hogy legyek (legyünk) egészséges(ek)!
Azóta eltelt 2 év, a kisebbik 3 éves lett, a nagyobbik novemberben lesz négy. Mostmár én is, és a párom is dolgozik. Mint, ahogy már korábban írtam, szeptembertől mennek oviba. A boldogságunk meg azóta is tart, sőt szerintem méginkább boldogabbak vagyunk, mert kitöltik a napjainkat, az életünket azzal, hogy vannak nekünk és mondják: Szeretlek Mami, szeretlek Apa! De nemcsak mondják, érezzük is!
És tudom ők is érzik, hogy Mami és Apa nagyon, de nagyon szereti őket!
Bocsánat, h hosszú lettem. Sziasztok!
