2005.06.12 21:05
Szerző: Anonymous
Sziasztok!
Dorki! Én felhívtam a Tropicariumot, mert nem volt egyértelmű a honlapon, és csak a gyerek mehetett ingyen, a felnőtt nem... Mondjuk így is spóroltunk volna 900 Ft-ot, de inkább a Margit szigeten sétáltunk, játszóztunk, kacsáztunk, stb. Ilyen drága mulatságokra inkább kicsit később költök majd, amikor garantáltan élvezi a srác...
Ági! A leöntés: Szabolcs elég nyűgösen ébred általában a délutáni alvásból. Az esetek nagy részében, aztán egy kis szopi, vagy hintázás, vagy az uzsonna meghozza a jókedvét, de kb. kéthavonta egyszer semmi sem segít, ilyenkor gyorsan felöltözünk, lemegyünk sétálni, aminek az első felét általában még azért nyűgösködve viseli, de fokozatosan javul a helyzet, főleg, ha buszozunk, vagy valami érdekes történik. Az egyik ilyen éppen miskolci tartózkodásunk alatt volt. Én láttam, hogy mi a helyzet, gyorsan elkezdtem öltözni, készülni, addig a szüleim próbálták Szabolcsot nyugtatni, de egy idő után feladták, és elkezdték gúnyolni, cikizni, amitől még idegesebb lett, teljesen belelovalta magát. Nem is tudom elmondani, tudjátok, amikor már azt sem tudja miért sír, nem üvölt, hanem olyan kicsit hüppögős, de azért nem múló, néha beerősödő izé, nagy könnyek, stb. Közben meg jöttek a jótanácsok, hogy ezt nem szabad hagyni, ők bizony leöntötték vízzel, ha bármelyik gyerekük így viselkedett. (Mindenzt úgy, hogy én rohangáltam a lakásban, cipő, kabát, stb után, apám ült ölében a gyerekkel, de esze ágában sem volt nyugtatgatni, mondjuk énekelni, vagy valami, hanem a közben betoppanó szomszéd nénivel, és a nevelőanyámmal kórusban okoskodtak...) A végén azért megmostam egy kis vízzel a gyerek arcát, de érdekes módon akkor múlt el a dolog, mintha elvágták volna, amikor végre kijöttünk a lakásból, és betettem a kendőbe, és elindultunk... Aztán nem is volt nyűgös egyáltalán az úton, jó nagyot mentünk, hogy kiszellőztessem a fejem, mert eléggé felhúztak az öregek, mitagadás...
A levél: jaj, nem olyan, éppenhogy olyan kis jóhangulatú, mindjárt bemásolom. A tördelés biztos rossz lesz, bocsi...
"Mai gondolataim, hogy akik a 80-as évek előtt születtek, azok valódi Hősök, olyasféle igazi hollywoodi mindent túlélő fenegyerekek. De tényleg!
Gondolj csak bele, 1980 előtt születettek, azaz MI, kész csoda, hogy életben maradtunk. Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban, sőt még biztonsági öv se nagyon, viszont bizton tudhattuk, hogy a gyerekágyak festékében akadt bőven ólom. A gyógyszeres és vegyszeres üvegek könnyedén nyithatóak voltak, nem volt semmi furfangos védelemmel ellátva, de még a fiókok és ajtók sem voltak felszerelve biztonsági nyitóval, és mikor bicajozni mentünk, nemhog könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de még rendes biciklink sem. Azért az nem volt semmi. Mi még csapból ittuk a vizet, és azt se tudtuk, mit jelent pontosan az ásványvíz. Én speciel sokáig kevertem a szódavízzel. Azt hittem az ugyanaz. Szúr-szúr. Semmi különbség a kettő között, miért pazaroljak hát rá külön szót. Mi nem nagyon unatkoztunk, ha tehettük kimentünk játszani. Igen, ki. Egész nap kint voltunk, a szüleink pedig csak sejtették, hogy élünk és megvagyunk, hiszen még Matáv telefon se nagyon volt, nemhogy mobil. Pláne nekünk! Nyáron a derékig érő fűben és közeli kiserdőkben játszottunk, mégsem lettünk kiütésesek és nem tört ránk allergiás roham. Nem tudtuk mi az a pollen, és a parlagfűről azt hittük, hogy a sárkányfű egyenes ági rokona. Ha elestünk, megsérültünk, eltört valamelyik végtagunk, vagy csak szimplán betört a fejünk, senkit nem pereltek be ezért. Egyszerűen mi voltunk a hibásak. Sőt! Ha az erősebb elgyepálta unalmában a kisebbet és gyengébbet, az is rendben volt. Ez így működött, és a szüleink nem nagyon szóltak bele ebbe sem. (- Kisfiam, bemegyek az iskolába, az nem lehet, hogy téged
mindenki Rambónak csúfol / - Hagyd csak anya, ez az én háborúm!) Étkezési szokásaink Schubert Norbi mércéjével mérve nap mint nap tartalmazták a halálos dózis többszörösét, de még egy mc donalds-on edződött átlagos amerikai elhízott kisgyerek is helyből nyomna egy hátraszaltót attól, amit mi leküldtünk kaja címszóval. Gondoljunk a zsíros kenyérre, a kolbászra, a disznósajtra (ki tudja mit tettek bele), az iskolai menzára (ki tudja mit NEM tettek bele) és mégis itt vagyunk. A kakaóban nem volt A,B,C,D és E vitamin. Viszont &"bedeko"-nak hívták és már ez is elég volt a boldogságunkhoz. Szobi szörpöt ittunk, ami hírből sem ismerte az édesítőszert, viszont tömény cukorból készült. A limonádét még magunknak kevertük és mosatlanul ettük a fáról a gyakran éretlen gyümölcsöt, a WC pereme alatt, pedig a baktériumok ezreinek a kolóniái telepedtek meg még háborítatlan nyugalomban, a preDomestos korban. Volt néhány barát, aki már ismert olyat, akinek videója volt, vagy esetleg spectruma (az egyfajta számítógép vót), de szó sem volt Playstationról,
Nintendóról, X-Boxról, Videójátékról, 64 tévécstornáról, műholdról és kábeltévéről, filmekről, DVD-röl, Surround Soundról, Internetről, Fitness-Club kártyáról vagy mobiltelefonról. Viszont voltak barátaink! Olyanok, akikkel találkoztunk kint az utcán, a focipályán vagy a pinpong asztaloknál, vagy ha mégse, akkor egyszerűen becsengettünk hozzájuk és beengedtek. Nem kellet megkérdezni a szülőket. Sem a miénket, sem az övéket! Nem vittek és nem hoztak a szülök autóval. . . Mégis itt vagyunk. Nyakunkban lógott a lakáskulcs, mikor játszani mentünk, és nem ritkán
fadarabokkal, botokkal harcoltunk, labdával dobáltuk egymást, mégis itt vagyunk. Nem ütöttük ki egymás szemét, a többi seb pedig begyógyult.
Focizni is csak az állhatott be, aki tudott. Akkor még volt egy íratlan szabály, amit ma nehezen értünk már meg mi is: azt csináld, amihez értesz. Aki pedig nem értett a focihoz, pláne nem tudta rendesen kirúgni az ellenfél bokáját, az csak csalódottan nézhette a játékot a rácson túlról, vagy odébb állhatott, és más játékot, más játszótársakat kereshetett magának. A szerelmet nem brazil sorozatokból tanultuk, csak egyszerűen megéltük. Boldogan szaladtunk végig az utcán az első csók után, úgy, mintha már sohasem akarnánk megállni. Ha egy tanár nyakon vágott, nem szúrtuk le egy késsel és nem pereltük be, és nem sírtunk otthon a szülőknek. Sőt! Ha lehetett, el se mondtuk. Ismertük a törvényt, és ha vétkeztünk, szüleink nem álltak mellénk. Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk, mit jelent a kötelesség, a bűntudat, a jóérzés, a felelősség. Ismertük ezeknek a szavaknak a mélységét.
Ezek voltunk mi. Hősei egy letűnt kornak, amelyen a mostani fiatalok értetlenül mosolyognak.
Ui. : talán mi voltunk a boldogabbak!"