Most találtam ezt a topicot és egyhuztomban végigolvastam.
Az én kislányom májusban született császárral, mert farfekvéses volt. Pedig volt idő amikor jól feküdt, a 33. héten derült ki hogy faros, utána mindent megtettem hogy megforduljon, homeo bogyót is szedtem, mégse. A dokim programozott császárt akart, ha már úgyis műtét lesz, én meg spontán akartam szülni. Egy ideig úgy is tűnt, megpróbáljuk spontán farosan is, de az utolsó 2 hétben, a több megkérdezett orvos győzködésére nagy vívódás után elfogadtam, hogy ha nem fordul meg sokkal biztonságosabb a csaszi, különösen, mert nagy BPD-t mértek. De szurkoltam, hogy megforduljon és a spontán beindulást mindenképpen akartam, meg vajúdni is. Ezeket a dokim megígérte. 2 nappal hordtam túl, amikor május 13-án 11-kor folyni kezdett a magzatvíz és rögtön 3 perces fájásaim lettek, de még elég gyengék voltak. Reggel még amnioszkópiás vizsgálaton voltam, 1 ujjnyi volt a tágulás. 13 órakor már 2 perces fájások voltak és erősödtek, fekve már elég rossz volt. Sétáltam és még bíztam benne, hogy valami csoda folytán megfordul. Amikor negyed 5-kor megvizsgáltak, még mindig csak 1 ujjnyi voltam mint reggel(!) sehova nem haladt, viszont 1 perces fájásaim voltak és az egyik szülésznő azt mondta, hogy az arcom alapján elég "jó" fájások ezek. A doki megkérdezte, hogy mostmár 5 órát vajúdtam, mire várunk még. Így aztán elkezdtek előkészíteni a műtétre. Akkor muszály volt feküdnöm, az egyik szülésznő borotvált, a másik az infúziót kötötte be, míg a férjem olvasta a spinális érzéstelenítésre vonatkozó papírokat amiket alá kellett írnom. Közben 1 perces "jó" fájásaim voltak, és ennyi macera mellett nem tudtam a légzésre koncentrálni, így lényegesen jobban fájt, annyira, hogy azt gondoltam, ha már úgyis műtét, gyorsan kössék be azt az érzéstelenítőt, mert én ezt nem bírom ki. Engem ez is megviselt lelkileg, hogy nem tágultam és hogy azokat a fájásokat már nagyon rosszul viseltem: hogy szültem volna meg? Mégsem lennék olyan erős mint más asszonyok? Ez már akkor rosszul esett. Aztán betoltak a műtőbe. Mielőtt áttettek az asztalra kértem várják meg a következő fájást, mert közben nem tudtam volna kapaszkodni. Mielőtt beszúrták a gerincembe ugyanezt kértem, mert fájás közben nem biztos, hogy mozdulatlan tudtam volna maradni. (Az altaóorvos meg is lepődött, hogy itt fájások vannnak?) Aztán melegedni kezdett a lábaam, már nem éreztem, azt mondták már nem fájunk, de én még fájtam egyet. Aztán elmúlt. Ez nagyon jó volt. De az nem, amit senki nem mondott és nem készített fel rá: a csillapíthatalan reszketés. Mntha fázna az ember. Nagyon rosszul esett, hogy ennyire nem tudom kontrollálni a testemet és borzasztóan zavart. Pedig ez egy lehetséges mellékhatása a spinális érzéstelenítésnek. Meg az is megdöbbentett, hogy mennyire húzgáltak a dokik amikor a sebet tágították, billegett az egész testem az asztalon. De nem félem, csak a reszketés borzasztóan zavart. Mindenki izgult, mert régen volt már olyan császár, hogy nem tudták a baba nemét. Amikor megmondták, hogy kislány borzasztóan örültem, mert én kislányt szerettem volna, de a pocakom állásából és más jelekből a legtöbben fiút jósoltak és valahogy én is úgy éreztem. Ennyit az anyai megérzésről. A férjem egy üvegfal mögül végignézhette az egészet és amikor a doki 17.05-kor kiemelte a babát rögtön látta, hogy lány, mivel ugye a popsija volt előre.
Aztán bebugyolálták, megmutatták nekem, pár méterről, de nekem borzasztó messzinek tűnt és elvitték mérni, mosdatni, ahol apuka végig vele volt és utána rögtön a kezébe adták. Már ott vártak, amikor engem kitoltak a műtőből és egy csecsemős nővér rögtön segített mellre tenni, kicsit oldalra fordulva feküdtem. 5-6-ot szippantott és elaludt. Nagyon jó érzés volt, eltekintve a reszketéstől, ami kb 1 óra múlva, fokozatosan múlt el. 24 órán át nem kelhettem fel, de a lányom végig velem volt, nehézkesen és fájdalmasan forogtam egyik oldalról a másikra, és mindig meg kellett kérni egy nővért, hogy fogja meg addig a babát. Éjjel többször sírt szegénykém, én meg kétségek között nyugtatgattam. Aztán jött a szoptatós nővér és közölte, hogy éhes a gyerek, ad neki pótlást. Én reménytelenül néztem rá, hiszen volt előtej rendesen, csak a lány 5-6 szippantás után mindig bealudt. De azt hittem a nővér tudja mit csinál, engedtem, csak azt kértem ne tápszert adjon, hanem anyatejet. Úgy megrakta a bendőjét a lányomnak, hogy az egyhuztomban 6 órát aludt utána. Utána ismét az 5-6 szippantás után elalvással kínlódtunk, de rájöttem, ha engedem pótolni akkor nem fog szopizni, így nem engedtem. 24 óra után felkelhettem és rögtön zuhanyozni kellett. Nagyon rossz volt mozogni, de mondták, hogy erőltetni kell, mert akkor gyorsabban javul. Egyáltalán nem volt kellemes, de ez kívülről nem látszott, mindenki azon csodálkozott, hogy milyen virgoncan mozgolódok, még a doki is azt mondta, ha nem tudná hogy hasi műtött vagyok nem mondaná meg. Pedig én igencsak rendesen éreztem. Meg mivel engem kapcsoztak nem tudtam kiegyenesedni. A szoptatáshoz még annyit, hogy miután lekerültünk az osztályra mondtam a gondom, hogy segítsenek, de a nővér a vizitnél csak megnézte hogy teszem mellre a gyerket, azt mondta minden oké, szopik ez a gyerek és otthagyott. Amint kilépett az ajtón Dana elaludt és megint csak pár kortyot evett. Délután bezzeg jöhetett segíteni, mert már annyira elkenődtem, hogy hiába kérek többször is segítséget le se tojnak, hogy sírtam, ezért a szobatársam szólt, a gyermekágyi depressziótól meg nagyon félnek, ezért rögtön jöttek segíteni. Csak egy kis sírás kellett.
De az én lányom annyira aludt, hgoy még a csecsemősök sem tudták felébreszteni, hiába masszírozták vörösre a fejét, vállát, gyűrkélték a lábát, kezét, rá se hederített. Aztán az egyik megmutatta, hogy tudom függőlegesen szoptatni, de még úgy is rázogatni kellett a buksiját, csak akkor nem aludt el. De ez nehéz volt, mert teljesen egyenes gerinccel kellett ülni és legalább 40 percbe, de inkább 1 órába telt mire meg tudtam szoptatni, még így is. De megérte, mert a csak anyatejes lányom, aki 3050 g-al született, 2940-el vitük haza, 3 hónaposan már 6650 g volt.
Szoptatás: tessék erőltetni! Mindent kipróbálni, mindenkit megkérdezni, minden áldozatot meghozni, hátha sikerül. Én ettől féltem, hogy nem fogok majd tudni szoptatni, mert anyukám sem tudott, bár a húgom meg igen (16 hónapig mindkét gyereket) de végül sikerült. Igaz rengeteget telefonáltam a kórházból, többször hívtam még a húgomat is Angliában, mivel ő volt az egyetlen akit ismertem, hogy jól tudott szoptatni, jó kis mobil számlát csinálva ezzel, de a sok tanács és lelki támogatás kellett.
Ami még azt illeti, hogy szültem volna meg műtét nélkül: a húgom az első gyerekét 26 óra alatt szülte meg. Magyarországon manapság ennyit nem engedik vajúdni a kismamákat, oxitocint adnak és ha az sem segít, akkir fájásgyengeség miatt császároznak. Úgyhogy valószínűleg jó hosszú vajúdás várt volna rám, mert a popsi nem is tágít annyira, mint a beékelődött kemny buksi.
A császárt bár felkészültem rá mégis sajnálom, bár muszály volt a baba egészsége szempontjából, most sem rizikóznék, de nagyon hiányzik, hogy a hasamra tegyék. Nagyon bízok benne, hogy a következőnél sikerül spontán szülnöm!!!
Bocsánat, nagyon hosszúra sikerült.
Leone
Meg aztán a fájdalomcsillapító szuri, amit a varráshoz kaptam, csak kívül hatott, a belső varrásnál nem segített - a párom kezét rágtam fájdalmamban 
