Kiemelt témák

Már megint én vagyok!

Pocok!
Most olvastam el mégegyszer,hogy mit írtál nekem,és eszembe jutott,hogy mit is akartam mondani! )

Szóval:A férjemmel sokáig jártunk együtt,és végig azt hajtogatta,hogy ha lesz gyerekünk Õ a babát fogja szeretni jobban nem engem...
Na nekem se kellett több, magammal szépen megbeszéltem hogy akkor szülök én gyereket,ha piros hó esik! Így akartam azt biztosítani,hogy a férjem szerelme örökké meg maradjon.
Hiszen már elörre láttam lelki szemeim elött,hogy el leszek hanyagolva,nem fog igazán szeretni,csak úgy éldegélünk majd csendes békében,és a többi.....
Aztán az esküvõ elõtt jártunk jegyeskurzusra a templomba.
(gondolom más is átesett ezen nem is részletezem hogy néha milyen "érdekes" tud lenni)
De ott szó esett a témáról is ami megváltoztatta a férjem véleményét,és ezzel talán az életünket is....
Az történt hogy a pap aki az elõadást tartotta feltette a kérdést: ha gyermek születik kit kell jobban szeretni a házastársat vagy a gyermeket?
Persze a férjem egybõl azt mondta,hogy a gyereket!
Erre a pap mosolygott és rázta fejét...Ha a gyermek felnõ,kirepül, el kell engedni az életbe, nem szabad elvárni tõle hogy egész életében az anyuka apuka kislánya-kisfia legyen....támogatni kell,de csak olyan mértékben és módon ahogyan azt Õ szeretné....és akkor ki marad? Csak az élettárs!
Egyszóval a párunkat kell elsõsorban (és nem jobban!) szeretnünk,hiszen Õrá számíthatunk abban, hogy a (nem kevésbé) szeretett gyermeket segít felnevelni,és késöbb támogatni is!Késöbb aztán öreg éveinkben is Õ marad mellettünk,hiszen a gyermeknek lesz saját családja,és persze nem felejt el bennünket,de nem tud annyi idõt velünk tölteni,amennyit mi szeretnénk...
Ezt a férjem is megérti,és eszerint készülünk a babára...
Most már én is megnyugodtam, és tudom hogy a férjem nem fog kevésbé szeretni a baba érkezése után sem.
Na persze azért aggódom hogy lesz e idõnk ezt egymásnak kimutatni????
Ezzel az egésszel nem azt feltételezem,hogy Te nem szereted a férjed, vagy Õ Téged,sõt biztos vagyok benne,hogy remek pár vagytok!
Csak azt akartam elmondani hogy ELSÕSORBAN Õt kell szeretned!
Remélem nem bántottalak meg a mondandómmal,ami (most látom) eléggé hosszúra sikerült.
Sokat olvastam már Tõled itt is és más topicban is,és nagyon aranyosnak és szimpatikusnak talállak,és semmiképp nem akartam bántó lenni...)
Remélem nem tûnik prédikációnak,vagy okoskodásnak az, amit itt leírtam,ezt semmiképp nem szeretném....
Köszönöm,hogy "meghallgattatok"!
Sziasztok a legközelebbi "találkozásig"!
névtelen

Sziasztok!

Névtelen!

Szerintem a legegyszerûbb, ha elfelejted, hogy meg KELL felelned az elvárásoknak. NEM KELL! A lényeg az, hogy te és a babád élvezzétek egymás jelenlétét, az együtt töltött idõt!
Igen, valóban sok nyûggel jár a gyerekvállalás, de ezt tudtuk már azelõtt, mielõtt teherbe estünk volna. Tényleg jóval kevesebbet alszol, lehet, hogy harcolni kell minden egyes csepp tejért, lehet, hogy a hormonjaid elszabadulnak, és depressziós leszel egy ideig, lehet, hogy sírni fog a baba és nem tudod, hogyan nyugtasd meg, DE! Hidd el, egyetlen mosolyával, egyetlen kedves, szeretettel teli pillantással, egyetlen gügyögéssel feledtetni tudnak mindent, ami esetleg kellemetlen, fárasztó, idegesítõ.
Ahogy végigéled majd vele azt, hogy az értelme kibontakozik, ahogy látod majd, hogy napról-napra okosabb, ügyesebb, érdeklõdõbb, nyitottabb, az mindent megér.
Esküszöm neked, nincs ennél hálásabb dolog a világon! Akkor se, ha az elsõ hat hét nehéz, mert még nem érted mit akar, és fáradt vagy, fáj a melled, stb.
Majd meglátod, hogy amikor már akkora lesz, hogy kimondja, hogy ANYA vagy odabújik hozzád a legtökéletesebb bizalommal, ami létezik a világon, megpuszil, megsimogat, te leszel a világ legboldogabb embere.
Szóval, egyet se félj, és minden károgó szót, megjegyzést légy oly szíves, és az én kedvemért rekessz ki a fejedbõl! Már most kezdd el, akkor mire megszületik, már profi leszel benne...
Apukának meg tarts minél több kiképzést. Beszélgessetek sokat a benned zajló folyamatról, osszátok meg a gondolataitokat, esetleg megbeszélhetitek, ki hogyan gondolja a gyereknevelés nehéz és rögös útját...
És igenis lesz idõd babusgatni a férjedet, csak más módon, mint most. Esetleg tervezzétek úgy majd az idõtöket, hogy havi egy-két este menjetek el valahova kettesben. Mozi, vacsora, beszélgetés. Ez jár attól még, hogy gyermeketek van, ráadásul egy-egy ilyen este után az ember olyan jól feltöltõdik lelkiekben, testiekben. Sokkal türelmesebb utána a gyerekkel is, magával is. Szóval nem bûn, szükséglet az, hogy legyen magatokra is idõtök. Fõleg, ha belegondolsz, hogy 20 év múlva már a maga útját fogja járni, ti meg kettesben maradtok megint.
Ne úgy gondold el az anyaságot, mint állandó áldozathozatalt. Nem kell mártírnak lenni. Próbáld meg végiggondolni, hogy hol vannak a határaid, milyen korlátaid vannak, és annak alapján próbálj meg majd szervezni. Ne vállald túl magad, mert csak önmagadnak szerzel vele rossz pillanatokat, amiket aztán az ember hajlamos a környezetén (férj, gyerek, stb.) kitölteni. Inkább ismerje el az ember maga elõtt, hogy teljesen tökéletes akkor sem lesz, ha megfeszül.
Nekem pl. egy idõben kifejezetten bezártság érzetem volt már. És hiába imádom a lányom, hiába jártunk el erre-arra, hiányzott a barátaim társasága, egy jó beszélgetés a saját korosztályommal egy könyvrõl, filmrõl, errõl-arról. Aztán úgy alakult, hogy vissza kellett mennem dolgozni 4 órában a régi helyemre. Azóta sokkal jobban érzem magam. Sokkal nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb vagyok, nem hiányzik a kimozdulás, az, ha napokig egy sétára sincs lehetõségünk (pl. amikor beteg a gyerek). Szóval, ez is egy megoldás volt, igaz, nem teljesen a magam választása.
Nem mondom, hogy nem lesznek rossz pillanatai a gyerekkel töltött éveidnek, nem akarlak áltatni. De az biztos, hogy alapjában véve mindennél jobb dolog az anyaság.

Kriszti!

Akartam már írni neked, csak nem volt túl sok idõm. Az, amit a pszichiáter elmondott neked, szinte minden mamánál ugyanezen okokból fakad. Csak van akinél kicsit erõsebben jön elõ, van akinél kevésbé. Szinte minden mama átesik egy ilyen idõszakon, amikor valahol megpróbálja tudatalatt elutasítani a gyermekét. Szerintem ez az anyává válás egyik fejlõdési szakasza. Magától is elmúlik, és most, hogy tudatosabbá vált benned ez a gondolat, már könnyebben tudsz tenni ellene. Önbizalmad pedig legyen, hiszen azért az a babuska eddig is jól elvolt melletted, azaz annyira rosszul mégsem csinálhatod, nem?
És igaz az is, hogy néha ki akarod tekerni a nyakát. Sokszor volt velem is olyan, hogy a legszívesebben a sarokba csaptam volna... De nem tettem meg. Mégiscsak a gyerekem vagy mi a szösz. Szegény anyám, ha annyiszor csapkodott volna a falhoz, mint ahányszor eszébe juthatott, ma biztos nem írnék neked.
Az se baj, ha nem vagy birkatürelmû, mindig mosolygó anyuka, én pl. most jutottam asszem el oda (a lányom 18 hónapos), hogy szinte minden hisztit úgy tudok lereagálni, ahogy elhatároztam magamban.
És félhetsz tõle azért is, mert tudod, hogy a léte tõled függ, nemcsak azért, mert esetleg gyûlölöd magad. Ez a gondolat már magában is elég megterhelõ tud lenni néha, nem?

Na, elvágom magam, puszi mindenkinek:

Dia

Névtelen!

Nekem is ezek voltak a gondolataim szülés elõtt. Nagyon-nagyon szeretjük egymást a férjemmel. Ezen még a baba sem tudott változtatni. Sõt még mélyebb lett a kapcsolatunk. Igaz nincs annyi idõnk egymásra, mint régen és energiám sincs, hogy babusgassam Õt.
Számomra az elsõ hónap volt katasztrófa.(Soha nem felejtem el.)De már akkor mondtam a férjemnek tudom, hogy 1-2 hónap és menni fog minden.Így lett. Most 8 hónapos a kislányom és minden müködik.Néha nekem is vannak rossz napjaim, de kinek nincs. Imádom a lányomat, férjemet.
Szoptatni a világon a legcsodálatosabb dolog.Fejni se annyira rossz. Ajánlom Neked az Avent Isis fejõgépet. Szerintem szuper.

Üdv. Kriszta

Szia Pocok!
Asszem mindenki nevében megköszönhetem hogy létrehoztad ezt a topicot.
Én is egy kicsit megkönnyebbültem,és látom ezzel nem vagyok egyedül.
Pusz,Mariann

Sziasztok!
Régen voltam már itt,és csak most látom a válaszokat!
Mindenkinek köszönöm aki tanácsokkal látott el,és foglalkozott velem!

Pocok!
Neked külön köszönet,hogy létrehoztad a topicot(csatlakozva zmariannhoz),
és nagyon tetszik hogy ilyen nagyszerû párost alkottok a férjeddel!Azt hiszem a babátok az egyik legszerencsésebb
manocska a világon,hogy ilyen szülei vannak!
Sok boldogságot az életben nektek!
Puszi:
névtelen

Hát, látom, itt már mindenki megszabadult a rémképektõl! Pedig ha volna itt még valaki, akkor elmondanám neki, hogy szerintem két eset van: vagy amit Pocok érez, teljesen normális jelenség, vagy én nem vagyok normális . Lassan 12 és fél éve érzem ugyanezt, amióta a nagyfiam kiküszködte magát a szülõcsatornán.
Tényleg rémes érzés tud lenni egyébként! Amikor egészen pici volt, olyan hülyeség is megfordult a fejemben, hogy mi van, ha ülök a villamoson, és valaki csak úgy belevág a kicsi arcába. Meg a másik, hogy annyira kiszolgáltatott nekem, annyira esendõ és férlevezethetõ egy csecsemõ, hogy akár mérget is adhatnék neki, és ez az érzés gyötrõ volt! Nem az gyötört, hogy megtenném, hanem az a tudat, hogy valaki ennyire alá van nekem rendelve, tehát hogy megtehetném, és ez iszonyú.
Ez az érzés egyébként nem múlik el soha, mármint a rettegés. Az ember félti a kölykét attól a pillanattól, hogy anyává lett, mindentõl félti és rémeket lát. Az elsõs fiamat attól féltem, hogy valaki elkapja az utcán. Rémképek vannak elõttem, mi lesz, ha felnõvén szembeszállnak a rendszerrel, börtönbe vetik és megkínozzák õket. Vagy csak összefutnak egy aberrálttal.
Ha elmennek kirándulni az óvodával vagy az iskolával, folyton attól félek, hogy közlekedési balesetet szenvednek.
Éppen ma hajnalban ültem fel arra döngõ mellkassal, hogy a nagyfiam leesett a hetedik emeletrõl - mármint álmomban.
Közben nekem is volt egy autóbalesetem egy hónapja, sértetlenül szálltam ugyan ki a három hónapos fiammal a ronccsá tört autóból, de azóta is - igaz már ezt azelõtt is tudtam, csak most tárgyiasult a gondolat - dörömböl az agyamban, hogy mi múlik egyetlen elhibázott pillanaton...
Szóval a dolog normális, de biztosan van egy olyan foka, amikor elviselhetetlenné válik. Talán ilyenkor segítenek az efféle beszélgetések.

ui: egyébként szerintem Pocok olyan erõs, határozott és kiegyensúlyozott nõ, hogy nincs szüksége orvosi segítségre a rémképek feldolgozásához.

Pocok, ez a hobbyszint, ez igazán tetszett! Aztán ezekkel a félelmekkel tényleg úgy van, ahogy írod, hogy mivel napközben meg kell felelni az elvárásoknak, az embernek egyre kevésbé van ideje rettegni. Még két-három lány, és teljesen felszámolod a problémát! (Nem, sajnos nem, de jól hangzik)

Sziasztok!

Velem semmilyen baleset nem történt még. Egy kis botláson, ficamon kívül, persze az is 32 hetes terhesen. Mégis. Egész várandósságom alatt úgy ültem autóba, hogy rettegtem. Kanyarokban, vagy ha valaki dudált, szorítottam be a szemem, és kapaszkodtam. Azóta, hogy megvan a fima (8 hó) az összes úttesten úgy megyek át, ha a gyerkõc is ott van, hogy kitekeredik a nyakam úgy szétnézek. Hogy még a közelben se legyen egy autó sem. Ha lámpa van akkor meg addig nem megyek át a Gabival a zöldön sem amíg meg nem bizonyosodtam arról, hogy az autók megállnak. Ha meg a keresztezõdés takarva van akkor meg elõbb kiállok én szétnézni és inkább húzom a kocsit. Ez gondolom így van rendjén, de pár babás barátnõm kicsit furcsán néz rám ilyenkor Bár némi okom azért van. Pl múltkor egy olyan keresztezõdésnél szerettem volna átmenni ahol csak azért van lámpa, hogy a gyalogosok át tudjanak menni. Szóval nem is igazi keresztezõdés. Mert van az út és rajta a lámpa, aztán ennyi. Szóvl végre zöldt lett a lámpa mehettünk volna, de az egyik autós 100-al száguldott át a neki piroson. Számít hogy a gyalogosok ott mennek? Nem, jót dudált rájuk. Még szerencse, hogy ilyen heppem van,hogy addig nem tolom át a gyereket míg le nem lassítanak és látom hogy meg fognak állni. Na meg rengeteg balesetet láttam már. Ahol lakunk elõttünk az út egy része egyirányú. A keresztezõdés után már "rendes". Na és persze néhányan biztos nagyon sötét napszemcsit hordanak, mertnem látják a behajtani tilos táblát. Így azt hiszik a keresztezõdésnél a jobbkéz szabály nekik kedvez, pedig dehogy. És ott olyan évi 20 karambol van, könnyebb-súlyosabb.

Sziasztok!

Sasha!
Most jól megnyugtattad a rémképeket látó anyukákat !
Egyébként megértem az óvatosságodat az utakon, én is ha csak tehetem lámpás úton megyek át, és mindig kivárom a zöldet és azt, amíg az autók megállnak.

Üdv, Virág

Sziasztok!

Végigolvastam a topicot és futkározik a hideg a hátamon.
Nekem akkor volt autóbalesetem, amikor még nem tudtam, hogy laknak a pocakomban. Senkinek nem lett semmi baja, csak nekem, a vezető mögötti ülésen, koponyatörés és több zúzódás. A kisfiam szerencsére egészségesen megszületett, de azóta nagyon félek az autóban.

Kedves Margaréta, ha olvasod még a topicot!
Amikor az első hozzászólásodat olvastam, belémhasított, hogy Úristen, csak nem az a lány Ercsiből??? Később láttam, hogy igen, ő az. én is laktam ercsiben, az említett balesetről is hallottam, igaz, csak pletyka-szinten és azok végleges bénulásról és autóban végzett császárról szóltak, de így is éppen elég szörnyű. Tudom azt is, ki volt a 12 éves "fiúcska" .

Annamari

Sziasztok!

Most találtam meg ezt a topicot. eddig talán nem is tudatosult bennem a dolog csak miután olvastalak titeket, hogy én is hasonló cipőben járok valamelyest. Én most várom az első babát, nagyon készülök és nagyon várom már, hogy milyen lesz a kis manócska. Sokat olvasok, rendszeresen járok a dokihoz, szóval amit lehet elkövetek azért, hogy egészségesek legyünk és nagyon örülhessünk egymásnak. Mégis miközben boldog vagyok folyton félek is. Azt szeretném ha a pici mindenben a legjobbat kapná. Ezért eltökéltem rajtam nem fog múlni bármire hajlandó vagyok érte épp ezért talán folyton felrémlenek előttem szörnyű képek, hogy mi lesz ha valamit rosszul csinálok majd? Ha pl. túl erősen fogom meg, vagy nem tartom eléggé és kifickándozza magát a kezemből fürdéskor? Félek, hogy túlöltöztetem majd vagy esetleg épp miattam fázik majd meg, félek, hogy nem fogok felébredni ha éjjel szüksége lesz rám, vagy nem veszem észre, hogy valami baja van. Szóval rengeteg aggódás van bennem. Miközben minden idegszálammal azon vagyok hogy neki minden jó legyen egyre inkább arra gondolok talán egy tökéletes anyuka is kellene mert mi van ha én nem vagyok az? Talán butaság. A párom szerint lassan kész szülésznő vagyok annyit olvasok de mégis felkészületlennek érzem magam, bár elméletben minden jónak tűnik félek, hogy mégis rosszul csinálok majd valamit és a babának baja esik. Hozzáteszem Õ egy nagyon várt baba így volt időm már korábban is készülni az anyaságra ha ezt ki lehet így jelenteni, de annyira szeretném, hogy a lehető legtökéletesebbet adhassam neki, hogy ennek tükrében talán én magam nem vagyok elég jó. Remélem túljutok majd a félelmeimen. Nektek is ezt kívánom!