Stella
Hát ez csudaklassz! Bízzál bennük, hiszen mind felébredtek, mert ÉLNI akarnak! Drukk ezerrel.
Remélem pihizel sokat.
Zsebikém
és Fea
Az csak természetes, hogy az amúgy is érzékeny női lélek ilyen esetekben jobban érzékeny minden egyes hírre, történésre. És ha egyszer (kétszer) már kapott pofont az élettől, hát a következő alkalommal már nem áll oda teljes lelkesedéssel, mindig lesz benne egy kis fenntartás. Tudom, hogy jól esik ilyenkor a vígasztaló szó, vagyis nem is a vígasztaló szavak, mert azt nem mindig hiszi el az ember (lesz még neked...., hamarosan ..., stb.), hanem az, hogy foglalkoznak vele, van, akinek elmondja, akinek kiadhatja ilyenkor a dühét. És erre nagyon jó ez a fórum. Ide bármikor jöhettek és szokszor a vígasztaló szavakon túl bizony jótanácsokat is adnak a lányok.
Tudom, hogy sokan irigyeltek engem, mert elsőre sikerült, de igazából nekem sem volt könnyű és bizony én is irigylem azokat, akik mellett a kudarc esetén is ott áll a párjuk.
Ha nem haragszotok elmondom pár szóban a dolgokat. Valahogy most kikívánkozik belőlem.
Nálam donorspermával lett a baba, mert a párom, aki jó pár évvel idősebb volt nálam, és az utóbbi két évben már nagyon beteg volt (agyi érproblémák, mozgásszervi gondok). A Kaáliban július végén voltam az első konzultáción, augusztusban lezavartam a hiányzó vizsgálatokat. Eközben persze a páromat ápoltam végig, de így is azt mondtam, hogy még mellette is vállalom az egész procedúrát. Sajnos a párom augusztus 24-én meghalt. (Én előzetes jelét ennek nem láttam, eléggé megrázott. Ráadásul én találtam meg otthon, így azóta is rettentő lelkiismeretfurdalásom van, hogy mindent megtettem-e érte, jól csináltam-e.) Hatalmas dilemmában voltam, hogy szeptember elején illik-e elkezdeni a projektet, belevágjak-e egyedül, mi lesz velem ezután. Aztán úgy döntöttem, hogy elkezdem, hiszen a páromat már semmi sem hozza vissza mellém, akármit is csinálok. A sok elintézni való elvonta a figyelmemet a stimulációról és a beültetés utáni 2 hétről, de ez viszont is megvolt, mert nem mindig csak a páromra gondoltam. Fogalmam sincs mi lett volna, ha nem sikerül. Milyen mélyre süllyedtem volna és mennyi időbe telt volna kimászni belőle? Nem tudom. Azt viszont úgy gondolom, hogy a páromat a Jóisten azért vette magához, hogy megszabadítsa őt is én engem is az addigi szenvedésektől és a babát talán a párom küldte nekem. Ebbe kapaszkodok, mert enélkül nem érezném a talajt a lábam alatt.
Köszönöm, hogy elolvastátok a történetet, úgy gondolom, hogy valamennyire már túl vagyok rajta, bár sokat sírdogálok még, de emelett sokat is nevetek. Már tudok.
A szüleim és a barátaim mellettem álltak és állnak, így annyira nem vagyok egyedül, de mégis nagyon hiányzik a TÁRS.
A történetet nem azért írtam le, hogy sajnáljatok (sajnáltam és sajnálom én magamat eléggé), hanem inkább azért, hogy kicsi szívetekből kiűzzem az irigység utolsó morzsáját is, hiszen nem vagyok annyira irigylésre méltó.
Az itt lévők mindegyikének történetében van valahol tragédia, de hiszem, hogy ezt a sok bánatot azért mérték ránk, hogy megerősödjünk hitünkben, párunkban, családunkban és a szeretetet megbecsüljük. Tudom, hogy az út göröngyös, de vannak közben szép állomások (az egyik legszebb, amikor meglesz majd a baba), melyek mindig megerősítenek abban, hogy fel kell állni, tovább menni és nem feladni.
Bocsánat, ha hosszú voltam.
Woodi