Sziasztok,
Bár lehet, az én esetem kissé rendhagyó, de biztos nem egyedi és talán az itt jelen levő anyák, nők, fórumozók nálam objektívebben meg tudják ítélni a szituációt, a soraimat, melyet most leírok.
2 évvel ezelőtt ismerkedtem meg a párommal, én akkor 32, ő 27 volt. Tudni érdemes, hogy míg én gyermektelen, egyedülálló voltam, neki két - 5 és 10 éves - gyermeke volt, akik közül a nagyobbik vele élt, a kisebbik a másik szülőnél.
Kapcsolatunk jól alakult, úgymond folyamatosan felele ívelő irányba tarott. Nem kapkodtunk el semmit sem, bár összeköltözésről szó esett, de én jobbnak láttam, ha lasabban és biztosabban közelítünk a célok fele szóval nagyjából ez évre lett tervezve.
Azoban történt egy eset, amely engem elbizonytalanított és egy borzasztó nehéz válaszút elé állított. Mivel korábban, pár elejtett kijelentése nyomán kezdtem némi nézetkülönbséget érezni gyermekválallás témában, így egy nap rákérdeztem konkrétan, hogy ő most nem akar gyereket, vagy már sohasem. Ugyanis én, bár jelenleg természetesen nem, de a későbbiekben könnyen elképzelhető, hogy szeretnék. Erre ő egy számomra teljesen elfogadható választ adott, hogy mostanában ő sem akar, de a későbbiekben természetesen lehet róla szó, nem akar engem megfosztani az élménytől.
Ez a téma akkor ennyiben is maradt ám pár héttel ezelőtt kijelentette, hogy ő bizony nem akar gyereket soha többet.
Én elképedve fogadtam a hírt, nem is a kijelentése hanem a korábbi kijelentésével való ellentét miatt. Számos dolog lepergett a fejemben, próbáltam kérdezni az okát, próbáltam elmondani az érveimet, ő hajthatatlan maradt, mondta, hogy szeret, mondta, hogy velem akarja a közös életet, de közös gyerek nélkül. Őszintén valahol megértettem, két gyermeke van, a "legszebb" éveit a gyerekeinek szentelte, emiatt a tanulmányai is döcögősen haladtak, így valami kompromisszumos megoldást is javasoltam, mondtam neki jegeljük a témát, kanyarodjunk rá vissza kicsit később, végezze el a tanulmányait, én várok, de hajathatatlan maradt, kategórikusan kijelentette, hogy márpedig gyereket ő már nem akar soha az életben.
Amellett, hogy megértettem, vagyis próbáltam megérteni, egyszerűen úgy éreztem, hogy én nem tudnék valakivel leélni egy életet, hogy míg neki vannak gyerekei, és azok közül legalább az egyikkel egy fedél alatt élek, közben tőlem ez a típusú boldogság meg van fosztva, így fájóan, de úgy döntöttem, hogy akkor legyen vége a kapcsolatunknak, amit ő ugyan megértett, de valahol sérelmezte, hogy emiatt elhagynám.
A gyermektelen, a férfi én vagyok.
Nem igazságot szeretnék, mert az talán ebben a szituációban nincs is, vagy van mindkét oldaról csak véleményekre volnék kíváncsi, volt-e valaki ilyen szituációban, vagy mennyire általános az ilyen mély gyerek-nem-akarás gyerekes szülőnél.
Köszönöm, hogy elolvastátok, reagáltok.