2016.12.20 13:47
2016.12.25 10:00
2017.01.01 09:00
2017.01.01 12:36
2017.01.01 19:12
2017.01.03 08:41
2017.01.03 22:30
2017.01.11 21:21
2017.01.12 09:39
2017.01.14 07:16
2017.01.14 09:59
2017.01.14 20:59
2017.01.15 08:16
2017.01.16 08:43
2017.01.16 21:29
2017.01.17 08:21
2017.01.17 11:07
2017.01.19 18:22
2017.01.19 19:31
2017.01.20 21:10
2017.01.21 10:20
2017.01.21 10:23
2017.01.21 14:51
2017.01.21 16:44
2017.01.21 17:43
2017.01.21 19:52
2017.01.28 12:18
2017.01.28 14:33
2017.02.08 11:26
2017.02.08 14:08
Sziasztok!
Nagyon régóta gondolkodtam már azon, hogy csatlakozzam valamilyen közösséghez, melynek tagjai valóban átérzik azt a szörnyű fájdalmat, amin nekem is át kellett esnem. Remélem nem baj, ha megosztom veletek a történetemet, legalább kiírom magamból.
Van már egy kisfiam, aki lassan 2 éves lesz. Tavaly tavasszal, miután Danika betöltötte az 1 évet, elhatároztuk, most már jöhet a kistesó. Szerettünk volna vállalható, de kis korkülönbséget a testvérek között. Júliusban jelentkezett is a gólya, nagyon boldogok voltunk. Augusztusban, 6 hetesen szívhang is volt, minden rendben. 4 hét múlva mentem legközelebb a dokimhoz, szeptemberben. Hosszasan vizsgált, és akkor már sejtettem, hogy valami nincs rendben. Végül kimondta, hogy "baj van". Nem volt már szívhang. Ami igazán borzasztó, az az, hogy 11 hetes voltam akkor, de Tesóka mindössze 7 hetes méreteket mutatott. Vagyis hetek óta nem élt már, és ennek semmi jelét nem éreztem, végig ugyanolyan intenzitású terhességi tüneteim voltak. Másnap a klinikán is meg kellett erősíteni a tényt egy újabb ultrahanggal, és két napra rá meg is műtöttek. Két hét múlva kellett mennem az orvosomhoz kontrollra. Mindent rendben talált (kicsi alvadt vér maradt bent, de ne aggódjak, az eslő mensivel távozik). Házaséletet engedélyezett, 2 ciklusig védekezéssel, és azt mondta, utána lehet próbálkozni újult erővel. Rendben, gondoltam, akkor decemberben legkésőbb mehet a menet, addig gyógyulok lelkileg. Nem ment egyszerűen, de úgy éreztem, kezdek jobban lenni. Vártam az első menstruációt (mint még soha! ), de nem jelentkezett. Már eltelt 7 hét, és még mindig semmi. De terhességi gyanújelekre lettem figyelmes. Gondoltam, talán egy kis óvszerszökevény, hát csináltam tesztet. Egyértelmű pozitív lett, én pedig nagyon megijedtem, hiszen nyilván nem véletlenül mondta a doki a két ciklus várakozást. Még azon a héten elmentem vizsgálatra. Semmit nem látott, visszahívott a klinikára jövőhétre, bár ő szabin lesz, majd a helyettese megvizsgál. Nagyon féltem, hogy mi lesz. A hasam néha szúrt, fájdogált. A következő héten a klinikán káosz volt (halottak napi hétvége, a fél orvosi kar szabadságon...), egy hentes dokinő vizsgált, fájt is, bunkó is volt. Annyit mondott vizsgálat közben: "Hát, én ezt nem hagynám bent." Hát mondom, mit? És akkor kezdődtek a találgatások, talán méhenkívüli, talán mola, de ettem már ma? Mert még ma kikaparnának - ezt így. Igen, délután 2 óra volt, azért reggel ettem egy kicsit, mivel szó sem volt arról, hogy bármiféle műtét lenne aznap. A lényeg, hogy másnapra se derült ki, pontosan mi van szegény méhemmel, bétahcg terhességet mutatott, de se molához, se méhenkívülihez nem elég magasat. Úgyhogy eü küret lett a vége. A szövettan szerint "kiterjedt sejt-szövetelhalás". És nem tudni, hogy volt-e terhesség, elindult-e valami, vagy nem... Minden rendben, de maradt bent egy kis alvadt vér....
Szerencsére azóta végre megjött, két cikluson is túl vagyunk, és januárban elindulhatott élesben a tesókaland. Most viszont úgy néz ki, megjött, és tudom én, hogy nagy butaság, de persze kicsit le vagyok törve. Felváltva félek, hogy terhes leszek-e még valaha, és ha igen, megmarad-e, és egészséges lesz-e a babám. És tudom, tudom, ismerem a sablont: ne görcsölj rá, rosszab is lehetne, van már egy gyermeked, mégis... Mégis olyan nagyon-nagyon nehéz türelmesnek lenni. Jövő hónap végén született volna, a születésnapom környékén. És olyan sok ismerős vár babát, aki nem is tervezte, meg csak úgy nem vigyázott, vagy kicsit részeg volt és bumm bele. És ilyenkor annyira igazságtalannak érzem az életet. Mi nem érdemlünk meg még egy kisbabát? Nálunk nem lenne jó helye?
Bocsánat, hogy ilyen hosszúra sikerültem. Ha senki nem is olvassa, jó volt elmondani valahol, ahol talán nem néznek rám ferdén, miért fáj ez még mindig, több hónappal a történtek után is.
Köszönöm!
2017.02.08 14:45
2017.02.08 18:44