Jöjjön hát a rövidített beszámoló:
Szombaton du-tól folyamatosan kőkemény volt a pocim, és sem fekvéstől, sem semmitől nem akart javulni. Ráadásul ebből kifolyólag Zsebi mocorgását sem éreztem, és ettől jól megijedtem. Éjfél körülre tovább romlott a helyzet, így végül vacogva felhívtam Coryt, aki azt javasolta, hogy menjünk be a kórházba. A táskám nagyjából össze volt rakva, így bőgve dobáltam bele még néhány szükséges dolgot, aztán elindultunk.
Persze jégpálya volt minden, így egy örökkévalóságnak tűnt mire beértünk. Csináltak egy ctg-t (keményedést nem mutatott, akkor éppen kioldott egy kicsit a pocim), a babával minden rendben volt. Az ügyeletes doki megvizsgált (hát nem volt éppen vmi kíméletes), de szerencsére nem nyíltam (c3100), és persze ahogy felkeltem a vizsgálóasztalról megint bekeményedtem. A szülésznő láthatta a lépéseimből, hogy nem vagyok vmi fitt, mert ő is megtapogatta a pocimat, és megerősítette, hogy tényleg kőkemény.
Vacilláltak rajta kicsit a dokival, de végül úgy döntöttek, maradok, és magnézium kúrára fognak. Úgyhogy átballagtunk az osztályra, ahol kaptam egy ágyat, és bekötötték az infúziót, majd mikor az lecsorgott még egyet. Szó se róla egy percet nem aludtam, folyamatosan bíztattam Zsebit, hogy nemsokára jobb lesz, tartson még ki egy kicsit, és rettegtem, hogy mi lesz ha szülni kezdek - nagyon nem voltam még rá felkészülve lelkileg!
Aztán lassan javult a helyzet, így tablettás magnéziumot írtak elő, meg fekvést, és szerdán hazaengedtek, hogy továbbra is magnézium és sok pihenés-fekvés, aztán 2 hét múlva mehetünk szülni. (Akkor betöltjük a 37. hetet)
Utólag visszatekintve nagyobb volt a riadalom, mint a tényleges veszély, viszont rá kellett döbbennem, hogy hetek óta voltak már nekem keményedéseim, csak rövidek, és nem tudtam, hogy azok.
A kórházi bentlét nagyon pozitív csalódás volt, főleg mert még sosem voltam kórházban, és tartottam tőle kicsit. De a szülésznők, akiket megismertem (ők vannak folyamatosan az osztályon), 1 kivétellel mind nagyon kedvesek és segítőkészek voltak! És nemcsak velem, hanem mindenkivel, aki bent feküdt.
Közben még egy kis babázásra is nyílt lehetőségem, mert a szobatársamnak hétfőn megszületett az óriásbébije (4700 g!), és én is fogtam egy picit a kis sózsákot 1 napos korában. Irtó aranyos volt, és asszem akkor tudatosult bennem, hogy nemsokára nekem is egy ilyen kis csomag lesz a kezemben!
Ja, és megismertem egy tündéri csecsemőst is, bár a szobatársam szerint sajnos ő a kivétel a társaságban.
Ami még jól alakult, hogy a sok frissen szült kismama között nekem sem csupán egy elvont fogalom lett a szülés, hanem kezd formálódni, hogy milyen is lehet majd. (Végigasszisztáltam a szobatársam utsó estéjét/éjszakáját az indítás előtt, ahogy elvitték, ahogy egész nap csipegettük fel a szülőszobáról kiszivárgó hírmorzsákat, mi van vele, amikor visszahozták hulla fáradtan de boldogan, ahogy az első estéje/éjszakája telt, amikor először hozták ki neki a babáját...) Szóval egyfelől megnyugtató volt, másfelől kezdek megijedni kicsit, sejtvén hogy mi is vár rám...
Röviden ennyi volna a beszámoló, persze millió dolgot tudnék még mesélni, de inkább kérdezzetek, mert nemtom mi az, ami érdekes tényleg, és mi volt csak nekem új élmény.