Sziasztok!
Eszter! Az én dokim Dr. Bálint Sándor volt, de ha jól tudom, õ már nem nagyon fog fogadni betegeket. Viszont van egy testvére: Dr. Bálint Mihály, szintén csúcsszuper, nagyon kedves doki, Cory nála szült.
Emese!
Nem akarlak vigasztalni, de valószínû, hogy más kórházban még rosszabb élmények értek volna. Az én szülésemnél is voltak olyan órák, hogy azt hittem, meghalok. Kaptam az oxitocint folyamatosan, mert már egy napja folyt a magzatvíz, viszont fájások meg szinte semmi. Na, az oxitocinnak hála fájások voltak, mint az állat, olyan erõsek, viszont nem tágultam. Volt két olyan idõszak, amikor a fájások között el-elájultam a fáradtságtól. A kitolás alatt is.
Nekem ugyan csak 13,5 óra volt a szülés, de nehéz volt. Én nem így érzem, de mindenki más, a szülészem, a szülésznõk is ezt mondták.
Szóval, ha nem is olyan mértékben, mint te, hidd el, átéltem én is (és szerintem még sokan mások is), amit te. Szerintem olyan nincs, hogy nem fáj a szülés, fáj, mert fájnia kell. Kell, mert ki kell dolgoznod magadból egy több, mint három kilós emberkét. És ezt egy alig két centi átmérõjû lukon át nem is olyan könnyû...
Ettõl függetlenül szép volt a szülés, nekem iszonyú felemelõ érzés volt, hogy végigcsináltam, büszke voltam magamra, és a babámra, hogy végigküzdöttük ezt a jópár órát egymásért. És fõleg õ, annyira hõsiesen kitartott.
És hálás vagyok a dokimnak, hogy nem császározott meg, hogy nem kaptam EDA-t, hanem hagyott megkínlódni vele. Nekem ez sokat számít. Nem mazochizmusból, hanem mert tudom, hogy így ez az én munkám, az én feladatom volt.
És bármikor újra csinálnám. Annak ellenére, hogy a végére begörcsölt a csipõizületem, hogy elájultam szülés után a vérveszteségtõl, hogy varrtak másfél órán keresztül, mert repedt mindenem. Annak ellenére, hogy nehezen indult be a tejem, és a babám negyedik napon is sárga volt még, alig akartak minket hazaengedni.
Nekem az volt a tapasztalatom a csecsemõsökkel, hogyha megkértem õket, hogy ha van egy szabad perce, hadd kérdezzek, jöttek. És segítettek. Még a totál unszimpi kórházi védõnéni is, megtanított fejni, rendesen mellre tenni a babát.
És a csecsemõs nõvérkék ötvenszer mutatták meg a pelusozást, a köldökcsonk kezelést, a fürdetést, az öltöztetést. Kérdezhettem, feleltek.
A lényeg: ami történt, megtörtént. Szerintem próbáld meg elengedni a rossz emlékeket, hiszen van egy csodaszép babád, engedd meg neki, hogy feledtesse veled a rossz élményeket. Nem érdemes kórházra, szülésznõre, szülészre haragudni egy rossz, horror szülés miatt, ha ilyen volt, máshol ugyanígy megszenvedtél volna vele. Ha nem még jobban. Elsõsorban nem õk tehetnek arról, hogy nehéz, fájdalmas, borzalmas szülésed volt, hanem más dolgok. A baba fekvése, a hormonok, stb., stb. Azonkívül, hogy az EDA nem állt rendelkezésedre, minden más ott elérhetõ módon (ha jól vettem ki szavaidból), azért megpróbálták enyhíteni a dolgot. Az a baj, hogy a szülés annyira szubjektív élmény. Van, akinek elég, ha beülhet egy kád fürdõbe, és bámulhatja a sárga falat, van, aki meg otthon érezné jobban magát. De errõl sem a kórház tehet. Õk megpróbálták a lehetõ legmaximálisabban reprodukálni az otthoni körülményeket. Csak neked nem jött be.
Az Anyatej Missziód szerintem nagyon jó ötlet, nem semmi, hogy micsoda energiát fektetsz erre! Le a kalappal!!! Mázlimra nekem, néhány bökkenõtõl (kezdõdõ mellgyuszi, bekötegesedett mellek, hosszan és lassan szopó baba) sikerült. Sõt még adtam is egy ikerpárnak. (ÉS A VÉDÕNÉNI hozott össze velük...
Vannak ilyenek is, bár az tény, hogy ritka, mint a fehér holló...
)
Remélem, sikerül egyszer teljesen magad mögött tudni a rossz élményeket, és remélem, egyszer vállalsz még egy babát, akinek a születése gyönyörû és felemelõ lesz, ha nem is fájdalommentes.
Sok puszi és sok sikert a missziódhoz:
Dia