A jóslóim enyhülek szerencsére, néha egy két keményedés akad még, de nem vészes!
tegnap azért elkeseredtem mikor a barátnőm aki szeptember elejére volt kiírva megszült, igazságtalannak éreztem,hogy nem én vagyok ott,de amilyen sokáig tartott neki, inkább jobb, hogy nem cseréltem vele!
Elvileg a hét végére vagyok kiírva,de nem érzem még,hogy menni kellene. Bár a párom egyre inkább az idegeimre megy,legszívesebben világgá mennék!
Anyámtól azt hallgatom,hogy csak ma ne szüljek,mert ma van Apu születésnapja, nehogy elszálljon vele a ló, a tesóm fiának pénteken van a szülinapja, a tesómnak vasárnap, így tőle meg azt halgatom,milyen jó lenne egynapon születni! Igazából az agyamra mennek!
Hamarosan ideér a festő csajszi aki a kiságy fölé csinálja a mintát,és akkor minden készen lesz végre! Szóval holnaptól már én is azt mondom,hogy jöjjön az a baba!
Ki hogy bírja ezt a hormongőzös utolsó trimeszteres heteket?
kíváncsi leszek mi lesz belőle.
Mindenki azt mondja, hogy nem fogom kihúzni a kiírt időpontig, és én is ebben reménykedem, de ki tudja, lehet hogy még rá is húzunk majd. Egy biztos, a pocakom már egyre jobban lent van, méhszájam még zárt volt az utolsó vizsgálaton. Mindenesetre én minden új érzésnél / fájdalomnál azt várom, hogy vajon ez már a szülés-e. Főleg, hogy az én kis pocaklakóm nem nagyon szereti ezeket a frontokat és a lehűlést. Mi meg már tervezgetjük, hogy mikor lenne jó vagy mikor nem. Jövő héten a férjem például éjszakás lesz, hát előre parázok, hogy mi van, ha éjjel egyedül leszek itthon, amikor megindul. Tudom, hogy hamar hazaér, ha hívom, de mégis... Másik félelmem, hogy 30km-re van a kórház. Oké, hogy nem várható, hogy megszülök az úton, de azért mégis más, mintha csak 5-10 percre lenne a kórház...
