Sziasztok!
Új vagyok itt és nagyon kétségbe vagyok esve... Talán itt a sok gyakorló anyuka tud némi tanácsot vagy erőt adni hogy hogyan tovább.
32 évesen, júliusban estem teherbe, életemben először, attól a férfitól, akibe őrülten szerelmes vagyok. Nem volt igazán tervezett, amellett, hogy én nagyon szerettem volna már kisbabát, de örültünk mind a ketten. Legalábbis egy ideig. Sosem volt problémamentes a kapcsolatunk, olyan igazi se veled, se nélküled. Nos, 6 hetes terhes voltam, amikor megtudtam, hogy az apuka mindvégig megcsalt engem, amióta együtt vagyunk (1,5 éve) mindvégig összejárt a volt feleségével, sőt mitöbb, azóta könyörgött neki folyamatosan hogy fogadja őt vissza... Képzelhetitek, mekkora pofon volt, bár ha teljesen őszinte akarok lenni, nem is lepődtem meg annyira, ismerem jól a párom, nagyon is elképzelhető róla így utólag. Én meg mindvégig azt hittem, hogy köztünk valami nagyon különleges van.
Lényeg a lényeg, a terhességem azóta mondjuk úgy, hogy rémálomszerű volt. Én küzdöttem érte, hogy velünk maradjon, de nem volt egyszerű. Van egy lánya a házassága előtti kapcsolatából, akit, mivel másik országban él, nagyon ritkán lát, és emiatt nagyon szenved, ezért bíztam benne, hogy nem követi el még egyszer ugyanazt a hibát, és igazi apja lesz a mi kisbabánknak. (Az előző babát a volt felesége miatt hagyta el.) Időnként a mennyben voltam, mert mellette éreztem hogy szeret, máskor pedig a pokolban. Az én hibám az egész, egy szar alakba lettem szerelmes, úgy képzeljétek el, hogy olyan mintha skizofrén lenne, de ez egy másik téma.
Múlt héten voltunk a 19. heti ultrahangon egy fizetős helyen, azt mondták minden a legnagyobb rendben. Másnap mentem a kórházba is ultrahangra, mert óvatos vagyok és mivel tudom hogy ez egy fontos vizsgálat, úgy voltam vele, hogy nem árt ha ott is megnézik. Hát itt már nem volt olyan remek az eredmény, megállapították, hogy a baba gyomrában nem látnak telítődést. Megnézték egy óra múlva még egyszer, még mindig semmi. Azt mondták, ez nem annyira jó jel, menjek el a SOTE genetikára még egy vizsgálatra. Persze teljesen kétségbe estem, egyből hívtam a fizetős helyet, hátha megnyugtatnak, hogy tegnap még tényleg minden rendben volt. Mondták menjek be, biztos ami biztos, megnéznek még egyszer. Egy másik orvos vizsgált meg, és továbbra is üres volt a pici gyomra, egy óra múlva ismét azonos eredmény. Valószínűleg a kolléganő elnézte tegnap... És ekkor elmondta, ez azt jelenti, hogy a baba nem tudja lenyelni a magzatvizet, ami nyelőcső elzáródás miatt van. Ez egy nagyon komoly probléma, ami egyrészt sokszor együtt jár más genetikai rendellenességekkel is, másrészt viszont az élettel nem összeegyeztethetlen, de a baba beteg lesz, és nem tudni mennyire, de az biztos hogy beteg lesz, azonnal egy súlyos műtét várna rá és évekig speciális gondozás, folyamatos nyelőcsőtágításokkal, fulladásokkal, szóval nehéz idők várnának mindannyiunkra. A probléma olyan komoly, hogy ebben az esetben lehetőség van a terhesség megszakítására is. Másnap rohantam a genetikára, egy újabb rossz eredményű ultrahang után ugyanezt mondták el.
A párom rögtön közölte, hogy neki beteg gyerek nem kell, sőt rögtön tudtam azt is, hogy ez azonnal azt jelenti, hogy őt is elveszítem, hiszen elhárult az akadály, ami miatt a volt nője nem akarta visszafogadni... Beszéltem mindenkivel, aki fontos az életemben, és még anyukám is, aki a legjobb ember a világon, azt mondja nem szabad megtartani, mert a babának is csak szenvedés lenne az egész, és örüljek, hogy még idejében kiderült... Én pedig... a páromat napok óta nem láttam és azóta meg is mondta, hogy neki ez egy jel és hogy köztünk mindennek vége. A családom és a barátaim semmit nem tudnak egyenlőre erről. Itthon ülök egyedül és gyötrődök: nem akarom hogy a baba beteg legyen, sokaknak ez a probléma csak szülés után derül ki, akkor természetesen én is mindent megtennék érte, de most még van választásom, hogy megkíméljem őt ezektől a szörnyűségektől. Ráadásul mindezt egyedül, társ nélkül... összetört szívvel... De az is bennem van, hogy mi van, ha csak tévednek, és mégis egészséges lenne? És mi van ha úgy alakul az életem, hogy soha többet nem lehet gyerekem, én pedig elengedem őt? Már volt neki neve, láttam a gyönyörű kis arcocskáját, hogy milyen élénken mozog odabent... és most úgy tűnik, hogy elveszítem őt is és az apját is egyik napról a másikra. Azt hiszem meg fogok őrülni... Hogy lehet ezt túlélni? Felelőtlenség lenne egy beteg babát világra hozni, ilyen körülmények között főleg, arra kell gondolnom, hogy még nincs túl késő ahhoz hogy valaki igazán szeressen és babát akarjon tőlem egyszer, önzőségből nem szabad őt megtartanom, mert esetleg félek hogy egyedül maradok... azt sem tudom mi van bennem, csak azt tudom hogy megszakad a szívem...
Remélem lesz valaki olyan türelmes hogy végigolvasson és tanácsot adjon...
Éva