2004.12.26 20:29
Szerző: constanze
Írtam szüléstörténetet, majd aztán vissza is olvasok. A szülés utáni napokról majd később írok.
Mindekinek nagyon boldog karácsonyt!!
Szóval szombaton már kicsit furán éreztem magam. De nem gondoltam semmi különösre. Teljes véletlenségből ebédre palacsintát sütöttem, utána jöttem rá ennek jelentőségére.:-) Délután elmentünk sétálni, de most valahogy az sem esett olyan jól, olyan nehéznek éreztem magam. Mikor haza értünk, akkor lefeküdtem, erre ismerőseink szóltak, hogy átjönnének némi számítógépes másolás miatt hozzánk. Nem nagyon örültem, mert fel kellett kelni és bevetni az ágyat. Hoztak egy zacskó málnalevél teát, amit a nőnek nem volt ideje meginni, mert megszült. Hát nekem sem volt időm kibontani.:-))
Este aztán még összebújtunk a férjemmel, bár már nem volt könnyű 38 hetesen.:-)) De jó volt ez a fajta gyengédség a lelkemnek. Aztán bealudtam.
Hajnalban valami furcsára ébredtem. Úgy fél öt lehetett, furcsa, de erős fájásokat éreztem. De jó sok idő volt kettő között. Aztán kezdett sűrűsödni. 6 körül úgy éreztem, hogy ez már elég sűrű (nem méregettem), és ez tuti szülés lesz. Elmentem ezért a fürdőbe kicsit rendbe szedni magam. Mire odáig jutottam, hogy zuhanyozzak és hajat mossak már nagyon rosszul voltam, hánytam és a fájások alatt csak guggolva volt jó, de hát akkor már be kellett fejezni a hajmosást. 7 körül felébredt a férjem is, aki rögtön mondta, hogy most azonnal induljunk, hagyjuk a fenébe a pakolást, majd ő később behozza, ami itthon maradt, de én nem akartam engedni, azt hittem még sok van hátra. Ő olyan ideges volt, amilyennek még nem láttam, én meg tök nyugodt és higgadt. Mivel én már képtelen voltam, ő szárította a hajamat, de csak félig sikerült, mert ½ 8-kor elfolyt a magzatvíz, és akkor már indulni kellett. A szülésznőnk szerencsére pont ügyeletes volt, mert ha még érte is el kell menni (nem a városban lakik), akkor lekéssük a szülést.:-) Olyan ¾ 8 és 8 között értünk be, a kórházi zárójelentés szerint 8.01-kor vettek fel. Az ügyeletes megnézett, 3 ujjnyira voltam akkor már nyitva. Ekkor kellett volna bediktálni mindenféle hülye adatot, de én akkor már erre nem voltam képes, mert egyfolytában hánytam. Mikor leszálltam a vizsgálóasztalról csak annyi erőm volt, hogy hánytálat kérjek. Persze nem volt…A szülésznő egy összecsavart takarót tartott elém, közben a férjem mondta el az összes adatot. Minden egyes hmmm öklendezésnél éreztem, hogy alul ömlik a víz belőlem. Közölték, hogy itt nincs már idő túlzott előkészítésre, csak egy húzást csináltak a borotvával, beöntés sem volt, sem fájás nézés. Egyből mentünk a szülőszobára. Ott bekötötték az infúziót (folyadék) rám tették a CTG-t, de csak a szívhangfigyelőt (a szülésznő mondta, hogy látja rajtam, hogy jók ezek a fájások), én meg csak szorongattam éppen annak a kezét, aki arra járt (férj, szülésznő).:-)) Megérkezett a dokim, aki megnézett, és mondta, hogy már csak el kell simítani a méhszájat, be ne csípődjön. Na az nem volt valami kellemes érzés, azt hiszem hatalmasat nyögtem közben. És már mondták is, hogy levegő, meg bent tart, meg nyom, én meg nem értettem, hogy akkor ennyi volt a vajúdás?! A doki először nem rakta kengyelbe a lábam, de annyira remegett, nem tudtam megtartani, ezért feltették. Először nem volt kényelmes, de addig állítgatták, amíg tök jó nem lett. Mivel éppen senki sem szült, ezért a legbenső, eldugott, egy személyes, vadi új szülőággyal felszerelt szobában lehettünk (ahol ki lehet pl. szedni az ágy alját, majd visszarakni meg ilyesmi). A nyomás mikéntjére elég nehezen éreztem rá, de mindig szóltak, amikor jól sikerült, és próbáltam eltalálni, így azért haladtunk. Közben nem sokat érzékeltem a külvilágból, még azt sem, hogy a férjem tartotta a fejemet a megfelelő pillanatokban, és oxigént tartott a szám fölé. Közben esni kezdett a baba szívhangja (nem vészesen, mert ezt érdekes módon meghallottam, és kinéztem a CTG-re, láttam, hogy 86), és valahogy nem haladtunk, ezért a doki kérte a vákuumot. Ajna nyakára rá volt tekeredve a köldökzsinór, ami mindig visszarántotta a fájásszünetekben. Azért a fájásszünetek alatt megtartották a vákuummal, de nem húzták, amikor jött a fájás így hamar ki is tudott csúszni. Egybe kijött az egész gyerek. Na az nagyon jó érzés volt! Nem is volt a fején olyan nagy pukli, ami a vákuumos gyerekekre jellemző, mert nem kellett húzni. Estére szépen helyre is jött. Utólag kérdeztem meg azt is, hogy mikor született meg, hát 9.21-kor. Ez ám a villámtempó!! Közben persze volt gátmetszés, de nem éreztem semmit, azt sem, hogy rendesen tovább repedtem. A férjem azt mondta, hogy rettenetes hangja volt, azt hitte eltört valamim. Ugyanis a doki még korábban (méhszájsimítás alkalmával) mondta, hogy eléggé belóg a farokcsontom. A doki mondta, hogy na megvan a tesónak is csinálva a hely…Azt is elmondta, hogy az én termetemhez képest olyan nagy volt, mintha egy normál alkatú nő szült volna meg egy 4,5 kilós gyereket, és a következő ne növesszük ekkorára.:-)
Amikor megszületett Ajnát rögtön a hasamra tették, még lüktető köldökzsinórral. Amikor már nem lüktetett, akkor elvették és a férjem elvágta a köldökzsinórt. Később mesélte, hogy nem is volt olyan könnyű, mert, hogy igen vastag. Ők akkor elmentek mérlegelésre, meg ilyesmi, rám meg életem legszörnyűbb élménye várt, a rendberakás. Persze előtte még megszületett a méhlepény, de az semmi sem volt, egyet nyomtam, aztán kicsusszant. A rendbetétel legalább ötször rosszabb volt a szülési fájdalmaknál!! Fogalmam sincsen miket csináltak, csak, hogy rettenetesen szenvedtem, nyögtem, elnézést is kértem a dokitól, aki kedvesen annyit mondott, hogy ő kér elnézést, hogy ezt kell csinálnia. Mikor alul végzett jött a hasamhoz, és veszettül nyomkodta. Minden nyomásnál éreztem, hogy alul jön ki a vér, és annyira rossz volt, hogy majdnem letéptem a doki kezét, aki persze nem engedte A dokim gondolkozott a tranzfúzión, de aztán úgy vélte, hogy nagyobb a kockázata, mint a haszna és nem kaptam. (másnap csináltak egy vérképet, ahol is a HGB 5,6 lett! Még a 34. héten is 118 volt…, baromi kevés.)
Mikor ezt végre túléltem beengedték a férjem a babával, aki már nagyon ideges volt, mert ők régen készen voltak, be akart jönni, de a doki nem engedte. Ajnácska 3140 grammal és 48 cm-vel, 35-ös fejjel született, 9/10-es Apgarral. Akkor megkaphattam újra. Na az leírhatatlan érzés volt!! Kicsit magunkra hagytak végre. De aztán jött a szülésznő, hogy segít az első szoptatásnál, de közben megjött újra a doki is, aki még nem engedte, mert újra hasat nyomogatott…De aztán jöhetett az első szopi!! 2 órát töltöttünk megfigyelésen, utána pisilni kellett volna, ami persze teljesen reménytelen volt, ezért megkatétereztek. Utána át akartak szállítani a kórterembe, tolószélen, de az is reménytelen volt, mert akkor eszméletlen szédülés és fülzúgás jött rám, ezért inkább hordágyon vittek. Délután 2-kor újból pisilni kellett volna, de megint nem sikerült. Most még nem katétereztek meg, mondták, hogy 3-kor újra próbáljuk, zuhanyozással együtt. És akkor sikerült!! Igaz 10 percet ültem a WC-n, de sikerült!! Nem gondoltam, hogy ez ekkora örömmel tölt majd el!! Ajnácska totál bealudt, megérkeztek anyukámék is, teljes volt az öröm. Akkor még nem tudtam, hogy milyen napok következnek…