Dike, örülök, hogy megnyugodtál mára mert hallottad a babátok szívverését! Csini vagy!
Nika, én is beállok a drukkolók sorába!
Kati, örülök, hogy tetszett a cikk, szerintem is nagyon jó.
hogy a kérdésedre válaszoljak, szerintem nem lehet hang nélkül szülni... én legalább is nem tudtam. Ha a két szülésemet nézzük, az elsőnél a totál bizonytalanság, félelem, megdöbbenés és a kétségbeesés a fájdalomtól uralta az egészet. Talán emiatt is volt úgy, hogy a vajúdás otthon töltött részét nagyon jól viseltem, viszont amint bekerültem a szülőszobára, jött a kínlódás a szenvedés és az egy órán át tartó, végeláthatatlannak tűnő kitolás...
Most viszont már tudtam, hogy mire számítsak, ismertem a fájdalmat és lelkiekben felkészültem rá. Sok dolgot próbáltam megcsinálni azokból, amit ebben a cikkben olvastam. Végig nagyon figyeltem arra, hogy lassan, egyenletesen vegyem a levegőt, a fájások közben arra gondoltam, hogy "nyugi, mindjárt vége" és amint vége volt, beszélgettem a férjemmel és tényleg nem arra gondoltam, hogy hamarosan jön a következő fájás. Ennél a résznél még simán meg tudtam csinálni azt, hogy nem szóltam egy szót sem a fájások közben. Ezzel tényleg rengeteg energiát lehet spórolni. Aztán amikor sűrűsödtek és fájdalmasabbak lettek az összehúzódások, akkor először azt vettem észre magamon, hogy az erős szorítástól elfehéredett ujjakkal markolom a lepedőt és iszonyatosan elkezdek izzadni (pedig alapból egyáltalán nem vagyok izzadós). Nehéz volt, de még ekkor is sikerült uralkodnom a fájdalmon és hang nélkül tenni a dolgomat. Aztán egyszer csak jött a szülésznő és kérdezte, hogy nincs-e székelési ingerem, először rávágtam, hogy nincs, aztán elgondolkodtam, totál ellazítottam magam ott lent és kiderült, DE IGEN, GERGŐ ELINDULT!!!!!!!!!!!!!! Na itt már nem bírtam hangok nélkül, nyögtem, beszéltem... azt hiszem ez volt az a pont, amikor egy kicsit önkívületi állapotba kerültem... bármit mondtak nekem, úgy éreztem, hogy nem tudom megtenni és ezt ki is mondtam... mindenre az volt a válaszom, hogy "nem megy, nem tudom..." Pedig csak annyit kértek tőlem, hogy csússzak feljebb a szülőágyon és tegyem fel a lábam a lábtartóba.
mindez csak pár percig tartott, de belül többnek tűnt... A fordulópont és egyben egy kattanás az agyamban akkor következett be, amikor a dokim odahajolt hozzám és azt mondta, hogy "Katalin, mindjárt szülünk, 5 perc és kint van a baba, tegye amit mondunk!" ez volt az a pont, amikor újra csendben maradtam és minden erőmmel azon voltam, hogy nyomjak... lefelé, úgy ahogy azt kell! Közben kaptam egy szurit a gátam mellé és a dokim gátmetszést csinált, de ebből nem éreztem semmit. (ezt mindig fájás közben csinálják.) És egyszer csak éreztem, hogy kibújt a feje, gyorsan kifújtam a levegőt, majd újra beszippantottam és nyomtam, közben pedig -bár be kellett volna csukni a szememet- mégis valamiért kinyitottam és láttam, ahogy a dokim a kezével finoman rányomott a hasamra, hogy segítsen egy kicsit Gergő testének kibújni. És abban a pillanatban világra jött az én kicsi Fiam! Apa elvágta a köldökzsinórt és egy nővérke odatette a hasamra és azt mondta, hogy "Anyuka adom a világ legjobb fájdalomcsillapítóját!", aki olyan puha, meleg és finom tapintású volt, hogy kigördült a szemem sarkából egy könnycsepp.