2010.11.25 12:20
Szerző: lucuzs
Balázs születése
Bár lehet másnak olvasva gyötrelmesnek tűnik, de nekem ez volt a tökéletes szülés. A részletessége is pont ezért van, hogy később se halványuljanak az emlékek.
November 5-re voltam kiírva, de mivel Balázs még bent tartózkodott, így indult a napi rendszeres kórházba-járás, NST-k és ASK-k felváltva. A hétvégén nem volt a dokim, így az ügyeletes dokik vizsgáltak meg. Pénteken még tök zárt voltam, esély sem volt az ASK-ra, de a vizsgálat eredményeként délután barnázgattam, meg kisebb jóslók voltak.
Szombaton újra ASK-próba, ez már sikerült, 1 ujjra nyitva voltam.
Vasárnap NST, nulla fájástevékenység.
Hétfőn végre volt a dokim, így ő csinálta az ASK-t. Maradt az 1 ujj, és a méhnyakam beton kemény. Ekkor már 2. napja nyomtam a homeos szülésindító golyókat. Délután lettek is fájásaim, talán a vizsgálat és a bogyók együtt hatottak, de aztán estére elmúltak. Pedig már apával nagyon bizakodóak voltunk, főleg ő. Így végül csalódottan aludni tértünk.
Kedden újra NST, Balázs végig aludta, én meg nem noszogattam, gondoltam már a születésre készülődik. De a dokimnak nem tetszett az NST-papír, így újra ASK, ahol még mindig csak 1 ujj volt, de legalább a méhnyak puhult már. A dokim még egy áramlásvizsgálatot is beiktatott, aztán megint előjött vele, hogy ha péntekig semmi, akkor befektet. Na ezt nagyon nem akartam!!!
Délután 2-kor ugyanúgy indultak a fájások, mint hétfőn, de talán erősebbek és hosszabbak voltak, 10 percesről kezdtek lassan sűrűsödni. 4-kor már úgy vártam haza apát, mint a messiást, mert Bogi ott ugrált körülöttem, lármázott, nehéz volt így elviselni a fájásokat, meg persze nem akartam, hogy lássa rajtam, hogy szenvedek. Egészen estig sűrűsödtek a fájások, erejük is volt, de nem kórházba indulósak. Aztán vacsora környékén megint ritkulni kezdtek. Ekkor már láttuk, hogy ma sem lesz semmi. Fürdés, tv-zés (közben azért stopperral figyeltük a fájások gyakoriságát és hosszát, de semmi rendszer nem volt benne), 11-kor lefekvés.
Aludtam másfél órát, persze fájások közben ébren voltam. Aztán szerdán „hajnali” fél 1-kor arra keltem, hogy futnom kell a wc-re, mert hasmenésem van, na ez már gyanús volt. A wc-n láttam, hogy nagy mennyiségben véres nyálka jön belőlem, és sűrűsödnek a fájások. Szóltam apának, hogy fennforgás van, de nem tudom, hogy ez most gáz-e vagy nem, hogy vérzek, SOS kell-e indulnunk, vagy ráérünk. Végül úgy döntöttünk, hogy bemegyünk a kórházba. Hívtuk anyáékat, hogy jöjjenek Bogira vigyázni, és bepakoltuk a hiányzó cuccokat a kórházi táskába. Közben 4 perces fájásaim voltak már, de nem olyan erősek. Kicsit el is bizonytalanodtunk, nem akartunk úgy járni, mint Bogi születésekor, hogy reggelre elmúltak a fájások a kórházban. De a vérzés nem hagyott nyugodni minket.
2-kor jöttek anyáék, elköszöntünk Bogitól és indultunk a kórházba. A kb. 8 perces autóút alatt viszont egy fájásom se volt! Így aztán a kórház parkolójában nem is mertünk kiszállni a kocsiból, azon gondolkodtunk, hogy mégis hazamegyünk. Nem akartam vaklármát, mert akkor tuti bent tartanak. Végül meggyőztük magunkat és elindultunk befelé, ekkor megerősítés képpen jött a következő fájás.
Az ügyeletes doki az én dokim volt , megvizsgált, és már 2 ujjnyira voltam nyitva!!! Azonnal mentünk a szülőszobába, rám rakták az NST-t és fél órát figyeltük a fájásokat, meg a szívhangot. 80 körüli fájásokat regisztrált a gép 4 perces gyakorisággal. Közben elintéztük a papírügyeket.
Majd jött a dokim és kiadta az utasítást, így megkaptam beöntést, meglett a borotválás, mehettem tusolni, aztán újra szülőszoba, figyeltük tovább a fájásokat, amik a beöntés után szépen erősödtek.
A dokim többször megvizsgált, figyelte milyen gyorsan tágulok, és bár nem mondta, de szerintem rá is segített a tágulásra. Az egyik ilyen vizsgálatnál elkezdett szivárogni a magzatvíz, pont mikor készült a doki repeszteni, így nem is késlekedett. Hát ennyi vizet!!! Úgy éreztem sosem ürülök ki! Na ez még inkább felturbózta a fájásokat és az eseményeket.
Átkérezkedtem a labdára, és itt vajúdtam tovább. Az NST folyamatosan rajtam volt. Jöttek a fájások és én úgy éreztem minden alkalommal több liter magzatvíz ömlik ki belőlem. Már mindenhol magzatvíz folyt körülöttem, így a doki műtős lepedőket teregetett körém a földre. 2-3 perces fájásaim voltak, 100 körüli erősséggel. A párom tartott/támasztott hátulról, a szülésznő végig velünk volt, és szinte minden fájásnál mondta, hogy mélyeket lélegezzek és nyugtatott/dicsért, hogy jól csinálom. A dokim folyton ki-be járt és figyelte az eseményeket. Kérdezte, hogy érzem-e már, hogy nyomni kell, de még nem éreztem. Pár fájás után viszont már jött az inger. Szóltam apának, hogy szóljon, mert szülünk!!!
Mondták, hogy másszak vissza az ágyra, megint megvizsgál a doki, 4 ujj körül tartottunk, de még a méhszáj nem volt besimulva. Így várni kellett és persze nem nyomni. Erre már emlékeztem Bogitól, hogy nem egy egyszerű dolog, ezért külön készültem rá lelkileg és légzéstechnikával, hogy jól csináljam. Ez 5 körül lehetett, és a kérdésemre a szülésznő olyan 6-re tippelte, hogy Balázs kint lesz. Nem tagadom iszonyat soknak találtam, hogy még egy órát ki kell bírnom.
De a szülésznő és apa segítségével nagyon jól vettem az akadályokat. Apa a fejemhez állt, és a kezébe kapaszkodva „húztam” fel magam, hogy ne engedjek a kísértésnek, szóval, hogy ne nyomjak. Közben a szülésznő vezényelte a légzésemet.
Bár a szemem csukva volt, mégis éreztem a dokim jelenlétét, aki kicsit távolabb ült, nem szólt semmit, csak figyelt.
Aztán a doki is odajött és mondta, hogy fel kell húznom a lábaimat és megfogni a térdemet, úgy tudok igazán segíteni magamon. Mondtam neki, hogy az nem fog menni, mert nagyon messze vannak a lábaim. Végül segítséggel feltornáztuk mindkettőt. Az egyiket a szülésnő a másikat a doki tartotta a csípőjével, míg én a térdembe kapaszkodtam. De nem esett jól ez a póz, mert így már nagyon nehéz volt nem nyomni. Aztán kiderült, hogy van egy „kis” félreértés köztünk. Nekem azt senki nem mondta, hogy indul a kitolás, és én még mindig a nyomás ellen dolgoztam. De aztán szólt a szülésznő, hogy ha ügyesen fogom a lábam, akkor kezdhetek nyomni. Hát ekkor felcsillant a szemem, hatalmas erő szállt meg. Hát persze, hogy meg tudom fogni és indulhat a szülés!!!
Kb. fél 6 felé kaptam engedélyt nyomni, ekkor nekiveselkedtünk, a doki az egyik oldalon tartotta a lábam, a szülésznő a másikon, a párom a fejemnél, én meg a térdemet szorongattam. Jött a fájás, én nyomtam, és nem történt semmi, csak a fejem lilult, meg rám szóltak, hogy ez nem jó így. Én is tudtam, hogy nem jól csinálom, de még nem ment jól csinálni, gyakorlatilag újra kellett tanulnom a technikát. Mert bár nem először csináltam, de Boginál a lábaim fel voltak kötve, mivel ott már nem volt erőm tartani, és ezért ott máshogy kellett nyomni is.
A következő fájásnál már elindult valami, de nagyon fura volt, hogy nem érték egymást a fájások, úgy éreztem perceket várunk a következőre (utólag ebben a párom is megerősített, hogy kb. 2 perces fájásokkal szültünk). Pedig már nagyon szerettem volna, ha megszületik, mert éreztem, hogy kicsi vagyok neki, alig tudom átpréselni a magamon.
Közben valamelyik fájásnál megvolt a gátmetszés is, és már az oxitocint is kaptam.
Aztán megint egy-két fájás (pontosan nem tudom mennyi), és jött Balázs fejjel kifelé, de nem csusszant ki, mert a válla, vagy a mellkasa még szélesebb volt, így újabb fájást kellett várnunk, hogy kinyomhassam. Hát ez valami iszonyatos fájdalommal járt, úgy éreztem szétrepedek, égető érzés volt. Plusz, a doki azonnal ugrott és bár eddig is folyamatosan emelte az oxitocin mennyiséget, most még injekcióból is nyomott belém. Ehhez azonban el kellett lépnie mellőlem, amitől megszűnt a lábam támasza. Hát ekkor azt hiszem elértük a fájdalom küszöbömet és már hangok is elhagyták a számat, de nem tudom milyenek, mert én már nem hallottam, csak apa mesélte később. És hirtelen a légzésemen sem bírtam úrrá lenni, össze-vissza ziháltam, ami nem segített persze. De erősen koncentrálni kezdtem, hogy visszanyerjem az irányítást a testem felett és jól vegyem a levegőt. És sikerült!!! Nem tagadom akkor is és utólag is büszke voltam magamra!
Közben a doki is visszatért, újra megtámasztotta a lábam, és végre a következő nyomásnál, nov. 10-én, szerdán, hajnali 05:44-kor kicsusszant Balázs! (és még Balázs után is literszámra önlött belőlem a víz!) Azonnal megszűnt minden fájdalom, szétáradt bennem a boldogság, majd átvette a helyét bennem az izgalom, hogy miért nem hallom a hangját. Aztán felsírt, de nem vitte túlzásba. Lélegzett, de mégis szívták le a szájából a trutyit, én meg kérdezgettem, hogy ugye jól van. Nyugtattak, hogy igen, minden rendben, de aztán láttam, hogy oxigént is tartanak az orrához. Végül szépen sírni kezdett. És ekkor a mellkasomra rakták, megérezhettem a kis puha, meleg, nedves bőrét!!! Azonnal elhallgatott, én meg nem bírtam betelni vele, csak simogattam és azt mondogattam neki, hogy „milyen puha vagy!”
Már nem tudom mikor, de ránéztem apára, aki remegett a boldogságtól, sírástól és a meghatódottságtól. Én nem bírtam sírni, azt hiszem sokkalta nagyobb volt ez a boldogság, nem tudott kitörni belőlem.
Nem tudom meddig maradt ott rajtam, de hamarosan elvitte a csecsemős mosdatni, mérni, öltöztetni. Jeleztem apának, hogy menjen dokumentálni!
Közben engem összestoppolt a doki, érzésem szerint millió öltéssel. Mire végzett úgy remegtem már, mint a nyárfalevél.
Aztán végre visszakaptam Balázst, akit egyből mellre tettünk és el is kezdett szopizni. Hatalmas boldogság öntötte el a szívemet, azt hiszem a legjobban ezt vártam, hogy végre újra szoptathassak. Minden alkalommal egy tökéletes világ jön létre általunk. Még a mai napig is remeg a hangom, és épp hogy nem sírok, mikor mellre rakom Balázst, számomra ez a legszebb, ami történhet velem. Ahogy hallom a szuszogását, cuppogását, ahogy ütemesen szív-nyel, a szemei a mellemre szegeződnek, és nagyon koncentrál…én meg magamból táplálom… ez maga a csoda!!!
Gyors szülés volt, de nagyon intenzív is egyben. Nagyon szép emlék, és megtelik a szívem boldogsággal, ha visszagondolok rá. Pont úgy lett, ahogy szerettem volna, elkerültem a fél napig tartó, minden energiát elszívó, véget nem érő vajúdást, amiről Bogi után már tudtam, hogy sokkal nehezebb, mint a kitolási szakasz.
Hálás vagyok a dokimnak, meg a szülésznőnek, és persze a páromnak, mert tettekben és lélekben is nagyon sokat segítettek nekem.
Lucuzs
3x850g met: 2011. december 2.
Ez aranyos.
Talán az 5 éves lányomon látom, hogy mintha hisztisebb és nyafogósabb lenne, én meséljek este, én vegyem ki a fürdőkádból, ilyesmik. De semmi durva és kezelhetetlen, teljesíthetetlen dolog, és ezért nagyon hálás is vagyok.
de megvár sajnos a dolog..
Úgy sajnálom szegényt! Meg fáradok is rendesen... 
