Hello Mindenkinek!
Csak egyet szeretnék mondani nektek, amit én is egy nagyon jó barátnőmtől hallottam, mielőtt Baba megszületett. Megjegyeztem neki, hogy mennyire rettegek a kórházi tartózkodástól, mennyire utálom a kórházakat, mert volt egy-két negatív tapasztalatom gyermekként és már felnőtten is. Igazándiból eddig csak az volt. Ezért féltem ennyire ettől a pár naptól. Erre ő azt mondta nekem, hogy mire oda kerülök semmi más nem fog számítani csak a baba, és el fog szaladni az a pár nap. Nem is lesz olyan kellemetlen. Így is volt. Szerintem mi még örülhetünk, hogy az Istvánban igazi, valódi rooming-in rendszer van, némelyik más kórházzal ellnetétben.
Én úgy voltam vele, amikor a többiekhez jöttek látogatók, mindig arra gondoltam, hogy hozzám is jönnek majd, akkor miért gondoljak rosszat a másik anyuka rokonairól, barátairól. Igen, néha tele volt a szoba, meg nem is volt csend, de engem ez nem zavart. 3 nap az egész, ritkán kicsit több. Igazán ki lehet bírni. Csak ne induljatok neki ilyen hű de nagy elvárásokkal.
Én is 5 ágyasban voltam. Szerettem volna alapítványiba menni, de várólista volt rá. 3 ágyasba mentem volna, de "elhappolták" előlem kb 1 perccel.
Utólag nem bántam meg, hogy ilyen "sok" nővel voltam együtt. Volt kivel beszélgetni az éjszaka közepén, amikor nem tudtam elaludni. Volt kitől jótanácsot kérni, mikor nem tudtam, mi a teendő stb. Nem olyan rossz dolog ez. Persze mindenkinek magának kell eldöntenie.
Szerintem ez pont olyan, mint a szülés-terv, vagy mi a szösz.
Ha 100%-ig elhatározza, hogyan akar szülni, és valami oknál fogva nem úgy történik, akkor csalódik az ember. Persze, ha az alapítványi szobába akar valaki menni mindenképp, akkor csalódás lesz az 5 ágyas, az biztos!
Szóval, szerintem próbáljatok meg hozzáálni egy kicsit pozitívabban, az segít.
A "kefélés, síkálás"-ról csak annyit, hogy nálunk a "tetovált apuka"
fürdette a kisdedet, amikor megszületett. Úgyhogy a jótékony magzatmáz még ott virított a kis fején 2 napig. Itt nem volt "kefélés". Utána pedig a csecsemő osztályon, a 2. napon, neki is megsíkálták a fejét. Én is csak néztem, rémüldözve. Aztán hazajöttünk, én nem síkáltam csak simogattam minden este, kézzel. Persze koszmós is lett a feje rendesen egy pár nap múlva. Ami a síkálás után ismét eltünt.
Ennek is megvan a maga értelme.
Na megyek, mert gyermekem szólítja a mamarabszolgáját!
Szorítok mindenkinek!
Valterika! Már nem sok van hátra! Nagyon várom majd a beszámolód, és a képeket!!!
Drukkolok!
Üdv mindenkinek!
Éjmanó