2010.09.23 10:40
Szerző: csillagvirág14
Sziasztok!
Köszönöm a sok érdeklődést és nagyon jól esik, hogy egy nap kihagyás után már hiányoltok!
Tegnap valahogy kiborult a bili… éreztem már, hogy sok-sok dolog gyűlik fel bennem és próbáltam nem törődni ezekkel, de hát tudjuk, hogy nem lehet örökké homokba dugott fejjel élni és nem foglalkozni azzal, ami bánt.
A legnagyobb bajom az, hogy képtelen vagyok elfogadni a fizikai korlátaimat. Soha életemben nem éreztem ennyire tehetetlennek magam, mint most és tudom, hogy ez még csak rosszabb lesz. Fél óra házimunka vagy főzés után annyira fáj mindenem, hogy le kell pihennem. De mivel most már nagyon sokat vagyok egyedül Bencével, erre nem mindig van lehetőségem. Borzasztó érzés megfogalmazni és kimondani azt, hogy lehet, hogy pár nap-hét múlva nem fogom tudni ellátni egyedül a saját kisfiamat… Egész nap frusztrálva érzem magam attól, hogy nem tehetem meg azokat a dolgokat, amiket szeretnék. Folyton csak a korlátok, a korlátok, a korlátok… Süt a nap, de meg kell gondolnom, hogy van-e erőm ahhoz, hogy kimenjek Bencével a kertbe, gyűlik a házimunka, nincs olyan rend és tisztaság amiben jól érzem magam. Máskor észre sem veszi az ember, hogy mennyire sokszor hajol le valamiért (akár a gyerek miatt, akár takarítás közben), nekem meg már ez sem megy, mert minden egyes hajolásnál bekeményedik és fáj a hasam. Nem tudom feldolgozni, elfogadni, hogy ennyire nyamvadt lettem… Valahogy úgy érzem, hogy belefáradt a testem a terhességbe. Nem vagyok már annyira fiatal és lassan egy éve nyúzom a testemet a várandóssággal. Tavaly októberben estem teherbe, 2 hónapon keresztül alakult, változott bennem minden, aztán műtét, visszaalakulás és újra terhesség… szerintem emiatt bírom ilyen nehezen…
Lelkileg iszonyat kettősség van bennem. Nagyon várom Gergőt és egyáltalán nem parázok a szülés miatt, örömmel készülődök, vásárolok, rendezkedek, viszont bánt az, hogy nincs erőm ahhoz, hogy kihasználjuk ezt a pár hetet és sok-sok dolgot csináljunk Bencével kettesben. Úgy érzem, hogy nem vagyok elég jó neki, nem tudok úgy foglalkozni vele ahogy szeretnék.
És akkor még itt van a férjem. Nem szólhatok rá egy rossz szót sem, mert sokszor segít nekem a házimunkában és Bencével is, csak –mint tudjátok- eljött az ősz és beindult neki a munka. Emiatt ő is fáradtabb és amikor hazajön, nem az az első dolga, hogy engem tehermentesítsen. Délelőtt sokat ül a számítógép előtt, mert kottákat keres, amit aztán megtanít a gyerekeknek. Észre sem veszi, hogy emiatt egész nap rám hárul minden tennivaló. A héten volt egy beszólása is, amiből lett is egy kis veszekedés. Egyik nap megkértem, hogy vigye el Bencét a szüleimhez, mert eléggé carul vagyok és szeretnék lepihenni. Erre azt válaszolta, hogy ugye nem gondolom azt, hogy 11-kor fog ebédelni csak azért, hogy elvigye a gyereket…. (pedig tavaly egész tanévben ezt csinálta, hisz én dolgoztam a suliban). Utána mondtam neki, hogy köszönöm ezt a választ, legalább tudom, hogy mennyire számíthatok majd rá szülés után. Erre csak annyit mondott, hogy az majd más lesz, most még itthon vagyok, így minek hurcoljuk Bencét…. mit ne mondjak, nagyokat kellett nyelnem, hogy ne kezdjek el bőgni…( Bence előtt nem szeretem a nagy érzelmi kirohanásokat…) Valahogy úgy érzem, hogy nem hiszi el, hogy nehezebben megy ez a terhesség, mint 3 éve… mintha hülye hisztinek tartaná azt, amikor azt mondom, hogy nem vagyok jól.
Na mindegy, ez van, ezt kell elfogadni.
(Még tudnék mit írni, de most mennem kell… Ne haragudjatok, hogy nem reagáltam senkinek…)
Ja, és még annyi, hogy elnézést kérek Mindenkitől itt a topikban, amiért ilyen idióta vagyok és nem tudok a rózsaszín felhőkön táncolni és örülni annak, hogy van egy pocaklakóm. Tudom, hogy azok, akik vágynak gyermekre, de nehezen jön, sokkal többet szenvednek nálam...
Puszillak Benneteket!