Zsó! Szorítok neked!
És jól mondják a lányok, hogy minden rendben lesz!!!
Én sokat agyaltam a hétvégén.
És végül megszületett a döntésünk/döntésem. Nem megyek el a dokihoz most megbeszélésre, mert magam is azt akarom, hogy most inszem legyen.
Ezt az inszemet mindenképp megcsinálom még, aztán majd utána értekezek újra a dokival (ha egyáltalán kell...).
Azért döntöttem így, mert bár tudom okosabb lenne beiktatni egy átjárhatóságit, de egy, a dokim sem nyomja, és kettő, most én sem tudok okos lenni.
Ez az utolsó olyan ciklus, amikor még itthon vagyok, aztán márciusban mennem kell vissza dolgozni, és legalább egy esélyt/reményt meg akarom magamnak tartani.
Nyugodtan ítéljetek el, hogy most érzelmi alapon döntök, de nekem sem könnyű, én annó úgy hagytam ott a munkahelyem terhesen, hogy tudtam, jó ideig nem térek vissza. És erre nemhogy 2-3 tesó, de egy pocaklakó sincs. Folyton a sírás gyötör, ha eszembejut, hogy alig egy hónap és kezdek.
Mert nem csak a meló nem hiányzott, de ez egyben azt is jelenti, hogy az imádott lányomat reggel fél 8-kor leadom majd az oviban, és délután 3-kor mehetek csak érte. Nekem ez iszonyúan fáj, mivel 4 éve ő az életem, össze vagyunk nőve, és nem megy elengedni.
Aztán ha elindul a meló, akkor már minden mindegy, simán beiktatok egy-két szünetet akár az átjárhatósági miatt is...
Most teljes erővel erre az inszemre fogok koncentrálni, és akkor talán nem is kell majd azon agyalnom már, hogy hogyan tovább...