Most olvastam Doris történetét a Margit kórházból. Ikrei születtek 30. hétre és valamelyik klinikán voltak az intenzíven. Lám, milyen tájékozatlan vagyok, nem is tudom, hogy az egyesen van-e koraszülött-intenzív... Nem részletezi, de ott a fájdalom a soraiban azok miatt az emberi dolgok miatt, amik ott történtek velük
Szóval megszületett Ágoston, minden rendben találtatott nála, és hál'istennek nálam is. Végre kikerülhettem a szülőszobáról, ahol nem sok jó élményt sikerült begyűjtenem, de amolyan "minden jó, ha vége jó" diadalmenettel, a talajtól két centire járva felkerültem a gyermekágyra. Annyiból is szerencsésnek éreztem magam, hogy végül a szülés délutánján szolgáló szülésznő, Kowalik Mónika, ha jól emlékszem (kicsit zokni vagyok egyszer látott nevekeben...) kivételesen kedves és normális volt velem, noha a többiek mindaddig nem. (Egyikük pl. még egy olyan abszolút ártatalna megjegyzésemre is ugrott, miszerint nem azért vagyok a vajúdóban, hogy aludjak. Ez akkor hangzott el, amikor kaptam először egy éjszakányi haladékot az oxi bekötésére, hogy reggelre talán megindul a szülés és ezért éjjel járkáltam meg guggolgattam, próbáltam a fájásokra koncentrálni. Ő meg rámszólt, hogy feküdjek le, maradjak nyugton és aludjak. Ekkor mondtam, hogy de hiszen nem azért vagyok most itt...! Nnna, több se kellett, már hallgathattam, milyen is vagyok én, meg hogy itt úgyse lesz vajúdás, hova teszem-veszem magam...olyan jó, hogy így biztatják az embert!)
Kérdeztétek többen is a dokit, aki nem jött be a szülésre végül. Nem mentegetni akarom, de a korrekt beszámolóhoz tartozik, hogy vele maximum kétszer találkoztam mindössze. Említettem, hogy az egyes klinikán kezdtem a terhesgondozást és amiatt (is) jöttem el, hogy nem foglalkoztak alaposan (majdhogynem sehogy) a kicsit rázós terhességemmel. Úgyhogy hozzá csak a 8. hónapban kerültem el. Azt hiszem, egyszer találkoztunk az UH rendelőben, ahol ránézett a baba fekvésére, aztán 2 óra múlva az előtérben, ahol megbeszéltük, hogy legközelebb mikor találkozunk. De arra a találkozóra már nem került sor. Nekem még vissza kellett mennem Bécsbe a költözés utolsó fázisát elkészíteni, aztán ő szabadságra ment, már csak telefonon értekeztünk, a baba meg hamarabb jött. Az is lehet hogy nem tetszett neki,hogy én sms-ben tájékoztattam az állapotomról. Pedig én csak azért tettem így, mert többször is nem vette fel a telefont akkor, amikor megállapodtunk, hogy ily módon keresem, és nem akartam zavarni, nem tudtam, mit csinál éppen. Solyától úgy tudtam, hogy ha nem veszi fel, akkor lehet, hogy megbeszélésen van, vagy műt éppen, nem akartam, hogy zavarja a telefoncsörgés, de azt sem, hogy ne tájékoztassam, ha már egyszer abban maradtunk. Ezzel együtt lehet, hogy túlbizalmaskodásnak tartotta az sms-t. Hiába, akit nem ismer az ember, arról nem tudhatja, mire kényes. Na szóval csak arra akartam rávilágítani, hogy a mi kapcsolatunk nem volt olyan megalapozott, régi keletű, hogy olyan igazán haragudni tudjak rá. Nem örülök persze, hogy ilyen helyzetbe hozott, hiszen pont azért mentem VALAKIHEZ a klinikán és nemcsak a klinikára egyszerűen, hogy ne legyek már "gazdátlan", hogy legyenek felkészülve erre az esetre, bő hat héttel a szülés várható időpontja előtt még lett volna idő felkészülni "belőlem"
. De talán elvárta volna, hogy ha már ilyen későn kerülök hozzá, azonnal kiborítékozzam a biztonság kedvéért. Való igaz, én csak utólag szoktam borítékot adni. Ha már tudom, hogy volt miért.
A nevét meg tudjátok, hiszen ő Solya dokija. És tényleg őszintén örülök, hogy másnak jó tapasztalatai voltak vele, ennél jobban már csak annak örülnék, ha én magam is ilyenekről számolhatnék be...
A gyermekágy is egy külön történet.
Előre bocsátom, hogy én ott jól éreztem magam. Minden buktató ellenére. Pedig ott aztán volt fejetlenség, ha valahol, ott aztán igen...! Viszont ellentételezésül az ott dolgozó nővérek olyan jó hangulatot tudtak csinálni, bár biztos, hogy van, akinek meg pont az nem jön be, de én bírtam őket. Nevettek, viccelődtek, és én nagyon szeretem a kellemes, oldott hangulatot. Szakmailag azonban...! Hááát, ott minden esetleges volt. Hogy mértek-e vérnyomást, hogy mikor adagolták ki a gyógyszereket, hogy milyen gyógyszerek kerültek bele a spirálfüzetbe (mármint hogy miket kell kiadagolni), hogy volt-e gátkezelés (szinte sose volt, egy lány esetében meglepő módon igen), hogy mikor hozták, vagy hozták-e egyáltalán a méhösszehúzót. Arról nem beszélve, hogy a szobánkban nem lehetett lehúznia WC-t, nem működtek az ovasólámpák, rossz volt az ágyam és az éjeliszekrényem fiókja is beragadt, de a bent töltött tíz nap alatt nem sikerült egy karbantartónak feljönnie az osztályra ezeket rendbehozni. Így magad uram, ha szolgád nincs alapon rendeztük el a WC-t és én meg behozattam egy éjjeli lámpát, hogy lássam éjjel a babát szoptatni. (sajnos a fele időben már amúgy is a PIC-en volt
) A többibe meg beletörődtam....
Az én csapnivaló vérképemet például nem és nem akarták ellenőrizni, bár, ahogy így utólag kinéz, ennek valószínűleg a szülészorvos az oka, aki nem adta ki az ukázt erre. Én többször is próbáltam vele beszélni a vérképről, de egyre gorombább és lekezelőbb volt, különösen, amikor már túlvoltunk a varratszedésen és átadtam ama bizonyos borítékot. Tán azt gondolta, már úgysincs veszteni valója...? (pedig volt...) Mindig azt hajtogatta, hogy majd utánajárok, ha hazamegyek innen. Csakhogy ez nem egészen így van, mert a betegségemre szteroidot kell szedjek, aminek az adogolása szoptatás esetén egyáltalán nem mellékes. Állapotjavulás esetén mielőbb csökkenteni kell az adagot a baba érdekében. De végig se hallgatott, folyton közbevágott a dörgő hangján, amit az első alkalommal megismerhettem és diadalmasan eltávozott...
Természetesen ő se vette fel a kapcsolatot a haematológusommal, pedig ő is a SOTE orvosa, kolléga... Nem tudom, miért irtóznak egymástól ezak az orvosok, egyikük se volt hajlandó kapcsolatba lépni a másikkal.
A dolog különösen akkor vált akuttá, amikor a baba bekerült a PIC-re és nyilvánvalóvá vált, hogy jóval tovább kell maradjak az osztályon. Tehát már elkerülhetetlen lett volna az én ellenőrzésem is. Ezzel együtt nem történt meg, illetve más csatornákon igen, de ez már az én cselem volt. (a magas vérnyomás meg némi lábfájdalom miatt belgyógyászati kivizsgálást kértem, és arra hivatkozva, hogy a belgyógyász kéri, kicsikartam a nővérektől egy vérképet. így tudtam meg, hogy lehet csökkenteni a szteroid adagolásán...)
A baba. Lelkileg talán a legnehezebb része még csak most következett.
A szülőszobáról, mint már említettem, kiadtak egy tökéletesen egészségesnek nyilvánított babát. Azért is esett le nagy kő a szívünkről, mert előzetesen fenyegettek méhen belüli fertőzések nagy veszélyével a szivárgó magzatvíz miatt. Másrészt tudtuk azt is, hogy az én betegségem is bekavarhat a baba állapotába - bár hogy pontosan hogyan, arról nem volt konkrétan körvonalazható sejtésünk. Pedig több embert (orvost) is megkérdeztem erről, de ez a fránya betegség, illetve a kutatása olyannyira gyerekcipőben jár még, legalábbis érzésem szerint, hogy elég ködös információkat kaptunk csak. Azok is inkább olyanok voltak, hogy igeeen, lehet, hogy lesz valami a babával is, de ez olyan ritka, meg ne gondoljunk erre, meg koncentráljunk most a kielégítő magzati állapotra, meg ilyenek.
Utólag azt modnom, hogy az lett volna korrekt és jó eljárás, ha a baba születése után szán ránk a gyerekorvos nem többet, mint tíz percet, és ismerteti, milyen változás és mikor várható a baba állapotában. Biztos, hogy vannak ilyen határnapok, ami után már nagy valószínűséggel kizárható a bonyodalom. Nos, ez persze nem történt meg. Ehelyett a ránézésre tökéletesen egészséges, jól szopó babámat először kékfényezni vitték (na jó, tudom, hogy ez semmi, csak érzékeltetni akarom a grádicsokat), végül egy hétig az intenzíven feküdt, és mindez úgy történt, hogy ahogy teltek a napok, azokon belül az órák, mindig rosszabb és rosszabb híreket kaptam a baba felől. Hogy kék fény, aztán hogy mégis valami fertőzést kapott, ezért antibiotikum branülből, hogy három napig kapja, de marad mellettem, hogy már aztán tíz napig kapja, de az intenzíven, hogy határértéken van a vérlemezkeszáma (ez az a bizonyos, ami nálam is határértéken volt szüléskor), hogy transzfúzió azonnal, de ha jól reagál, másnap már mellettem lehet, hogy szó sincs erről, legalább három nap, de a transzfúzióra nem reagált, fenyegető spontán agyvérzés veszélye bármelyik pillanatban... Ezek mind csak olyan folyosón odavetett félmondatok voltak, felhalmozott műszerek és újszülötteket tologató anyukák között, komoly tájékoztatásról szó sem volt sose. Ehelyett kaptam néhány fénymásolt papírt, amelyeken ismertették, hogy milyen szakmai munka folyik a PIC-en és hogy mik a szabályok ott, mikor lehet látogani és hogy mik a veszélyek. Ott szerepelt pl. hogy a fertőzésveszély a PIC-en 50 százalékos!!!, ezért kéretik mindenkinek alaposan kezet mosni, ahogy a nővérek megmutatják. Addig már kétszer jártam a PIC-en, egyszer se mutattak semmit a nővérek! Később egy ikres anyuka mutatta meg, hogy kell... Persze ezt is nővére válogatja, később találkoztam olynnal is, aki nagyon figyelt a kézmosásra.
Az is szerepelt a papíron, hogy elismerem, hogy mindenről részletesen tájékoztattak, mármint a gyerek betegségével kapcsolatban, és hogy ezek után hozzájárulok a kezeléséhez. Ezt a papírt végül nem írtam alá, mert nem éreztem a tájékoztatást kielégítőnek sosem - igaz, nem is kérték a papírt tőlem azután.
Valójában a PIC-ről ennyit mondhatok: szakmailag nem értek hozzá, biztos jó, hiszen az ország különféle pontjairól hozzák ide a babákat, elég jólfelszereltnek is látszik, meg olvastam a neten más gyerekintenzív osztályról, ahol ehhez képest elépesztő állapotok uralkodnak. Viszont utálnak a szülőkkel beszélni a gyerekről. Ami szerintem tökéletesen elvárható lenne pedig. Egyáltalán nem hatja meg őket, hogy a szülő adott esetben a poklok poklát járja meg, nincs egy együttérző szó, egy nyugodjon meg anyuka. Illetve a főorvos mondta egy ízben azt, hogy higgyem el, ők se akarnak rosszat a gyereknek. Na, még jó.
Viszont ami nagyon rosszul esett még ezen kívül ott, az a hintáztatás, hogy szavak szintjén beviszik a gyereket egy napra, aztán ha az ember érdeklődik, hogy mikor telik már le az az egy nap, még jól le is torkollják, hogy hogy képzeli az anyuka, hogy csak úgy, meg előre megmondták, hogy... Hát, volt aki mondott ezt, más meg mást...
Úgyhogy amit tudok, jobbára segítőkész ismerősöktől szerzett információ, meg amiket a tudós könyvekből összeolvastam.
A lényeg persze, hogy mostmár itthon vagyunk és vélhetőleg nem lesz semmi csúnya következménye ennek a szülésnek a babára nézve. Ma megyünk kontrollra egyébként.
Szép napot!
