2009.11.09 12:11
Szerző: ilyenisvagyok
Zsó,
szorítok, hogy se pénteken, se jövő júliusig egyáltalán ne láss vért:)
Vayacon, Lucuzs,
sok erőt a hamarosan kezdődő dolgokhoz. Izgalmas, hogy nemsokára talán elindul valami, és jó, hogy lesz miben reménykedni.
Úgy tűnik, nálunk semmi nem fog elindulni, így kicsit (de csak kicsit) búcsúnak is szánom ezt a bejegyzést.
A múlt héten voltunk egy másik kórház andrológiáján kontrollon, hogy kiderüljön, azért olyan széttartóak-e a párom eredményei, mert esetleg az előző helyen rossz a gép. Itt valami hiperszuper modern gép van, aminek állítólag 100 %-osak az eredményei, az új orvos pedig, aki a magánrendeléséről ide küldött minket, egy jó nevű urológus. (Csak emlékeztetőül: az előző helyen a párom spermiogramjában a motilitás 18-62 % között, a mennyiség 2,2-40,2 millió / ml között változott, ami tényleg extrém nagy különbség, ráadásul ezek az értékek mindig rossz kombinációt adtak: ha jó volt a motilitás, kevés volt a mennyiség, ha sok volt a mennyiség, rossz volt a motilitás.)
No, múlt hét végén bevittük reggel a mintát az új helyre. Délutánra ígértek eredményt, és azt hittük, csak a kezünkbe nyomja majd az asszisztens a papírt, és majd az urológus prof magánrendelésére kell visszavinnünk kiértékeltetni ill. megbeszélni a folytatást. Ehelyett délután két óra felé, ahogy odaértünk, helyből leküldött minket a profhoz. Menjünk csak nyugodtan, vár minket.
Lementünk. Úgy kezdte, hogy leugatott, mert szerinte fél órával később jöttünk a megbeszéltnél. (Nyilván nem.) Majd a férjemet hellyel kínálta, engem nem. (Érdekes volt a széke mellett vigyázzban állni az ítélethirdetés alatt. Mert kb. olyan hangulata volt a dolognak. Volt egyébként másik szék a rendelőben, de olyan atmoszférát teremtett a fazon, hogy le sem mertem ülni.) Minden különösebb bevezetés nélkül emelt hangon közölte, hogy gyerekről ne is álmodjunk, a férjem hímivarsejtjei, bár vannak elegen, "mind döglöttek". "Ezek között egy sincs, ami jó lenne valamire." Morfológiailag 95 % kóros morfológájú, gyors progresszív nincs, lassú ill. helyben mozgó is csak kb. összesen 7 %. Lombikra is minden sejt alkalmatlan, esetleg herebiopsziával lehetne egy jó sejtet találni, de szerinte ennek is kicsi az esélye.
Ezeket olyan bő egy percben elmondta (bár inkább azt kéne írnom, hogy elugatta), hozzátette, hogy kizárt, hogy bármilyen módon is gyermekünk foganjon, majd elindult az ajtó felé, menni készült, bizonyára nem ebédelt még, és korgott a pocakja... Amikor még mertem egyet kérdezni, felháborodva ugyan, de megállt.
Szerettem volna megtudni, másra is jó-e ez a herebiopszia, ezért megkérdeztem, hogy lenne-e valamilyen terápiás vagy diagnosztikus értéke is, lehetne-e esetleg levonni belőle valami következtetést, hogy ez miért van így, látszana-e, hogy lehet-e valamilyen terápiát alkalmazni stb. (Tehát kvázi érdemes-e megcsinálni.) Erre gúnyosan kb. ennyit mondott: "Gyógyítani? Ezt? Nem lehet ezzel semmit kezdeni. Ez úgy szar, ahogy van." Kérdeztem, hogy és mégis mitől állhatott be ez a helyzet. Na, itt ellőtte a joly jokert, hogy dolgozik-e a férjem veszélyes anyagokkal vagy volt-e mupszos. (Egyik sem.) Ezután megkérdeztem, hogy akkor mi miatt van az, hogy eddig jobbak voltak az eredményei. Erre közölte, hogy azt nem tudja, és elment.
Több jó dolog is van a történetben: egyrészt akkora tapló volt, hogy ez maga jobban dühített, mint az eredmény, így délután csak az anyukáját bírtam emlegetni, és a saját anyaságom kútba esése fel sem ötlött egy darabig. Aztán visszaértem az irodába, ott valaki megkérdezte, hogy jó híreket hallottam-e, és akkor már persze sírtam. (De még mindig inkább dühömben, hogy ilyen hangnemben tárgyalt a férjemmel. Hozzá kell tennem, hogy reggel már az amúgy kedves asszisztensnője is azzal fél mondattal vette át a mintát tartalmazó dobozt, hogy "Csak ennyi??". Szóval " a beteg pszichológiai kísérése" előadások helyett valószínű mindketten kávézni jártak az egyetemen...)
Másrészt, úgy érzem, jobb ezt az eredményt tudni, mint esetleg még 10 évig hiába reménykedni. Most akkor szépen, ahogy terveztük is, legkésőbb januárban elindítjuk az örökbefogadás ügyintézését (addig rendbe tesszük a lakást, hogy tetsszen a TEGYESZ-nek:), és ebben a döntésben, úgy érzem, meg is nyugszunk. Én (persze lehet, hogy csak átmenetileg), de úgy érzem, megnyugodtam, a páromnak még nagyon fáj. De abban mindketten biztosak vagyunk, hogy ha a Jóisten csodát akar tenni velünk, még van rá kb. bő 10 éve (én most vagyok 30), és ez bizonyára inszem nélkül is sikerülni fog neki.
Merthogy, és ez a harmadik pozitív dolog ebben a hírben, az egyértelmű, hogy ezzel az eredménnyel nem kell azon vívódnunk, hogy az én csomóim mellett belevágjunk-e egy stimulációba vagy akár egy Clostys hónapba- merthogy az ürge kerek-perec megmondta, hogy még a lombikkal sincs a herebiopsziás ICSI-s lombikkal sincs esélyünk eredményre, nemhogy az ilyen szelídebb módszerekkel.
Az még azért motoz bennem, hogy mi alapján merevítette ki ezt az egyszeri, pillanatnyi eredményt annyira statikussá, hogy még egy kontrollt sem kért, miért biztos benne, hogy ezek a számok egy hónap vagy egy év múlva is ugyanilyenek lennének. Dehát (visszautalás a második pontra), végül is a Jóisten vagy a Sors vagy az Élet vagy a Természet szerencsére nem őt fogja megkérdezni arról, hogy történhet-e velünk csoda. Én mindenesetre most egy darabig hagyom ezt az orvosi vonalat, és esetleg majd 2 év múlva kérünk egy újabb spermiogramot, aztán akkor újra megbeszéljük, hogy próbáljunk-e egy inszemet. Addig sem a páromat, sem magamat nem tenném ki újabb procedúráknak. Örülök annak, hogy most talán nem fogom már minden ciklus második felét visszaszámolással tölteni, és kizárólag abban élni, hogy megjön-e vagy sem. Úgy érzem, nem reménykedem, de maradt bennem egy alapvető nyitottság, és ez jól van így. (Csak maradjon is így...)
Úgyhogy, kérlek Benneteket, ne sajnáljatok, mert nem történt tragédia. Sőt, lehet, hogy egy sajátos életút körvonalai kezdenek most kibontakozni. Nekem tetszene például egy olyan család, amiben többféle, különböző életkorban örökbefogadott gyerek vagy épp örökbefogadott és vér szerinti gyerekek természetes kuszaságban követik egymást. Lehet, hogy a következő 10 évben még bármelyik megtörténik.
Úgyhogy nem szeretnék most megtörten búcsúzni Tőletek, mert mindnyájótokat nagyon kedvellek, és úgy gondolok rátok, mint közeli ismerősökre, barátokra, akikre számíthattam és akiket szeretek, de persze nem tudom, hányszor fogok ide írni. Már egy ideje azt érzem, hogy nem tudok biztató szavakat mondani, csak általános sablonokat, azt meg kár. Úgy érzem, biztatásban, tanácsban egy ideje már nem számíthattatok rám, maximum megosztásra voltam képes, valahogy "kifogytam a mondanivalóból". (Vagy sosem voltak gondolataim.) Ezért inkább messziről szorítok csak (legalábbis amíg megállom), és csak akkor írok, ha tényleg hozzá tudok tenni valamit a világ épüléséhez, a Ti történeteitekhez, vagy ha valami annyira megérint (vagy, és remélem, sok ilyen lesz, annyira örömet szerez, abban amiről beszámoltok:) hogy az kikívánkozik belőlem. Legyen így, legyen ez az utolsó rossz hír ezen a fórumon, és örüljünk majd sok jónak!
Szeretettel
Ilyenis