Sziasztok! Na ide is eljutok végre.
Köszönjük a gratulációkat!
Szülés... Iszonyat hosszú volt közel egy napig fájogattam (19-ére virradó éjjel már éreztem pár fájást, de mivel volt már vaklárma korábban, meg azt hittem, álmodom, nem vettem róla tudomást. 3/4 5-től 6-8 perces fájások voltak, de nem rendszereződött pontosan, fürdő hatására sem, délután lettek 4-5 percesek, amivel még jó darabig elhúztam), a végére nagyon kimerültem, hajnali fél 3 körül volt holtpont, akkor már sírtam, hogy nekem ez nem megy, amikor a doki próbálta beilleszteni a kis buksiját fájás közben, mert hiába voltam négyujjnyi, nem illeszkedett a feje. Akkor 3-kor még egy 40 perces állásos vajúdás úgy, hogy egész nap alig ettem, tök gyenge voltam, még ülve is remegett a lábam. Aztán mondta a doki, hogy ha ügyesek vagyunk, innentől 10 perc, úgyhogy erőt vettem magamon. És iszonyat nagy élmény volt, ahogy kibújt, most is bőgök, ha rá gondolok!
Hogy ilyen ügyes volt az én kislányom, hogy segített nekem!
És örök hálám a dokimnak is, más már rég megcsászározott volna szerintem... Én meg még bőgtem is neki. (Este 9-kor megvizsgált, aztán hazament, hogy pihenjünk mindketten, mert akkor még csak egyujjnyi voltam az egész napos fájások ellenére... Aztán éjfélkor mentem a szülőszobára, mert már hányingerem volt a fájások közben. Szegény dokim nem sokat alhatott, és másnap még ügyeletes is volt. )
A másik... Párom. Nem terveztünk apás szülést, mert ismerem, milyen rosszul tud lenni a tű látványától is. És végig bent maradt velem!!!
Na befejezem a visszagondolást, mert elázik a klaviatúra. Nem vagyok büszke magamra, mert elvesztettem a fejem közben
, de ennek ellenére megérte.
Utána két napig nagyon rosszul voltam, első nap kísérgetni kellett pisilni is, mert folyton sötétedett a világ. Átlagnál több vért is veszítettem, valszeg ez is ok volt. Irigyen néztem az anyukákat, akik két lábon sétáltak ki a szobájukba szülés után és mintha mi sem történt volna glasszáltak a folyosón. Én meg a "nagy erős Dolli"... háááááááát!
Még fel kell dolgoznom ezt az egészet.
Tejci van bőven, kiscsaj elég rendszertelenül kajál, de asszem ez még most természetes.
Gézunak tetszik Réka, mindig simizi, fogja a kezét, bújik hozzá, keresi, hogy hova tűnt, ha épp nem látta, hogy hová tettem...
Amikor haza jöttünk, már mondta, hogy " Réka jöjjön játszani velem!"
Viszont amiben megnyilvánul a tesóféltékenység és amit nem tudok kezelni, az az altatás. 1-1,5 órát altatom Gézut, palira vesz, zizeg, beszél, nem hajlandó becsukni a szemét, bármennyire is fáradt.
Iszonyat harcok vannak, lelkifurim is van, de valahogy meg kéne fognom a kis pasit, mert félek, hogy ez túlnő rajtunk és mindennaposak lesznek a veszekedéseink.
Már nagyon sok praktikát próbáltam, volt szép szó és keményebb hangnem, de eszköztelen vagyok.
Kórház. Nem luxuslakosztály, nagyon meleg volt a szoba, de ezt a pár napot kibírtam. Ami a lényeg, hogy mind a szülésznőkkel, mind a csecsemősökkel meg voltam elégedve, kedvesek voltak, segítettek, bár a csecsemősöknek néha nyakukra kellett járni, ha valamit szerettem volna kérni/kérdezni, de mindenre választ kaptam. Annyiban volt könnyebb a helyzetem, hogy más ismertem ezt a mentalitást és második baba lévén kevesebb kérdésem volt.
Védőnéni és dokinéni mondták, hogy ellátásban (mind a baba, mind én) maximálisat kaptunk, nekik nem nagyon van Uzsokis kismamájuk, a többi kórházhoz hasonlítják!
Réka úgy néz ki pocifájós, éjjeleink nincsenek, nappal meg hiába alszik, Nekem itt van Gézu is. Úgyhogy kicsit zombi vagyok, és még csak 2 és fél hetes a csöppem.
Gézu sosem sírt, hát most megtudjuk, milyen is az, ha valakinek sírós a babája.
Egyedül a pancsi, ami tetszik neki szinte első perctől.
Bár már láttátok a wiwen, de azért rakok ide is egyet!