Sziasztok!
A Csakegy-féle vihar kapcsán úgy érzem –s részben tanácsra -, írnom kell.
Ezt már sokkal hamarabb meg kellett volna lépnem. De úgy érzem, csak most írhatok erről, amikor már eljutottam oda, hogy kissé „elszakadtam” a fórumtársaktól, nem vagyok részese a mindennapjaitoknak.
Ugyanis haverság és üzlet nem fér össze. Ez virtuális téren is igaz, és akkor is, ha valaki (a nagy többség) nem a MM-be jár.
Illetve nehezen fér össze a for-profit és a non-profit tevékenység is, bár én azt gondolom, meg lehet csinálni. (Túl sok mindent csinálok, mi?
)
Tisztában vagyok vele, hogy nagyon sokan gyanakodva szemlélik a tevékenységemet. 1 éve olyan mértékű támadássorozatot kaptam, amiből világosan látszott, hogy egyesek nyíltan- kevésbé nyíltan mit gondolnak, miket feltételeznek. Azért nem reagáltam rá nyíltan, mert nem óhajtottam közbotrány-szereplő lenni és magyarázkodó szerepbe kényszerülni, no meg veszélyeztetett nagyterhes voltam a fiammal.
Íme az igazság:
Amikor elindult a honlap, azt gondoltam, megoldottuk a problémát. Információszolgáltatás kipipálva. Aztán Petrányi dr.egyre csak azt bírta válaszolni a levelekre, hogy „forduljon endokrinológushoz”. No, de kihez?
Nem telt el kis idő, a pár orvostól, akit felraktunk, kaptam innen-onnan visszajelzést. Személyiségi jogok megsértése; a metformin nem írható fel legálisan ugyanis, ő ezt nyíltan nem vállalja. (1. nagy bökkenő.) Aztán, volt aki olyat írt, hogy bár szívesen vállalja a feladatot, de a területi ellátási kötelezettségének nem tud megfelelni, már kiszorulnak a betegei mert a PCO-sok ellepték az SZTK-t. (2. nagy bökkenő.)
Voltak, akik azt írták, hogy közel s távol nem találnak orvost, beutalót nem kapnak. (3. nagy bökkenő.) Volt, aki a vérvételt nem tudta megoldani: mire nagy nehezen talált olyan megyei kórházat, ahol levették a vérét a szérum inzulinhoz, csomó ídőt kellett csak arra várnia, hogy továbítsák, az a vér már nem is volt értékelhető valószínűleg. (4. nagy bökkenő.)
A legtöbb panasz a honlapra már felrakott dokikra érkezett, egyik vagy másik ugyanis elég hamar elvesztette a metforminpártiságát és visszahúzódott a sáncok mögé (Emlékezzetek Á.N. nőgyógyászra.)
A honlap működött 4 hónapja, és máris azzal szembesültem, hogy amit nyújtok, az csak fél segítség.
Bogi lányom ekkor fél éves volt, jó alvó gyermek. Miután a PhD-ra kellett volna visszamennem csak, rendes munkahely az iskolán kívül ekkor nem várt – tehát nem volt visszatérési kényszer – úgy gondoltam, hogy megpróbálok valamit összehozni. Ezért megkerestem Tűű dr-t. Petrányit is, aki először bizonytalan választ adott, de azt mondta, végül a fia nem Mo-n fog továbbtanulni, ezért nem tudja vállalni.
Legelőször magam sem tudtam, hogy a rendelőt, amit magamban elképzeltem, milyen formában kellene működtetni. Szerettem volna olyan valamit is, ami a honlapot támogatja, de nyilván a kettőt már csak a látszat megőrzése miatt sem akartam összekapcsolni.
Hamar kiderült számomra, hogy egy rendelőt nem lehet alapítványi formában működtetni, mert akkora a kezdő induló tőke, hogy nincs az a Krőzus, aki azt ingyen felajánlja.
Úgy lehetett összehozni, hogy hatan – én és Tűű dr orvosokból álló baráti társasága – a párnánk alól kivettük a spórolt pénzünket és összeraktuk. Így lettem én tulajdonos, előbb egyhatoddal, időközben tulajdonosi változások nyomán 20%-kal.
Illetve nagy adósságot is vállaltunk. Sajnos a bevétel nem kis része arra megy el, hogy kevés dolog van teljesen saját tulajdonban.
Szó volt arról, hogy pénzügyi befektetőt keresünk, de olyan feltételeket diktáltak, hogy visszatáncoltunk. Úgyhogy – nem túlzok -, de igaz volt az, hogy a cég indulásakor mindannyian ingyen dolgoztunk sokáig és az első év végére még mindig bőven negatívban voltam. Visszagondolva, őrültségnek, eszetlenségnek tűnik ez az egész vállalkozás.
Ráadásul kalamajka keveredett a tulajdonosok között is, amit nem kívánok részletezni, de ennek is volt sajnos bőven anyagi vonzata, és csak ez év elején zárult le.
Azt még tudnia kell mindenkinek – ha még utána nem nézett -, hogy ügyvezető is vagyok. Ez persze meglehetősen furcsa szerep. Időközben kénytelen voltam hozzá felnőni, kezdetben csak „bulinak” tűnt, mert én voltam a számokhoz értő ember a csapatban.
A valóság az viszont kiábrándító, ez azt (is) jelentette, hogy válltöréses síbaleset, veszélyeztetett terhesség, szülés, pici baba ide vagy oda, a felelősséget folyton vállalni kellett és döntéseket hozni. Meg persze bőven lehetett hibázni. Meg néha az agyamra ment az egész, azt éreztem, nem bírom a terhelést. (Ez az én problémám, ezt csak azért írom le, hogy lássátok: ottfelejtett , hanyagul kezelt videó, nem körültekintően kezelt személyiségi jogok is bizony beillenek e sorba.)
Meggazdagodni még mindig nem sikerült a cégből.
A valóság az, hogy non-profit gazdálkodás esetén az árak maximum egyötödével lennének alacsonyabbak. Nem sok, igaz? Ezt csak azért írtam le, mert a MM-t drágának tartják – én is. Sok minden közrejátszik, de még egyszer mondom: a nem saját tulajdon finanszírozása a legdrágább. S ebből elég nehéz kilépni. Azon vagyunk, de az is pénz. Hiába, a manna nem potyog az égből.
Rengeteg hibát vétettem, s valószínűleg, ez adott táptalajt a sok rosszindulatú találgatásnak.
Nevezetesen, már az elején fel kellett volna vállalnom, hogy a MM-ben milyen szerepem van, s ezt nem tettem meg. De akkor még nagy volt a kötődés a fórumtársakhoz. Kb. olyan az íze, mint amikor házastársa vagy valakinek, és sok évi házasság után benyújtja a papírt: házassági szerződés, írd alá.
Aztán, túl erőszakosan ment a reklám a kezdetben, és nem ügyeltem eléggé a látszatra. pl. alapítvány, honlap-kezelés gondos elkülönítése. Figyelmeztettek, de nem értettem. Hiszen olyan óriási győzelemnek éltem meg, hogy a MM létrejött! Olyan büszke voltam rá. Naiv voltam. Aztán hónapokkal később visszaolvastam magamat, a hozzászólásaimat, és leesett a tantusz, hogy egyeseknek mi lehetett ellenszenves.
Persze az emberek fejében az zakatolhatott, hogy Norka „lenyúlni akar” meg „hasznot akar”, az én fejemben meg más volt a sorrend. De hát ezt hiába magyarázom… bizalom kérdése. Nem akarok meggyőzni senkit. De a látszólagos gátlástalanság mögött valójában buzgóság és az az érzés volt meg, hogy valami nagy jót cselekszem, sok győzködés és meló árán. Visszafelé sült el.
Ma már, ha orvost keres valakit nálam e-mailben, a MM mindig csak másodlagos megoldás, szükséges rossz. Felmértem, hogy az emberek ezt nagy átlagban nem tudják megfizetni, illetve sok helyen ma már van annyira jó a helyzet (pl.Debrecen – Valicskó és kapcsolatai), hogy nincs is erre szükség.
Vannak az MM-nek hibái is, nem is kevés. Van egyfajta orvosi szabadság, amibe nem lehet beleszólni, és nem is szeretnék. Ha bizonyos jelzések jönnek a külvilág felől, azokat tovább szoktam adni – szintén nem egy hálás feladat. Némelyek azt gondolják, hogy ebben a pozícióban bármire van ráhatásom. Nincs.
Amikor elkezdtek támadni, akkor folyton azt hallottam: azért teszik, mert irigyek a sikeremre. Hisz a MM igen nagy forgalmat bonyolít le, a betegeinek száma mára 2000 fölött van. Az orvosainak létszáma bővül.
De valójában mire is irigyek…? Sikernek nevezhető az, hogy közben tökéletesen elidegenedtem a társaimtól, a hitelességemet kétségbe vonják, és szétforgácsoltam magam az elmúlt 2 évben? Őszintén mondom, ezt nem láttam előre. S bár sok mindent ma már másképp csinálnék (hírverés stb.), de összességében nem bántam meg az MM-t. Tudok a tükörbe nézni.
Az alapítványról és az önkéntes tevékenységéről egy külön hozzászólásban írok, ha lesz időm rá a következő 24 órában. A nehezén túlvagyok. Az alapítvány körül úgy gondolom, semmiféle stikli nincs.
Nem szeretném, ha ennek nyomán bármiféle diskurzus lenne, nem abból a célból írtam. Hanem úgy gondolom, az a tisztességes, ha mindenki tudja a teljes igazat. Csakeggyel pedig leleveleztem a magamét, a soraira sem kívánok reagálni itt. Tőle és akinek kellemetlenséget okoztam: ELNÉZÉST KÉREK, jogilag tiszta sor, hogy igaza van. Kész vagyok a felelősséget vállalni.
Ugyanakkor a magam védelmében hadd írjam le:
rossz az, aki rosszra gondol…
N.
ui: ha nem bánjátok, néha híradó jelleggel csak jönnék. Monee-nak igaza van, nem árt tudni, hogyan halad vagy nem halad a PCOS ügy. Nehogy azt higgyétek, hogy eltűntem az elefántcsonttornyomban.