Pocifotót nem tudok dobni, mert ahhoz fényképezni kellene. De majd a jövő héten, mert lesz két nagyon laza nap, és akkor hátha. Már egyre nagyobb, apa is folyton csodálkozik.
Nálunk apa nagyon figyelmes, még arra is figyel, hogy ne rázzon az autó, ha rossz úton megyünk. Tegnap mondjuk én vezettem, és a fekvőrendőrnél az utcánk végén meg is jegyezte, hogy ez most itt két hét koraszülés volt...
(ő óvatosabban szokott rajta átmenni, mint én
)
A buszon szerencsém szokott lenni, mert végállomáson szoktam reggel felszállni, haza meg általában apa visz. De ha mégsem, akkor én is megfigyeltem, hogy a pasik nem adják át a helyüket. Eddig kizárólag nők adták át a helyüket, de abból is csak olyanok, akiknek van már gyereke.
Azt hiszem, aki nem tudja, hogy milyen egy gyereket kihordani, annak eszébe sem jut, mert azt gondolja, hogy csak indokolatlan régi begyöpösödött udvariassági forma a kismamákra jobban odafigyelni - és az ilyen udvariassági normák már nem menőek...
Gabó,
hát hozzám se sokat jár ám a család, de segítenek, amiben tudnak, és úgy döntöttek, hogy most tényleg szükségem van segítségre. Szegény apámnak ez elég rosszul jött ki, mert közben elkezdődött az aratás, és olyankor neki látástól vakulásig dolgoznia kellene, de valahogy ellógott erre a hétvégére - de többet ezen a nyáron már nem fog tudni jönni. Sajnos a lányunk megsegítéséért nem jár fizetés.
A párom családja a problémásabb, mert ők úgy nem segítenek semmiben, hogy itt laknak. Egyedül a 85 éves nagymama próbálkozik, a drága lélek, de hát ugye őt már nem foghatjuk be olyan munkára, amit én sem tudok. (most azonban hasznosnak érezheti magát, mert apa szerzett egy plüssnyuszit, és meg kell varrni, meg ki kell mosni, és azt rábíztuk a mamára). De pl. a sógorom csak pénzért jönne bútort cipelni, apósom pedig csak kamatra adna kölcsön (a saját fiának) - ehelyett jön unokaöcsém és apám cipelni, és adott a bátyám kamat nélkül kölcsön.
Anyósom meg haláli. Mindig elmondja, hogy őt mi soha nem hívjuk meg. (Nekem ez furcsa, mintha egyébként nem jöhetne a saját fiához, amikor akar...) Megkérdezzük, hogy mikor tudna eljönni, mi alkalmazkodunk, de akkor két hónapig nincs egy szabad perce sem. (Nyilván nem akar jönni, csak tetszeleg a kiutált anyós szerepében.) Most hétvégén az jött fel neki, amin megsértődött, hogy miért nem kérjük meg, hogy segítsen. (nyilván cikinek érzi, hogy a szüleim 200 km-ről képesek eljönni, ő meg itt nem.) De hát miért kérnék tőle segítséget, ha egyszer 1. mindig hangoztatja, hogy bezzeg ő fiatalkorában (meg most is) mennyi mindent meg tudott csinálni egyedül, nevetséges mindenki, aki nem képes három másik ember helyett is dolgozni, 2. a maga részéről tőlem sem fogad el segítséget, még azt sem engedi, hogy porszívózzak neki, pedig úgy fáj a dereka, hogy lépni alig bír. Ilyen embertől hogy kérjek segítséget? - az én családomban az a normális, hogy mindenki segít a másiknak ingyen, a másik cserébe neki, ingyen. Nincs olyan, hogy nem fogadjuk el a másik segítségét, vagy külön kérvényt kell neki írni, örömmel dolgozunk együtt, még jobb is, mint egyedül. Ezért nem tudok mit kezdeni anyósom bonyolult lelki világával, hogy mindenhez külön kérelem kell, de akkor is ő a tökéletes, és mindenki más béna - és ezt még meg is mondja, persze csak a hátad mögött...
Hú, most kipanaszkodtam magam...
Július 6-án megyek legközelebb nődokihoz. A kórházat még nem láttam, és lehet, hogy nem is fogom
, mert már nem lesz a nyáron több kórházlátogatás, legalábbis a védőnőm szerint. A kórházi csomagot elkezdtem összepakolni - már betettem egy hálóinget
Apa szerint komolytalan vagyok. De azt se tudom, mit kéne beletenni. Holnap megyek védőnőhöz, majd megkérdezem tőle.
Bocs, hosszú lettem