Sziasztok!
LAURÁNAK BOLDOG NÉVNAPOT!!!!!!
Köszi, hogy mellém álltok, majd csak július elején tudja meg a férjem, akkor csapunk majd valami ünnepséget (Neki szüli- és névnapja, nekem névnapom, és nekünk házassági évfordulónk lesz 1,5 hét alatt), és majd akkor adom oda, mint ajándékot.
Többen kérdeztétek, hogy miért nem akarja odaadni éjszakára a gyerekeket. Ez most nagyon hosszú lenne, röviden a következőket szokta mondani, hol ezt, hol azt:
1. alapban nem nagyon kedveli a szüleimet, és ha nekik odaadjuk, akkor az nem lenne fair a mamájával szemben, aki egyedül van, így nem vállal be 2 gyereket. Mondjuk az is igaz, hogy neki én sem adnám őket.
).
2. amint megszülettek a gyerekek, szerinte mi megszűntünk létezni, és az már nem számít, hogy mi mit akarunk, csak a gyerekek számítanak.
3. azért maradtam itthon, hogy a gyerekeket neveljem, erre vágytam, ezért nyafogtam, hát akkor most ne akarjak nélkülük lenni
4. majd ha nagyobbak lesznek.
5. csak. Mert nem és kész.
Hát, ennyi. Az az igazság, hogy ő egészen máshogy viszonyul a gyerekneveléshez, mint én. Ő tényleg fanatikus, mert ő is ezt látta otthon. Az anyja minden vágyát, igényét, szükségletét elnyomta, csak hogy a fiacskájának jó legyen, és ugyanezt várja el tőlem a férjem. Az apja ugyanakkor csak a saját életének, karrierjének és munkájának élt, aminek az lett az eredménye, hogy szétesett a család, az anyja mindig egyedül volt otthon, az apja alkoholista lett, és meghalt. És szerintem ebből gyökerezik az a félelme, hogy aki saját magát helyezi - még ha csak időlegesen is - a gyerekek elé, akkor annak csak tragédia lehet a következménye. Azt meg nem látja, hogy nem biztos, hogy a gyerekeknek is az a jó, hogy csak a szüleikkel vannak, hiszen ő csak végletekben tud gondokodni. Ez amúgy is nagyon jellemző rá, a középutat nem nagyon ismeri.
Az is hozzátartozik ugyanakkor a történethez, hogy a szüleink ugyebár nem csak heti 1x látják a gyerekeket, hanem szinte minden nap jön valamelyikük, így majdhogynem értelmetlen hosszabb időre elvinniük.
Persze itt most - kivételesen - nem a fiúkról van szó, hanem RÓLUNK! Vagy méginkább RÓLAM. Mert ha a férjemen múlna, soha nem mennénk sehova már az életünk hátralévő részében, max. én dolgozni.
Igen, bevallom, önző vagyok, most szinte csak magamra gondoltam, 3 éve először. És az sem érdekel, ha egy éjszaka a gyerekek sírni fognak. Marci tuti nem fog, mert ő imádja anyut, Simi sanszos, mert mostanában kezdett el félni mindenkitől, és még anyutól is elpityeredik először, aztán persze már nagy a barátság. De mindegy, egy alkalomról van szó, nem hiszem, hogy belehalnak, max. anyuék nem fognak aludni olyan sokat. És igenis nincs emiatt lelkiismeretfurdalásom! Inkább csak tartok tőle, hogy balul sül el, és anyuék mennek el, mert a férjem nem lesz hajlandó. Aztán ki tudja? Lehet, hogy ha látja, milyen elszánt vagyok, akkor már nem visszakozik.
Aniko71,
szia, üdv itt! Majd írj bővebben magadról! Szépek a gyerekeid!
Fellebbezés,
nem fogjátok elhinni, de végül mi is beadtuk! A férjem addig rágta a fülem, hogy megtettem. Nem hajlandó fizetni magánovit, ha van ingyenes is, ráadásul tőlünk 30 méterre! Csak napi 4 órában szeretnénk, ha járna, ebédelni nem ebédelne ott, úgyhogy hátha így legalább a várólistára felkerülünk. Én nem sajnálnám, ha még ez sem működne, az viszont nem lenne jó, ha Marci jövő szeptemberig nem tudna sehova se járni, mert nagyon kellene a társaság. Mindegy, meglátjuk.