Sziasztok Lányok,
először is Bea: hős vagy!!!!!! Nagyon nagyra becsülöm az eltökéltségedet, hogy mindezek ellenére is újrakezdenéd, és hiszem, higy nem lesz rá szükség, mert mihelyst visszakapod a most erőt gyűjtő babáidat, minden rendben lesz!
Zsó és mindenki, aki válaszolt a programpzott együttlétes kérdésre,
köszi, hogy felvetettétek ezt a kérdést. Mintha csak rólam írtatok volna: utálom a dolog kiszámítottságát, hogy akkor is együtt akarok lenni, amikor nem vágyom rá, mert tudom, hogy ha meg nem, akkor utólag fogom úgy érezni, hogy nem tettem a dologért eleget, tehát nem érdemlem meg. Ha meg együtt vagyunk úgy, hogy igazából egyikünknek sincs hozzá kedve, akkor meg azért van lelkiismeretfurdalásom, és én is úgy érzem, hogy ilyen erőltetett együttlétekből nem fakadhat élet, az szerelmes ölelésekből szokott...
Persze fakadhat, tudom. És jó is, hogy fakad. Csak én nem tudom magamban helyretenni ezt a dolgot. Gondoltam arra is, hogy egy csomó orvos a kétnaponként együttlétre esküszik, az nem olyan kötelességszagú-unalmas. Csakhogy nekem már a tudat is elég, hogy most "kéne", már attól rosszul érzem magam. Ráadásul úgy érzem, hogy átverem a páromat, mert igazából nem őt kívánom, hanem csak akarok valamit tőle - néhány sejtet... És ezek tök rossz érzések, még akkor is, ha tudom, hogy nem verem át, ő is tudja, ő is egyetért, elmondja ezerszer is, hogy neki ez nem szenvedés stb.
És az a durva, hogy én ciklus közepén már eleve, alapból nem kívánom az együttlétet, mióta ez megy. (Amikor még nem akartunk gyereket, akkor persze igen.)
Szóval Tapi, minden elismerésem, hogy Te el mered engedni a programozást, és azt mondod, hogy nem csak az esélyes napokon lehet teherbe esni... Én ehhez sajna még nem vagyok eléggé szabad a saját elvárásaimtól és elképzeléseimtől.