2009.06.04 15:50
2009.06.04 17:44
2009.06.04 17:52
2009.06.04 21:07
2009.06.04 21:10
2009.06.04 21:28
2009.06.05 10:30
2009.06.05 10:43
2009.06.05 11:35
2009.06.05 12:18
2009.06.05 15:57
2009.06.07 11:43
2009.06.07 18:14
2009.06.07 19:46
2009.06.08 12:19
2009.06.08 14:58
2009.06.08 15:37
2009.06.08 16:20
2009.06.09 07:34
2009.06.09 09:49
2009.06.09 10:11
[quote]F írta:erenczy Judit
ANYÁK NAPJÁRA
Van, akivel csak úgy megtörténik. És most nem is róluk beszélek, akik csapdaként élik meg, amiből mihamarabb szabadulni szeretnének. Hanem a többiekről, akiknek ez a házasélet természetes hozadéka. Talán nem úgy, mint a filmekben, hogy nászút, és kilenc hónap múlva babakelengye, nem. De előbb-utóbb valahogy mégis gyűjteni kell pelenkára.
De ez nem te vagy. Te csak vársz. Egy évig, kettőig, majd tovább. Előbb még gondolni se mersz arra, ami folyamatosan a fejedben motoszkál: valami baj lehet. Még úgysincs meg a második diploma, a lakás, a külön gyerekszoba, legyintesz. Még nincs veszve semmi.
Aztán nem bírod tovább. Orvosi rendelők izzadt kilincsei járnak a kezedben. Félre a szeméremmel, a vérvétel-félelmekkel. Végére kell járni a dolognak. És egyszer csak tényleg úgy érzed, vége mindennek. A diagnózis: „férfipartner tényezővel párosult meddőség”. Korábban hallottál már meddőhányóról, meddő vitáról, meddő kísérletről. De saját magaddal kapcsolatban sose használtad volna ezt a szót. Most a gyomorszájadba hatol. Pedig nem is vagy az a minden kis tipegő cipellőtől elérzékenyülő fajta. De lassan kifutsz az időből. Már most koros vagy első gyerekhez. És még hol a többi?
Előbb megrémülsz. Majd megsértődsz, lázadsz, perlekedsz. A legváratlanabb pillanatokban elsírod magad. Az önsajnálatból aztán búskomorságba süppedsz. De az orvosok még biztatnak.
Nosza, akkor rajta. Kiokosodsz. Sok mindent tudsz már a follikulumról, az anovulációs ciklusokról és egyéb titokzatosságokról. Azt még csak-csak felidézed, mit is mondott a biológiatanár a tüsző és a petesejt különbözőségéről. De azt már biztosan nem gondoltad volna, hogy például nem minden tüszőben van petesejt. Reggel még ki se nyitod a szemed, már szádban a lázmérő, és te, akinek rendesen negyedórába is beletelik, míg magadhoz térsz, most a hajnali derengésben már jegyezgeted az ébredési hőmérsékleted. Megjegyzed kacifántos nevét olyan hormonoknak, melyekről azt se tudtad, hogy léteznek, nemhogy benned! S most mégis kétnaponta csapolják meg a vénádat miattuk. A házaséleted is megújul: most nem szabad, most tanácsos, most kell. Utána percekig gyertyában állsz, hogy irányítsd a sejtek útját. Férjednek megtiltod, hogy forró vízben fürödjék, szűk farmert hordjon és egész nap autóban üljön, amivel egyébként a kenyereteket keresi. Te magad egyik hónapban elszántan tornászol, hogy jó legyen az alhasi keringésed, másik hónapban meg se mersz moccanni, mert azt hallottad, a torna is akadály lehet. Alkalmazol minden aktuális csodaszert: perui zsázsát, tengeri algát. Egyik ciklusban méregtelenítesz és egyetlen korty alkoholt sem iszol, a másikban lelkiismeretesen bekortyolod a napi egy deci vörösbort, mert az orvos valakinek ezt javasolta. Már az orrodon is az jön ki, de sebaj, lenyomod a napi huszonöt deka tehéntúrót, mert a fehérje jót tesz a sejtosztódásnak.
Mindeközben fogadod a jótanácsokat. Melyek közt a legtudósabb így hangzik: ne akard annyira. De minél jobban akarod nem akarni, annál görcsösebben kívánod. Mintha lehetne nem gondolni a fehér elefántra, ami egyébként akkora, hogy teljes látóteredet betölti. Hisz könnyű annak nem gondolni rá, akinek már van, vagy eszébe se jut, hogy legyen. És ha néha megfeledkeznél is róla, biztosan érkezik egy-egy kérdés mikor kitől: a jószándékú friss ismerőstől vagy épp a saját szüleidtől: – Na és a gyerek? – A válasz hangulatfüggő: – Nincs. Még nincs. Dolgozunk rajta. Nincs, és nem is lehet. Na és nálatok? – Akkor jönnek a további kérdések, a bocsánatkérések, a sajnálkozások vagy az újabb jótanácsok. Esetleg kedélyes ugratások: – Megmutassuk, hogy kell? – És te illedelmesen heherészel.
Időnként megkérdezed magadtól: tulajdonképpen miért is akarod? Mert mindenki másnak van, és te sem akarsz lemaradni? Mert így lettél kitalálva, és ketyeg a biológiai órád? Mert így család a család? Vagy mert követni szeretnéd a szaporodjatok-és-sokasodjatok parancsát? És nem tudod megfogalmazni a választ.
Jobb híján kompenzálsz. Aztán megpróbálod lenyelni a békát. És végül igyekszel elfogadni. Igazán megemészteni talán sose tudod, de együtt élni vele igen. És ki tudja? Talán más gólyamódszert keresel. Elgondolod, milyen nevetséges, hogy „a vér szava” című mítosz kedvéért így kínlódsz, miközben ott a sok elhagyott baba. És eszedbe jut, hogy valaki egyszer azt mondta: „…aki egy ilyen kis gyermeket befogad az én nevemben, engem fogad be”.
Rettegtél, hogy sose leszel anya. Es ez utóbbiban igazad volt. Nem leszel, mert már vagy. Az anyaság ugyanis a lélekben kezdődik.
2009.06.09 12:52
2009.06.09 17:19
2009.06.09 17:52
2009.06.09 18:45
2009.06.09 19:27
2009.06.09 21:28
2009.06.10 10:24
2009.06.10 10:35
2009.06.10 10:54
2009.06.10 11:26
2009.06.10 15:25
2009.06.10 21:48
2009.06.11 06:49
2009.06.11 16:43
2009.06.11 21:04
2009.06.11 21:43
2009.06.12 06:29
2009.06.12 08:30