Sziasztok,
dina, nálunk a mozgékonysággal van baj: van elég hímivarsejt, de alig van köztük gyors progresszív, így kicsi az esély. Nálatok?
Bea, Bumi, Vayacon, tök jó, hogy alapvetően Ti is belevágnátok az örökbefogadásra. (Mi sem holnapra tervezzük egyébként.) Úgy tűnik a visszajelzéseitekből, hogy általában a nők nyitottabbak erre a dologra. (Nyilván Api egyetértése nem sok teteje van, de akkor most ahhoz szorítunk, hogy ne legyen rá szükség, hogy meggondolja magát. Bár én úgy veszem észre magunkon, hogy ezek a dolgok "kényszer" nélkül is folyamatosan változnak, alakulnak bennünk. Nálunk is A. volt a szkeptikusabb, bár ő soha nem zárkózott el teljesen. Ma már -egy csomó olvasmány hatására is- azon meccselünk, hogy hány éves legyen max, lehessen-e más bőrszínű stb.
Zsó, figyi, szerintem ha Te ennyire erősen saját babára vágysz, és ilyen régóta, annak az a jelentése, hogy Neked ez az utad, ez az álmod fog beteljesülni, Neked ez fog sikerülni. És ez nagyon jó! Én egészen 1-2 évvel ezelőttig nem vágytam nagyon babára (mindig úgy gondoltam, hogy lesz, de ez mindig a jövőre vonatkozott, nem volt konkrét), és még most is néha úgy gondolom, hogy nem vágyom rá "eléggé", ezért nem sikerül. Szoktunk is arról beszélgetni A-val, hogy vajon ki mit érez, mire vágyik, amikor azt mondja, hogy gyereket szeretne.
Érdekelne a Ti véleményetek is erről. Hogy ki-miért szeretne gyereket.
Józan pillanataimban azt gondolom egyébként, hogy ezekre a kérdésekre nincs jó és rossz válasz, a sokféle motivációban a sokféleség szép. Én pl. bevallom őszintén, nem érzek semmi extrát: csak azt, hogy szeretném, ha A-ra hasonlítana, ha lehetnék terhes, ha szoptathatnék, ha szeretgethetném a gyerekünket, esetleg ha bölcs, békés és kiegyensúlyozott emberré tudnám nevelni, aki szebbé teszi a világot maga körül. ((És nem tudom, mit kéne még éreznem ezek mellet, hogy azt mondhassam, én tényleg vágyom gyerekre. Ilyenkor aztán félek, azt gondolom, hogy mindenki többet érez ennél, és ezt a félelmet enyhítendő, el szoktam magyarázni magamnak, hogy MINDENNEMŰ hasonlítgatás szar és árt.))
Mindannyian hősök vagyunk és mindannyian másként, másért. Tima Renáta "Gyermekáldásra várva" című könyvében olvastam egy tök jó mondatot (ebben örökbefogadó párokkal vannak riportok.) Sajnos nem tudom szó szerint idézni, de az egyik pár írta, hogy sokan mondták nekik, hogy hősnek tartják őket azért, mert örökbefogadtak, hogy őnekik ehhez nem lett volna erejük stb.
Mire azt válaszolták, hogy "Dehogynem. Csak nem volt alkalmatok kipróbálni."
Szerintem ez így van valahogy: amit elénk ad az élet, amit át kell vészelnünk (mindegy, hogy betegség, beteljesületlen gyermekvágy, egy műtét, egy nehéz anyós vagy egy HSG), azt valahogy megoldjuk, átvészeljük, kibírjuk, túléljük. A többiről pedig azért mondjuk, hogy nekünk nem menne, mert (hála Isten) "nincs alkalmunk kipróbálni".
Na csá. Abbahagyom az önelemzést mára. Tök jó, hogy 5 nap alatt minden félelmet és titkos tervemet rátok borítottam, nem tudom, ezután miről fogok írni:)
Vagyis de: ha mind kifogyunk ezekből a témákból, az tuti a pozitív tesztek miatt lesz, az meg sok új témát fog megnyitni. Itt fogunk együtt nyekeregni a hányingerünkről, és mélységesen fogjuk sajnálni magunkat:)
Üdv
Ilyenis