Sziasztok csajok!
Na összeütöttem végre a szüléstörit, íme....
Szüléstörténet
Március 11-én délben mélyen/előlfekvő méhlepény miatt befektettek a kórházba. 2 személyes szobában voltam szuper körülmények között, abszolút elégedett voltam a kórházzal és a dolgozókkal is. A dokim szuper volt, az egész nőgyógyászaton (mert hogy a terhes patológián nem volt hely) betéve tudta az összes beteg leletét, mindenkivel olyan odaadóan foglalkozott mintha a saját betege lett volna.
A reggeli viziteken velünk kapcsolatban mindig az április 1-jét emlegette, mert hogy akkor töltöttük volna a 39. hetet.
Minden rendben is volt, szépen teltek a napok, nem voltam türelmetlen. Minden nap volt vizelet vizsgálat, nst és napi 3x vizit, amúgy békén voltunk hagyva és nagyokat aludtunk.
Az nst-ken voltak már kisebb méhösszehúzódások amiket éreztem is, de a dokik/szülésznők szerint azok már normálisak abban a terhességi korban.
Aztán március 14-én szombaton délutántól Márk nagyon elkezdett odabent mozgolódni. Addig is nagyon aktív baba volt, de nagyon furcsának találtam, hogy 4-5 órán keresztül gyakorlatilag non-stop mocorgott. Közben pedig elkezdtem keményedéseket is érezni. Este 10-kor elalvás előtt már tényleg kezdtem picit aggódni és kisétáltam az ügyeletes nővérhez és mondtam miket érzek. Elkísért a szülőszobára, hogy megnézik nst-n mizu odabent. Az volt az első alkalom, hogy a szülőszobákat láttam. Jöttek-mentek az apukák, kiszűrődtek a vajúdó kismamák jajgatásai. Bekísértek az egyik szülőszobára és rámrakták az nst-t. Akkor még nem gondoltam, hogy onnan már baba nélkül nem távozok. Jött az ügyeletes orvos és szülésznő, nézték mi történik a gépen és konstatálták, hogy bizony vannak méhösszehúzódások. Éreztem is őket. A gépet nem láttam, de mindig jeleztem ha érzem a fájdalmat és a gép mutatta is őket rendszeresen. Bekötötték az infúziót remélve, hogy a víz megállítja a fájásokat. Lecsöpögött vagy 2 zacsi, de hatása nem volt. Aztán jött még egy doki, úgy döntöttek magnéziumot is raknak az infúzióba. 20 perc múlva jöttek és boldogan láttuk, hogy 20 perc alatt nem volt egy fájás sem. Jaj de jó, akkor valszeg hatott a magnézium. Aztán újabb fél óra eltelt és kezdődött minden előlről. Újabb infúzió. Közben már nagyon kellett pisilnem, de mivel nst jobbról, infúzió balról volt rámkötve, esély nem volt a wc-re menetelre. Jött az ágytál.. egész könnyen ment, meg is voltam lepődve. Közben szülésznőváltás volt, már más foglalkozott velem.
Telt az idő, éjjel 1 óra volt, felhívtam a párom, hogy 3 órája ott fekszem és a helyzet nem rózsás majd jelentkezem ha többet tudok.
Éjjel 3-kor már a nagyon sokadik infúzió ment belém, a két dokker azt mondta reggel eldől mi légyen, közben meg A-tól Z-ig átnézték az összes terhesség alatti leletemet. Akkor sms-eztem a páromnak, hogy reggel kiderül mi lesz mert a fájások rendszeresek.
Aludni egy percet sem tudtam, csak az órát néztem és próbáltam manómmal beszélni, hogy még jó lenne bent maradni. Közben iszonyatosan fáztam már, elkezdtem remegni. Eljött a reggel 8 óra és jött a reggeli vizit. Addig az elmúlt 10 óra alatt már kb 1 km nst-s papír jött ki a gépből a görbékkel. A viziten csomó doki, köztük az új ügyeletes nagyon jóképűűűű.
Kérdés: „Mit szólna hozzá, ha az egész ország az Ön kisbabájának a születésnapját ünnepelné?” Látván ezt a leletet és ismerve a rizikót, javasolták hogy csináljuk meg aznap a császárt nyugiban mielőtt baj lenne. Mondtam rendben, de akkor már rettenetesen fáradt voltam, nulla alvás után és csak az agyam zakatolt, hogy remélem a babával minden rendben lesz, így 36+4 héten.
Hívtam a párom, hogy fél 10-re jöjjön be, meg riasztottam anyum. Fél 10-kor jött a főorvos, ő is megvizsgált és áment mondott az azonnali császárra. 10-kor már a dokim is megérkezett, mondtam neki, hogy sajnos nem bírtuk ki bolondok napjáig.
Közben ismét lejárt a szülésznők műszakja és új jött. Ő előkészített a műtétre. Párom is megérkezett, akkor már nyugodtabb voltam, de a remegés nem maradt abba. Átkísértek a műtőbe, ott még hidegebb volt, fel a műtőasztalra, dokik (a kórház 2 legjobbképűje) már mosakodtak. Anesztes fiatal csajszi megkezdte az érzéstelenítést. Szúrás... valami csurog, letöröl, szúrás.. valami csurog... letöröl... kb 10 szúrást éreztem mire mondták, most ne mozduljak, bent vannak. Gondoltam végre...
Elkezdtem elzsibbadni, de nem mondanám rohamosnak a tempót. Doki kérdi: „Mit csinálok?” Mondom valami hideggel keneget.... Következő kérdés: „Most mit csinálok?” Csípkedi a bőröm.... Azt mondja, jó, akkor még várunk. Aztán 1 perc és nekem is estek. Nagyon hamar éreztem, hogy kiemelték Márkot és adták a csecsemősöknek. Rövid idő múlva kérdik, hallom a sírását, mondom nem, aztán rájöttem, hogy távolban kell keresnem a sírás hangot és IGEN, hallottam ahogyan a kisbabám felsírt és sírt és sírt!
Nagyon boldog voltam. Aztán az egyik doki mondta, hogy amilyen kicsi olyan nagy a hangja, na abból már tudtam, hogy nem nagy babót szültem.
A következő amit hallottam: „Ez gáz, ez gáz, hmmm, ez kuka...” Biztos voltam benne, hogy a köldökzsinórvér levétellel van a gond, de nem kérdeztem, bíztam a dokikban. Én mindent nagyon-nagyon éreztem amit csináltak, fájt, mintha a bőrömet nyúzták volna. Közben 2x majdnem elájultam, de megnyugtattak, hogy ők okozták a vérnyomáscsökkenést. Közben folyamatosan beszéltek hozzám a műtősök, megnyugtató volt.
Aztán kinyílt az ajtó és behozták ŐT. Be volt bugyolálva egy takaróba és odahozták a fejemhez. Jaj Istenem, megláttam és potyogtak a könnyeim... rám nézett Márk a gyönyörű szemeivel, pislogott és csendben volt... NAGYON GYÖNYÖRŰ volt, sokkal szebb mint ahogyan álmaimban is elképzeltem őt. És igen, ő az enyém, anya lettem. Megsimogattam és adtam neki két puszit, aztán kivitték, mert mondták inkubátorba kell tenni melegedni.
Aztán a dokkerek elkezdtek összefoltozni. Mondtam, hogy nagyon fáj, de megnyugtattak, hogy már kifele jönnek.
Készen lettünk, átraktak a tolóágyra és kitoltak, a párom ott várt a folyosón, megfogta a kezem és mondta a babával minden rendben én hogy vagyok? Mondtam én jól. Aztán toltak tovább, ott várt anyum, ő is annyit kérdezett hogy vagyok. Aztán betoltak a gyerekágyra, a párom jöhetett velem. Mondta, hogy a dokim mondta neki, hogy sajnos nagyon kevés köldökzsinórvért tudtak levenni, szerinte ezt nem lesz érdemes fagyasztani és hogy nagyon jó, hogy megcsinálták a császárt, mert ahogy kinyitották a méhem, leszakadt a méhlepény. De akkor ez engem már nem érdekelt, a lényeg hogy tudtam Márk megszületett és minden rendben vele. Innentől teltek az órák, de nem igazán emlékszem semmire, csak arra, hogy nagyon-nagyon fájt a hasam.
Párom mondta, hogy alacsony a baba vércukorszintje ezért infúzióra kellett kötni. Aztán valamikor éjszaka bejött egy csecsemős és betolta Márkot. Nagyon jól esett, hogy behozta nekem, habár csak pár percet volt ott, cicire is tettük.
Másnap még mindig infúzión volt, de este már kivertem a balhét, hogy a babám akarom így megkaphattam. Mondtam, hogy nekem is alacsony volt végig a vércukrom és sosem cukrosvizet javasolt a dokim, plusz láttam hogy néha megremeg a baba, hipoglikémia, ami nekem is volt. Megkezdtük a szopizást és akkor már nagyon nagy volt a boldogság, onnantól velem lehetett már végig a kisbabám.
A vércukra rendeződött, de jött újabb gond. Elkezdtem fejni, de a tej ami jött olyan volt mint a coca-cola, tök sötét színű. Mondták, hogy ezt ne adjam a babának, de igyak sokat és fejjek sokat, akkor hamar kitisztul. Aztán hálistennek így is lett, 2 nap múlva már szép tejszínű lett a tejem.
Tejcsiben nem dúskálunk, de nagyon boldogok vagyunk. Rengeteget nézegetem Márkot és mesélem neki, hogy milyen sokáig vártunk rá és meghozta a boldogságot az életünkbe. Páromra is öröm ránézni ahogy foglalkozik vele.
Na abbahagyom, mert már nem látok a könnyeimtől meg hosszú is lettem és a királyfim közben kéri az ebédjét.