Sziasztok,
Köszönöm, hogy fogadtok. Tulajdonképpen a topik témájához nem sokat szólnék hozzá, legfeljebb elméletileg, de olvasom a történeteiteket és szorul a szívem, elmondom a magam dolgát, hátha segít valakinek.
Mindenek előtt elmesélem a történetemet nagy vonalakban, mert így van értelme.
2002-ben kezdem, bár most már tudom, hogy minden sokkal korábban kezdődött. Akkor ismertem meg kislányom édesapját, nagy szerelem volt, romantikus. Én közgazdász, ő akkoriban nem tudom, miből élt, később elmondta, nem voltam boldog a hallottaktól. Ment az idő, történtek dolgok, egy idő után azt éreztem, életem feladata lett, hogy páromat segítsem a jó úton való botorkálásban. 2004-ben elején már étterme volt. Éldegéltünk, voltak jobb meg kevésbé jó napok. Aztán 2005 decemberében elköltözött azzal a felkiáltással, hogy túlzottan korlátozom és nem akar így élni. Akkor nagyon meregettem a szemeimet, mert nem éreztem, hogy bármiben is határokat szabtam volna.
Pár hétig nem beszéltünk, majd megint felvettük a fonalat és egy fura kapcsolatban éltünk tovább - külön éltünk, bejártam munka után az étterembe, néha lefeküdtünk egymással.
Aztán - és ez az, amit nem tudok felidézni, hogyan, miért - úgy döntöttünk, hogy legyen gyerekünk. (Most persze utólag misztifikálhatom a dolgot, hogy ez el volt rendelve...) És 2006 május végén pozitív lett a teszt. Volt nagy öröm, összeborulás. Miután azt láttam, hogy a szavakon túl nem történik semmi, személyiségemnek megfelelően, kézbe vettem a dolgokat. Augusztusban lakást vásároltam, október elején már költöztem is, szülőstül, de párom nélkül. Azt mondta, nem akar, neki ez sok, majd később, már nem is emlékszem, hogy volt.
2007 tavaszán megszületett Sára, júniusban megmondtam az apjának, hogy apaként elfogadom, de páromnak nem. Nem akarok vele élni. Más férfit fogok keresni.
Októberben már randizgattam és novemberben megismertem életem nagy kincsét, akivel most már együtt élünk. Sára hozta életem első sokkját, kedvesem a másodikat.
Még egy kis krónika. Decemberben Sára édesapja végre szembe nézett a ténnyel, hogy elmentem. Ekkor kezdődött a pokol. Most már értem a viselkedését, de akkor az egész egy rettenetes rémálom volt. Akkoriban fedezte fel az apa a lányát (aminek én örültem, végre nem nekem kellett hajszolnom, hogy jöjjön hozzá) és elkezdett fenyegetni, hogy elveszi Sárát. Ez a félelem még most is néha fel-felüti a fejét, csak most tudom, mi a helyes . Válásunk során lányom apja bevetette a külvárosi vagány összes módszerét, igaz, csak szóban. Ha nincs akkor a kedvesem, akkor megtörök vagy összetörök, vagy nem tudom, mi történik. Ő adott erőt ahhoz, hogy szembenézzek a valósággal, azzal, ami valóban létezik és nem az én fejemben él. És ekkor jöttek a sokkok, mostanra már felismerésekké váltak, de 2008 elején csak kapkodtam a fejemet, hogy ez mi? Rettenetes kavalkád volt bennem – egyszerre küzdöttem magammal (anya, nő), a válással, az új szerelmemmel (mármint, hogy megmaradjon, ne szúrjam el), anyámmal (akivel szülés után még rosszabb lett a kapcsolatunk). Úgy éreztem, én vagyok a leghülyébb és én vagyok az, aki az autópályán halad a forgalommal szemben. Nem vagyok se jó nő, se jó gyerek, se jó anya, se semmi.
Valahogy persze túléltem, lévén itt vagyok. Ami nekem segített, a páromon túl (aki szintén épp válásban volt, friss és érthető volt a dolog mindkettőnknek, még akkor is, ha más-más oldalon voltunk a saját válásainkban): Feldmár András könyvei, Hellinger családállítás és egyéni terápia.
Az első hitet adott ahhoz, hogy nem én haladok az árral szemben, hanem a lelkem-szellemem elkezdett fejlődni, és azért vagyok konfliktusban mindenkivel, mert ők nem haladnak a saját útjukon. Ehelyett szeretetből „megölnek”: mivel nem tudnak már velem egy húron pendülni, ezért félnek a veszteségtől és inkább megpróbálnak visszarántani, akár azzal, hogy kiközösítenek. Ez „gyönyörűen” lement a szüleimmel való kapcsolatban.
A második segített és azóta is segít szembenézni az igazsággal, a valós valósággal. Nagyon kemény és nagyon hatásos. Akár anyuval, akár gyermekemmel, az apjával vagy önmagammal való kapcsolatról van szó. Anyuval kapcsolatosan pl. megértettem, hogy nem szeretem, és ő sem engem. Ott még nem tartok, hogy ezt elfogadjam, de már legalább nem tagadom és adtam magamnak időt, hogy meggyászoljam. Az a nap, amikor erre rájöttem, a felnőtté válás napja volt.
A harmadik – az egyéni terápia – egyszerűen lehetőséget adott, hogy mindent kimondjak, elmondjak és meghallgassam olyas valakinek a véleményét, aki nem érintett az ügyben egyáltalán. Itt segítséget kaptam abban, hogy jobban értsem Sára apjának, anyunak a viselkedését. Meg úgy általában megerősített.
Ez itt irtó sok lett
és a lényegről még alig beszéltem. Most abba kell hagynom, de folytatom