Sziasztok!
Hát akkor Nektek sem könnyű.
Anikó! Akkor én még szerencsésnek mondhatom magam. Egyébként úgy tűnik, hogy lassan lassan talán jobb lesz.
Néhány dolgot azért le kell írnom a férjemről, hogy tiszta legyen a dolog, és lássátok, hogy én is ludaskása vagyok.
Mikor több mint 5 éve megismerkedtünk, a férjem akkor vált (aznap) a feleségétől, akivel 5 évig élt együtt. A házasságuk inkább barátság volt, egyikük sem szerette úgy a másikat, lényegében a férjem kárpótlásul vette feleségül a lányt. A férjem még mindig az első szerelmébe volt fülig belezúgva. (A lány csecsemős nővér a kórházban
). Szóval mikor megismerkedtünk, én eleinte nem akartam komoly kapcsolatot, de ő nagyon szeretett volna velem lenni, aztán persze én is beleszerettem nagyon hamar. Kb. fél év múlva tudott külön költözni a volt feleségétől (vele azóta is jóban vagyunk, én is, és nagyon kedves lány, csak éppen nem illettek össze, meg kísértett állandóan a férjem első szerelme).
Újabb fél év múlva, én elvesztettem az állásom, és odaköltöztem hozzá ideiglenesen, de ott ragadtam. Később a férjemnek ez nagy probléma lett. Ott jöttem rá az első "harmadikra". Akkor megpróbált vele szakítani, de a lányka túl rámenős volt, még jó 2 évet kűzdöttünk vele. Azóta férjhez ment, de még mindig nem szállt le a férjemről. Aztán volt még egy, aki nem volt
csak a lány akart rámászni, ott észnél volt a férjem, bár így is hajnali 4 órakor jött haza.
Aztán 1 éve és 3 hónapja összeházasodtunk, és pusztán azért, mert a férjem berezelt, hogy végleg elhagyom, ugyanis az első szerelme, aki ugye jó 8-9 évig kísértett
újra jelentkezett, és közölte a férjemmel, hogy még mindig szereti, és próbálják meg újra, és szakítson velem, mert még megteheti. A férjem meg közölte vele, hogy így nem tud dönteni, csak ha a nő lefekszik vele, az álerkölcs ezt nem engedte (csak majdnem). (amúgy a nőnek van egy gyereke, és nem tudni kitől, csak később ment férjhez valaki máshoz, akitől most elvált és ezért kereste meg a férjemet.) Na aztán összeházasodtunk, az első szerelme már engem is bevont a dolgokba, és kénytelen voltam beszélgetni vele a férjemről, és kegyesen közölte, hogy mik történtek.
Na mindegy. Aztán tavaly januárban terhes lettem, februárban elvesztettem a babát. Júniusban lettem terhes a Lilivel, akkor még mentek a harcok. A férjem nehezen tolerálta, hogy veszélyeztett terhes vagyok, nálunk is az volt, hogy a terhesség nem betegség, mindent meg tudok csinálni, takarítás stb. ráadásul akkor költöztünk családi házba, rá 4 napjára kórház vérzés miatt, 1 hétig. Aztán hazajöttem, egyből a mindennapos veszekedések, hogy miért nem takarítok rendesen, miért nem KAPÁLOK!, stb.
Aztán egyszer nagyon kifakadtam, üvöltöttem, és javult a dolog. A férjem megváltozott, főleg, ahogy kezdett látszani a terhesség, ő látta Lilit az UH-n. Csak éppen nem lehettünk együtt, először a doki miatt, aztán meg már nem kívántam. És a végére úgy látszik elfogyott a türelem.
Most megint nagyon szép és jó minden, csak bennem állandóan az van, hogy meddig? Tudom, ez nem jó.
Amúgy nekem birka türelmem van, és mindenki azt mondja, hogy hülye vagyok, amiért ennyi mindent elviseltem a férjemtől, de biztos neki is sokmindent kellett elviselnie tőlem. Pl. nem akartam lefogyni, mozogni, nem takarítok úgy mint anyukája, stb. Ez neki fontos, és én mégsem tettem semmit (vagyis nem eleget).
Szóval "röviden" ennyi a történetünk.
Amúgy az első szerelme végig mellettem volt a kórházban a szülésnél, és utána is sokat segített (ő fejte le először kézzel a mellem. bizarr mi?
)
Mostmár őrá sem haragszom, sőt, kicsit megkedveltem, mert ő is csak ember, nő, és sokmindenen ment keresztül, egyedül.
Na eldugulok.
Puszi: Bogi
ui.: Lilinek kötőhártya gyulladása van. Remélem hamar meggyógyul.