Pumukli: én is úgy szültem, mint te. Vagyis olyan testhelyzetben. Lehet, hogy tényleg jobb az ülő pozíció, csak az orvosnak, szülésznőnek nehezebb hozzád férnie, gondolom.
Krém: ezen a 3 lábún én is behaltam volna. Az a baj, hogy ő tudja, mit néz az UH-n, de te nem, és ezért nem is érted annyira a "poént".
Otthonszülés: nekem szimpi, de a férjem paragép, úgyhogy mi semmi esetre sem vállalnánk be. AMúgy nekem nem is a szülés helyszínével van bajom, inkább azzal, hogy a kórházban teljesen elszeparálódsz a szeretteidtől a szülés után. NEkem ez fájt a legjobban. Simán beleegyeznék egy ambuláns szülésbe.
Évi: nem volt hosszú a szülésem, úgyhogy annyira nem voltam lestrapálva, a kitolást meg amúgy is rosszabbul viseltem, mint a vajúdást, úgyhogy nem is tudom, vajon sokkal rosszabb volt-e így, hogy nem mindig tolhattam. Igyekeztem teljesíteni a kérést, aztán valahogy csak összejött.
Dóri: az Imrében a szülés utáni éjszakán pártolják a baba elvivését. Engem is rábeszéltek, de tökre megbántam, hogy engedtem, mert amúgy se tudtam aludni az adrenalinfröccs miatt, akkor meg legalább nézhettem volna Tüncit.
Később meg napközben nagyrészt aludt, éjjel meg hisztizett. Megszakadt volna a szívem, ha ott ordított volna magányosan a csecsemősöknél (na ja, majd biztos dédelgetik) az anyja nélkül. Az én agyamban mindig az forgott, hogy ő senkit nem ismer a világban, az egyetlen ismerős dolog: anya. Eszembe sincs egy pillanatra is magára hagyni a gyerekem, még éjjelre sem. A kórházban meg tényleg fárasztó volt, de itthon pl. lehetett pihenni is. Ott állandóan zargattak mindenféle marhasággal (hőmérőzés, kaja, takarítás, mittomén mi, valamivel mindig bejöttek), aludni nem lehetett rendesen napközben.