Kiemelt témák

Felébredtem, elég sz@rul nézek ki, kicsit megviselt a tegnap este, elég rég volt már ilyen ivós este....
Melcsike
Kijött, férjemet lefektettem az ágyba, mert szegénykém már segítségre szorult, a fiúk jobban haladtak, miután lebeszéltem róla, hogy most nem megyünt táncolni, maradunk itthon, és utána leültem ide, írni nektek és még egy órát bömböltem.

Most meg azt sem tudom melyiket csináljam. A vasalnivaló kisebb hegyet alkot, a lakás szanaszét.....
A fejem is....

Betti, kell ilyen is néha Szerintem másképp nem is nagyon tudtad volna elviselni.

Persze a másnap mindig rossz
Tojd le a vasalnivalót és csak pihizz egész nap

Jelentem tegnap én is pezsgőztem, találtam itthon egy üveg gyümölcsös pezsgőt, a felét "benyomtam". "Kellett" egy kis tompulás, szerintem azért is aludtam el olyan hamar

Melcsike, jó shoppingolást nekek

Boboka
Már kivasaltam, meg kész a fél lakás, de elég nehezen mozgok.....

Tegnap férjem volt így, csütörtökön jól bepálinkázott a lelkem a haverja szülinapi buliján

Valami fejfájás csillapítót vettél már be?

Állítólag a korhely leves is tök jó a másnapra:)

Boboka
Másnaposságra a legjobb a házimunka....

Nekem inkább az egész napos nyitott ablaknál való alvás meg a sok finom kaja meg a sok folyadék volt régebben a nyerő

Elmentem kicsit futni, kiizzadtam a mérgeket.
Megyek haza, anyu elutazott, én vagyok szerdáig a pesztra.
De legalább nem kell ingáznom.
Mivel telt a napotok?
Tünci dolgozik.....Többiek?

Helló!

Én mostam kb. 5 adag ruhát, takarítottam, meg a vacsit készítettem elő. Mindjárt hazaér férjem a munkából, eszik, aztán megyünk anyuékhoz. Úgyhogy este meg holnap napközben nem leszek

Kit pesztrálsz Betti? Nagyidat, vagy csak anyud lakására "vigyázol"?

Tényleg, anyud meg nagyid kibékült már? Írtad kb. 2 hete, hogy elég makacsul összekaptak valamin.

Férjecskéd nem fog hiányolni?

Hazaértem..........

Hát elég is volt ez a nap. Körbejártunk annyi üzletet, mindenhol a sok ember.


Betti
Állítólag az a legjobb a macskajajra, ha ugyanazt iszol amivel befejezted. Elmúlt már a fejfájásod?


Boboka

Te otthon voltál egésznap? Nehogy túlzásba vidd a házimunkát, csak lassacskán.

Sziasztok.. Betti örülök a görbe estédnek . kellett ez neked már, csak a másnap az nem kellemes.... tudom .

Milyen idő van arrafele Lányok? Itt szó szerint szeptemberi idő.. elhiszitek? Ma megyek lánybulira, Bingózni fogunk és kajálni, mindenki visz valamit, és a játék ajándékokra megy.. Remélem hozok ma valamit haza..

Kisanya régen volt erre.. remélem jól van..

Szia Leda!

Hát én fáztam ma. Éjjel esett az eső, hálisten nappal megúsztuk, de naggggyon nagggggyon hideg van.


Többiek hol vagytok?

Ja és Leda Egy kalappal a játékhoz.

Köszi:).. habár fáj egy kicsit a torkom, folyik az orrom.. remélem nem fogom magam sz@rul érezni este.. már nagyoon vártam ezt az összerőzzenést..

Hazaértem.Most nagy adilemma, hogy itt legyek veletek, vagy menjek házimunkát csinálni..mert tutti nem fekszem le éjfél előtt.

Ma már nagyon-nagyon sokan voltak az áruházban.CSak este volt kis pihenő,de akkor meg jött más baj..

Ma volt bennt nálam Bende a kislányával,nagyon édes volt és Bende hozott ajándékot Violának...

Kisanya tényleg régen volt..

Betti megírod a beszélgetést a pappal??

Meg volt még egy érdekes dolog, már tegnap is akartam írni, de aztán mégsem tettem..tegnap vásárolt egy régi ismerősöm, láttam, hogy kb 6 hós terhes és tudtam, hogy van egy kb 1 éves fia..Kérdeztem ,hogy :ilyen gyorsan jön a második?Azt válaszolta, hogy véletlen volt, de természetesen megtartják..És kérdezte velem mi van, aztán mondtam..Hihetetlennek találta, hogy manapság még van ilyen..hogy az orvosok tehetetlenül nézték, hogy megtörténik..
És azt mondta, hogy ne várjunk, ne gondolkozzak, vágjak bele,ennél nagyobb fájdalom már nem érhet..csak csináljam újra..hogy majd akkor enyhül, ha egyáltalán..

Betti,te jutottál eszembe..Te is ezt teszed, nekimész, csinálod, lesz, ami lesz..Csodálom, hogy milyen bátor vagy..öszintén!

Leda, jó szórakozást Nektek!

Holnap lehet mégis elmegyek a vállalati összejövetelre..nem tudom, nem akarok kilógni a sorból,tavaly se voltam...

Tünci!
Igaza van az ismerősödnek! Vágj bele ujból, kétszer ugyanaz nem ismétlődhet meg! Ez lesz az egyetlen gyógyszer a bánatodra! Amikor a karodban tartod az egészséges, érett babádat, a fájdalom enyhülni fog, ezt hidd el! El nem mulik soha, de hirtelen kezelhetővé válik.
Mindenkinek nagyon drukkolok!
Puszi

Tünci köszi, remélem jó lesz, ma én is fogok egy kicsit iszogatni, úgysem kell vezetnem, mert egy kocsival megyünk többen.

Én is egytértek azzal amit az ismerősöd mondott.. saját tapasztalatomból mondom... jobb lesz, boldog leszel, jobban fogod érezni magad, ez nem is kérdés.. a félelmed kell túl lépned, hogy belekezdj, hogy végig csináld, ami nem lesz könnyű, de muszáj bátornak lenni, hogy sikerüljön.. közhelyes, de igaz és így van.. felhőtlen a boldogságom, amióta B van, a szívemben ott van az első baba is, de már nem fáj, néha szomorú vagyok, hogy nincs itt, de tudok felhőtlenül boldog lenni..és te is, ti is tudtok majd.. ez biztos..

És menj el a vállalati összejövetelre.. csak úgy,ha van kollégád akit kedvelsz is, akivel tudsz beszéni is, mert ha nincs olyan, akkor lehet nem fogod jól érezni magad.. ez az én véleményem..

küldök neked egy képet a tegnapról, véleményt kérek a saját vágású hajamról

Szia Melcsi1967!

Régen voltál,remélem jól vagytok!
Köszönöm,szerintem is..de mégis annyira félek..majd egyszer talán már nem ennyire...

Leda, várom!

Van igen, olyan, akit nagyon szretek,de majd mindjárt írok, hogy mi is történt ma nálunk,de azt csak privátban lehet..

Mindenkinek küldtem a képet... csak megint nem jelez vissza a hotmail.. mi a franc van vele? szóljatok lécci ha átment..


Tünci írj, várom..Tünci én és féltem, nem is akartam többet annyira, csakhogy nekem végül gondolkodni sem volt időm .. aztán nem volt más választásom, csak menni előre és végig csinálni... és sikerült.. Neked is fog!

Leda,átjött,válaszoltam.

szerintem ma megint lemaradtam a többiekről..hát akkor jó éjt..

Tünci emailt kapott..

http://www.singer.hu/node/709

Ezt most találtam. Érdemes ránézni. Pillanatnyilag - azt hiszem - csak a Budapesthez közelieket érintheti, de ha ezen a vonalon utánamentek, talán talál ki-ki a saját környékén is valami hasonlót.

Sziasztok, hazajöttünk:)

Aarnika, nagyon jónak tűnik ez a tanfolyam. Én elmennék, de pl. kérdezni ott mindenki előtt biztosan nem szeretnék. Az meg kicsit égő lenne, ha mindenki kérdez, csak én ülök ott bambán.

Tünci, nekem is küld meg priviben lécci a tegnapi történéseket.

Leda, mindjárt nézem a hajadat emilen:)
Húha, még én is adós vagyok Kisanyának a képpel, de ő is adós ám a találkozós képekkel:) Kisanya, hallod?

Melcsike, azért sikerült tegnap venni jó cuccokat?

Lányok, még azt szerettem volna kérdezni, hogy nálatok szokott olyan lenni, hogy ott pihentetitek a hasatokon a kezeteket, mint mikor még pocakosok voltatok?

Nekem tegnap előtt tűnt fel fürdéskor, hogy úgy fogtam a hasam, mint mikor még Lackó velem volt. Aztán hirtelen ráeszméltem a dolgokra...

Tünci, én is úgy gondolom, hogy az ismerősödnek igaza van a következő babával kapcsolatban. Ha már testileg annyira rendben leszel / leszünk, szerintem majd tényleg nem "szabad" sokat várni, mert mindig hiányozni fognak a Picikéink, ha arra várnánk, hogy begyógyuljanak a lelki sebek, akkor sosem lehetne kistesó.

Leda, nyertél tegnap valamit?

Leda, nagyon vagány lett a séród + Barak nagyon édes, ahogy lesz@rja a mikulást:):):) Nagyon unta a mikulásosdit:):):)

Nálatok már ilyen hamar elkezdődött?
Vagy Melcsike, már nálunk is van ilyen hamar mikulásosdi, csak én nem járok bevásárló központba mostanában és nem látom?

Boboka
a három tesómra vigyázok, azaz már csak egyre, mert a kettő visszament Pestre, oda járnak középsuliba.

A kicsinek meg egész hétvégén meccse volt, így nem sok vizet zavartak itthon.

Mióta találkoztunk nem írunk annyit nem?

Vagy csak szép lassan mindenki visszapörög az életbe

Megyek tv-t nézni, ha el nem alszok rajta.
Holnap december 1.
Hogy vártam ezt a hónapot!

Heló lányok!

Látom nem csak én voltam távol.


Leda

Szerintem nem rossz a frizkód, és az hogy te magadnak alkottad ugye azt irtad? Tök ügyi vagy. Barak majd 1-2 év múlva jobban értékeli a mikulást. Barci is sirt nem nagyon értékelte a mikulást. Vittél haza ajándékot?


Boboka

Ilyen korán még nem nagyon van nálunk mikulás. Jaj de hülye vagyok van nálunk az ablakba. De még nem engedjük bemászni, sajna kinn kell lógnia az ablakban.


Betti

Amikor nem dolgoztatok több időtök volt irogatni valószinű az a oka, hogy nem vagyunk annyit fenn. Mert estére mindenki fáradt.



Képzeljétek felhivtak a volt kollégáim, hogy nem e akarok egy kicsit közéjük menni. És én igent mondtam, úgy hogy egy pár napot beugrok hozzájuk dolgozni. De most csak pár napot egyenlőre, és mondtam csak éjszakára, mert nem akarok emberekkel nagyon jópofizni.

Betti

Én is úgy vagyok a decemberrel mint te. Számolom a napokat, péntek 5-e nem is folytatom mert ....... nehéz.

Boboka

Én minden nap a hasamra teszem a kezem, és akkor eszembe jut. Micsoda hülye vagyok hiszen nincs már ott senki.

Tényleg, Betti, mekkora hülye vagyok, úgy emlékeztem, hogy mind a három tesód pesten van már

Igen, én is úgy érzem, hogy kevesebbet írunk. Részben szerintem azért van, mert nagyon fáradt mindenki mire hazaér (tisztelet a kivételnek, mert azért én napközben is rátok pillantok:):):)) meg hál Istennek azért ti is benéztek napközben), meg szerintem az is benne lehet, hogy kicsit közelebb kerültünk egymáshoz a találkozó alkalmával, és már nincs bennünk az, hogy egy esetleges "netkatasztrófa" esetén eltűnnénk egymás életéből. Kicsit lazábbra vettük a figurát

Persze ez azt is jelenti, hogy nap mint nap nekem is eszembe juttok úgy, ahogy Tünci is írta egyszer, hogy egy egy szituációban tök sokszor elmondanám nektek, hogy mi történt, de sajna már nem mindig tudunk egyszerre fent lenni

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én, mikor a találkozó hétvégéjéről beszéltem pl. kollégáknak, azt mondtam, hogy hétvégén a barátnőkkel találkoztunk

Betti, Melcsike, nem így kellene ezeknek a dolgoknak lenniük, sok-sok erőt küldünk nektek.

Boboka

Én is úgy gondolom a barátnőimmel találkoztam. Sőt már Ledanak is irtam, hogy örülök, hogy van egy a............ barátnőm. Kár hogy Ő olyan messze van.

Sütike olyan régen volt már. Mi van vele?

És Kisanya is régen volt már........... meg a többiek akik néha szoktak irni.

Néztem a Naplót ma és volt szó a nyári mentőhelikopteres balesetről, és az anyuka aki túlélő volt a baleset óta minden nap beszél a két pilóta özvegyével, őket is összehozta a fájdalom és a gyász.

Van még valaki?

Holnap este nem leszek lányok. Megyek dolgozgatni kicsit.

Én is néztem Melcsike:( Nagyon sajnálom őket.

Lányok, ne haragudjatok, de olvasgattam a Singer Magdolna honlapján a könyvéből történeteket, és az egyik nagyon meghatott. Kicsit olyan, mintha rólunk is szólna:(
Bemásolom ide, ha nem baj.

Tudom, még én írtam Melcsikének, hogy próbáljon minél kevesebb szomorú történetet olvasni...

Márk története:
"Nyolc hónapos terhes voltam, amikor festés utáni takarítást végeztem, és a kisfiam két furcsa nagyot rúgott a hasamban. Ez szokatlan mozdulat volt, sem kislányom, sem ő nem csinált még soha hasonlót. Ez megijesztett, szóltam a férjemnek, a nálunk tartózkodó barátainknak, telefonon a védőnőnek, sőt az orvosomnak is. Mindenki megnyugtatott, nincs semmi gond, ne képzeljek rémeket. Mivel mindenki ismert, hogy mindent túlszorongok, az a reflex alakult ki az engem körülvevő emberekben, hogy szakadatlan nyugtatgatnak. Ma már azt mondom, a szorongó ember panaszát is komolyan kell venni, és nem szabad elmenni a jelzései mellett!
Sikerült annyira eloszlatni az aggályaimat, hogy csak két nap múlva mentem el orvoshoz, mert akkor amúgy is esedékes volt egy vizsgálat. Itt felismerték, hogy a baba „be van szűkülve”, ezért további vizsgálatokra küldtek. Kiderült, hogy a magzatvíz felszívódott, és elkezdődött a baba elhalása.

A vizsgálatok közben az egyik orvos panaszkodott, amiért nem tud miattunk elindulni a teniszpartijára. Kisbabámmal a halál kapujában táncolva a hétköznapi élet problémái nevetségeseknek tűntek számomra, és mélyen megsebzett, hogy mások nem osztoznak az aggodalmamban. Tudod, számomra az orvosok rendkívül tiszteletreméltó emberek, soha nem hittem az ilyen történetekben, azt hittem túlzás, vagy félreértés. Ha nem magam élem át, nem hiszem el, hogy lehetséges egy kisbabájáért rettegő anyára úgy tekinteni, mint a teniszparti elrontójára. És ilyenkor az ember annyira kiérzékenyült, védtelen, mint egy tátongó, nyílt seb. Hozzá kell tennem azonban, hogy leszámítva egy másik alkalmat, amit majd elmesélek, mindenütt együtt érzően és segítően fordultak hozzám, így végső soron nem veszítettem el a hitemet az orvosok és ápolók emberségében.

Azonnal a műtőbe vittek, hogy császármetszéssel megmentsék a kisbabámat. Epidurális érzéstelenítést alkalmaztak. Félek az injekcióktól, féltem ettől a beavatkozástól, rettegtem az egésztől, és rémült voltam a babám miatt. Minden olyan váratlan volt, gyors, és én sodródtam tehetetlenül valami vészterhes áradatban, arra, amerre az orvosok, és a vizsgálatok tereltek.
Férjem velem sodródott egy darabig, de aztán a nagy rémületben nem is jutott eszünkbe azzal húzni az időt, hogy ő is bent lehessen a műtéten, így ő a folyosón várakozott. Kivették a babámat belőlem – azóta is szakadatlanul így fogalmazom meg, ami történt velem: elvették a babámat –, és felmutatták egy pillanatra. Ráncos kis öreg volt, de nagyon bájos. Az orvos igyekezett megnyugtatni: sovány, gyenge, de egészséges, nincs semmi baj. Elvitték, átszállították a koraszülött osztályra.

Rettenetes érzés, amikor a természet rendje szerint békésen haladó folyamat durván megszakad. Minden rendben ment, készültem megszülni a kisfiamat. És akkor természetellenes módon ki kellett tépni belőlem! Nem voltam erre felkészülve, és képtelen voltam lelkileg olyan gyorsan követni az eseményeket, mint ahogyan történtek. Ott voltam elakadva, a lelkemben még mindig a szülésre készülve, miközben már elvették tőlem a babámat. Üres méhemmel, és a várandósság alatt bensőmben felgyűlt természet adta ősi erővel még mindig szülni készültem. Bennem rekedt az igyekezet, tárgyát veszítette ez a hatalmas erő, és ez teljes valómban elbizonytalanított.

Mentem volna kisfiam után, de engem még négy napig nem engedett az orvos. Az ötödik napon végre átmehettem a koraszülött osztályra az én drága kicsimhez. Bár nekem előzetesen azt mondták, bármikor mehetek, itt mégis azt közölték velem, hogy rosszkor jöttem, nincs szoptatási idő. Azért megnézhettem őt egy pillanatra. Kicsike volt, és olyan, mint egy kis kínai öregember, ráncos, bölcs öreg.

Nagyon bíztam az erejében. Márk élni akart, ebben biztos voltam, ezt láttam rajta az első perctől, amikor kivették belőlem, és akaratosan felsírt, és ráncolta a homlokát, és ezt láttam később is.

Az elkövetkező napokban azonban a legváratlanabb hírekkel jöttek az orvosok, és valóságos bombatámadásnak volt kitéve ez a bizalom. Egyik nap azzal fogadtak, hogy nem kaphat enni, ugyanis valami bélfertőzése van. Akár napokig. Kétségbeestem, magamban azt gondoltam, fel kellene kapnom, hazavinnem, és a szeretetemmel, érintésemmel gyógyítani. Persze nem tettem, bár alig tudtam elviselni a gondolatot, hogy nélkülöznie kell szegénykémnek az életet jelentő táplálékot. A következő napon azt mondták, még sincs ez a bélprobléma, ehet. De nem örülhettem sokáig, mert akkor meg azzal álltak elő, hogy a koponyája puha, és vízfejűségtől kell tartani.

Ez is elmúlt, úgy tűnt nincs baj, de ezután az ultrahangos vizsgálaton ért egy őrületes csapás. A vizsgálatot végző doktornő a jelenlétemben a következőket diktálta az asszisztensnőnek: bal oldali vese nem determinálható. Engem egy pillantásra sem méltattak, aki a hír hallatán úgy maradtam ott ülve, mint akit lándzsával döftek át.

Már szinte naponta kaptam valamit, mindig újabb és újabb labdákat dobtak fel, amiket le kellett volna ütnöm. Csakhogy nem labda volt, hanem kő, és nem feldobták, hanem hozzám vágták. A közléseket semmi magyarázat nem követte, hogy a felmerülő betegség mi is lényegében, mik a gyógyulási esélyek, mire számíthatunk. Csak a hír, a maga iszonyatában, és kész, kezdheted a véget nem érő tántorgást a kétségeid között.

Közben pedig látni a gyermeked szenvedését! Egy alkalommal például, amikor éppen szoptatni mentem, akkor ültetett be egy kanült a kisfiamnak a doktornő. Fiatal volt, kezdő, nem sikerült neki. Az ápolónők sokkal rutinosabbak voltak, de senki nem merte elvenni tőle a feladatot. Újra próbálkozott a doktornő, végül sikerült ugyan, de a kisfiam annyira üvöltött, hogy lehetetlen volt megszoptatni.

A jobb oldali veséjének működését rendszeresen vizsgálták. Egyik nap negatív volt az eredmény, a másik nap pozitív, tehát nem lehetett egyértelmű képet kapni. Mégis, mégis eljött a nap, amikor azt mondták, ha egy utolsó ultrahangos vizsgálat negatív lesz, akkor hazavihetem. Elvittem a kijelölt időben, csalódásomra azonban azt mondták, nem vizsgálhatják meg, mert ahhoz az előző estétől nem szabadott volna ennie. Visszamentünk, és én megint azt gondoltam, hazaviszem, hiszen nincs ennek a babának semmi baja, minek ez a sok vizsgálat, bántás, hiszen sorra minden lehetséges betegségről kiderül, mégsem igaz. Felkapom, elviszem innen, ahol csak fájdalomban van része, vizsgálatokkal zaklatják, szurkálják, bántják. De persze nem vittem, hiszen vakon bíztam az orvosokban, a szakértelmükben, és a jó szándékukban.

Szerencsére kisfiam közelében lehettem, ott laktam a közelben, az anyák számára fenntartott szobában, bár csak szoptatáskor lehettem vele. Férjem és a nagyszülők látogatási tilalom miatt csak három hét után láthatták Márkot, kislányomnak viszont végig tilos volt bejönnie a kistestvérkéjéhez. Mindannyian türelmetlenül vártuk, hogy mikor mondják ki végre, hogy hazamehetünk.
És eljött ez a nap is egyszer, és én valósággal repültem haza drága kincsemmel. Az orvosok végül is azzal bocsátottak haza, hogy egy vesével lehet élni, és a kisfiúnk különben egészséges. Szépen szopott, és hízott is, hazatértünkkor már majdnem három kiló volt. Én is, férjem is abban a hitben voltunk, ha lesznek is problémák még az egészségével, ezeken úrrá leszünk, és felneveljük fiúnkat.

Ő pedig úgy tért meg otthonába, mint fáradt vándor a messzi útról. Láthatóan megnyugodott, gyűrött kis arca kisimult, és egész kis lényét a békesség járta át. Éjszakánként jól aludt, nappal evett, aludt, mosolygott. Szoptatáskor nagy kék szemét rám függesztette és ígéret, béke, és valamiféle nagy tudás, bölcsesség sugárzott belőle. Már két hónapos volt majdnem.

Kezdtem felengedni a félelem jegéből, és kezdtem magamhoz térni.

Egyetlen hetet volt velünk. Egyetlen hétig volt teljesen a miénk. Hét napig élt a remény. A nyolcadik nap éjszakáján jól aludt, de hajnalban nem sikerült őt megszoptatnom, cumisüvegből viszont elfogadta az ételt. A következő etetés is problémás volt. Nézegettük, figyeltük, nincs-e valami baj, de semmi határozott jel nem utalt arra, hogy beteg lenne. A keze hideg volt, ez aggasztott. Megmértük a lázát, ugyan 38 Co volt, de úgy tudtuk, ebből az értékből le kell vonni, így megnyugodtunk.

Volt egy különös pillanat: ahogy felsírt, váratlanul az erei felragyogtak, kék színe hirtelen élénkebben kiviláglott a bőréből. Ez ijesztő volt, de csak egy pillanatig tartott, azt hittem rosszul látok. Később kis panaszos hangot hallatott, kis sírás-félét. Sehol nem olvastam ilyen vészjelről, de később a kórházban megtudtam, hogy ha a baba magatartása megváltozik, azonnal vinni kell a kórházba. Ezt az egyszerű életmentő utasítást miért nem kaphattuk meg korábban?

A babanaplómat olvasva utólag sem látok benne semmi olyan bejegyzést, ami riaszthatott volna bennünket, pedig minden részletet gondosan feljegyeztem. Sem én, sem a férjem nem voltunk képesek meglátni, hogy Márk csöndesen haldoklik!

Mire végre bementünk a kórházba – csak a biztonság kedvéért –, addigra Márk arca szürkére váltott. A doktornő ránézett és azt mondta: Nagyon beteg vagy, kisbabám!

Hazamentem, és nekiálltam összekészíteni a holmijainkat, mert tudtam, megint több napos kórházi tartózkodásra kell felkészülnöm. Azt figyeltem meg az intenzív osztályon, hogy minden visszakerülő baba tíz napig marad bent, így az én fejemben is egy tíz napos intervallum volt. Ki is takarítottam, mert mindennel el voltam maradva, úszott a lakás.
Reggel már eszméletlenül találtuk Márkot, de fel sem fogtam. Olyan érzésem volt, mintha már nem ő lenne. Megsimogattam, és beszéltem hozzá. Képtelen voltam felfogni, hogy soha többet nem vihetem haza, hogy meg fog halni. Az orvos azt mondta, Márk nagyon beteg, súlyos szepszis lépett fel nála, szeretnénk-e papot hívni? Papot, minek? Nem értettem, a pap nem tud gyógyítani, és én csak a gyógyítására gondoltam. Nem tudatosodott bennem, mit is jelent valójában ez a mondat.

Következő szoptatáskor már halott volt a kisfiam. A halál oka fertőzés, amely szepszises sokkot okozott.

Valahogy hazatántorogtam, egyedül maradva a bennem feszülő anyai ösztönökkel, amelyek nem haltak meg gyermekemmel együtt, hanem tovább éltek bennem.
Éjszaka éberen feküdtem az ágyban. Adakozó, telt melleim, ölelésre tárt karom, szívem szeretete űzött kisfiam felé, és elindultam a sötét éjszakában, amerre őt reméltem. Majd kifosztott lélekkel visszatértem, és egy plüss mackót találtam, hogy ringatásra mozduló karjaim rémséges űrjét kitöltsem.

És jöttek a kérdések és jöttek, és jönnek még ma is, egy év után, és kínoznak. Vajon, ha hiszek a csodában, vagy egyszerűen abban az erőben, ami Márkkal összekötött, ha nem hagyom egyedül az inkubátorban, ha érzi a simogatásomat, akkor visszajött volna hozzánk? Miért nem maradtam vele, képtelen vagyok megérteni magamat, hogyan bírtam otthagyni őt az utolsó óráiban, perceiben? Magára hagytam Márkot! Miért nem rázott fel valaki, hogy ébredjek fel, a kisfiamnak szüksége van rám?!

És jöttek az újabb kérdések…Vajon egy nagyon beteg kisbabaként éljen emlékemben kisfiam, aki mindenképpen meghalt volna, vagy ha életben marad, szenvedéssel teli élet várt volna rá, vagy egy egészséges, kicsit beteg kisbabaként, akinek nem volt szerencséje, és egy szörnyű fertőzés a halálba taszította? Szeretném tudni, hol van nekünk, szülőknek a felelőssége. Vajon, ha felismerjük a vészjeleket, akkor Márk megmenekül, és meggyógyul? Ha látjuk, hogy Márk nagy bajban van, ha felfogjuk, és előbb bevisszük a kórházba, akkor megmenekül? Miért nem mertem feltenni az orvosnak a kérdéseimet, aki sietve mondta el a kórházból való elbocsátáskor a fontos tudnivalókat, miért voltam gyáva? A zsigereim miért nem üzentek a tudatomnak, a tudatom miért nem vette a vészjeleket? Elkerülhető lett volna kisfiunk halála, ha jobban felkészítenek a rendkívüli helyzetekre, ha egyáltalán tudjuk, hogy lehet rendkívüli helyzet? Vagy csak idő kérdése volt, hogy Márk itt hagyjon minket? Esetleg tanulhat valaki a történetünkből, meg lehet előzni az ilyen tragédiákat? Vagy előfordulnak ilyen fertőzések, és nincs mit tenni, tudomásul kell venni, és kész, ennyi? Vannak, akik szerint így volt szerencsénk, igaz ez? Szenvedésre, vagy gyógyulásra, az örömre lett volna nagyobb esélyünk? Ki válaszolhat nekem ezekre a kérdésekre?

Kislányomat ezek a kérdések gyötörték: ha senki nem akarta, hogy meghaljon Márk, akkor miért halt meg? Ha a doktor nénik látták, hogy vannak kis bajok, miért nem gondolták, hogy lehetnek nagyobb bajok is? Miért nem látták ők, és miért nem láttuk mi?
Kérdezem újra csak én, a sors miért akarta, hogy meghaljon Márk? Büntetés, figyelmeztetés, mert gőgösek, ostobák voltunk, azt hittük, ez velünk sosem történhet meg? Érezte talán – egy-egy kétségbeesett pillanatban –, hogy nagyobb volt a félelmem, mint a hitem abban, hogy minden rendben lesz? Érezte, hogy volt olyan pillanat, amikor képes lettem volna elengedni őt, mint hogy szenvedni lássam? Érezte, hogy csalódást, fájdalmat okozott nekünk azzal, hogy beteg kisbabaként született meg? Érezte, hogy félek, nincs erőm küzdeni érte, esetleg a szenvedését nézni évekig, kórházban élni vele? Érezte, hogy gyávák vagyunk a küzdelemhez, én, vagy az édesapja?

De miért nem érezte Márk azt is, hogy nagyon vágytunk rá, hogy akartuk őt, hogy ajándék volt számunkra, hogy a testvére is várta őt már évek óta? Miért nem érezte, hogy 1600 grammosan is, kicsi öregember kinézettel is kimondhatatlanul szeretetre méltónak láttuk? Hogy hittünk benne, hogy bárhová elvittük volna, ha kell, hogy fel akartuk őt nevelni, akár betegen, akár egészségesen, ezt miért nem érezte? Miért nem értette a biztatásunkat, hogy haza akarjuk hozni, hogy mindentől meg akarjuk védeni, hogy szükségünk van a szeretetére, a bájos félmosolyára, az érintésére? Miért nem hallotta meg azt a belső monológomat, amikor húsz éves korában mesélem neki, hogy milyen küzdelmesen indult az élete, és lám, milyen erős, nagy fiú lett belőle! Miért nem hallotta meg barátaink, ismerőseink biztatását, a jelszót, amit kitaláltak: Hajrá, Márk!
Miért nem hittem jobban, miért nem imádkoztam többet? Hogyan lehetett volna megvédeni, mit kellett volna tennünk? És mit kell tennünk most? Mi a dolgunk a halálával, mi a feladatunk?

Ó, a kérdések meg csak jönnek továbbra is, masíroznak elő valami vége-nincs alagútból, és soha-soha nem fogynak el!

Márk hamvait a folyóba szórtuk. Úgy éreztük, ez felel meg legjobban érzéseinknek, ezt tudjuk legjobban elviselni. Az örökkön változó folyó vize vigye tova a hamvait, juttassa vissza őt a természet körforgásába, vagyis az életbe, amely így nélküle, de mégis vele mehet tovább.

Egy barátnőm, aki nem tudott eljönni a temetési szertartásra, a következő Márai verset küldte el sms-ben:

Egy kisgyermek halálára

Mi is maradt belőle? A neve,
hajának illata a hajkefén,
egy micimackó, halottlevele,
egy véres rongy és ez a költemény.
Nem pörölök. Élek és hallgatok,
most angyal ő, ha vannak angyalok.
De itt lent minden unt és ostoba.
Nem bocsátom meg. Senkinek, soha.

Én is ki akartam írni magamból a fájdalmat. Írtam naplót, és írtam leveleket. Meg akartam írni Márknak, hogy mennyire fáj, hogy itt hagyott minket. Meg akartam írni a dühömet az orvosoknak, leginkább a terhes UH-ot készítő szonográfusoknak, akik nem vették észre Márk veséinek rendellenességét. Meg akartam írni a világnak, hogy tanuljanak a tragédiánkból, hogy szembesüljenek halandóságukkal és az élet értékeivel.

Csak nyolc napot élt velünk, mégis, kimondhatatlan nagy űrt hagyott maga után, s a legfájdalmasabb, hogy ezt az űrt senki, és semmi nem töltheti be sohasem. Bármeddig élek, mindig hiányozni fog. Ha Boglárka nevet, az jut eszembe, ha ő nevetne, az hogy csengene, ha rendetlen, hogy ő milyen kis zsivány lenne, ha nem eszik, Márknak milyen étvágya lenne, és a sort lehetne sorolni véges-végig. Vagy például egy pillangóról, egy méhecskéről, darázsról is ő jut eszembe. Ilyenkor mélyen igen nagy dühöt érzek azok iránt, akik nem érzik, milyen drága kincset kaptak az élettől gyerekeik képében, hogy bántják, megalázzák őket, tehernek élik meg saját gyerekeiket, türelmetlenek velük. S tudom, mi sem vagyunk türelmesek mindig Boglárkával, és tudom, több időt kellene vele tölteni. De erre is Márk tanít meg, fokozatosan.
Pedig mi akartuk őt tanítani, megmutattuk volna neki a világot, együtt szerettük volna, együtt örültünk volna neki. Helyette együtt sírunk, együtt megyünk ki a „sírjához”, a folyóhoz, és együtt nézünk fel az égre, reá gondolva.

Hiszen mindig itt lesz velünk. Sokkal szomorúbbnak látom a világot, hogy ő fizikai valójában nincs itt, és mégis szebbnek, hogy a két hónapot átélhettem vele. Megismerhettem a mosolyát, a bőre illatát, a kézszorítását – különösen mikor szopott. Előttem van az a mély tekintete, mintha mindent tudna a világról. Valami földöntúli bölcsesség áradt belőle, és mély szomorúság, mintha azt akarta volna mondani nekem: Anya, én túl jó vagyok erre a világra, és túl védtelen, de megajándékozlak a tekintetemmel, a mosolyommal, a sírásommal, a szám erejével, amikor a tejet adod nekem, a szenvedésemmel. Mindezt azért, hogy képes legyél más szemmel nézni a tesómra, apára, a világra, és képes legyél elfogadni magadat is olyannak, amilyen vagy. Félénknek, néha gyáván lázadónak, aki nehezen tudja vállalni önmagát, jóra és őszinteségre törekvő, de sokszor lusta, önző, hiú, és néha talán másokat bántó, kritizáló ember, akit magadban nem szeretsz. Cipeled gyermekkorod vélt, vagy valós sérelmeit, tudattalanodba rejtve fájdalmakat, titkokat, gyűlöletet, dühöt, amit azok iránt érzel, akik becsaptak, pedig te szeretted őket, és hittél bennük. És ez elsősorban az édesanyád, aki nem tudott szeretni, és ennek a hiányától szenvedsz ma is. De tudnod kell, hogy te képes vagy szeretni, hiszen ezt te is tudod, és ennek örülni kell. Ugyanakkor el kell fogadnod magadban a dühöt, a gyűlöletet, vagy akár a gyilkos indulatot is, hiszen az is a részed, tehát nem tagadhatod meg önmagadban.”

Természetesen ezek az én gondolataim, de hogy képessé váltam önmagamba nézni, és hogy képessé váltam arra, hogy legalább önmagamnak ne hazudjak, az annak az útnak köszönhető, amelyet Márkkal való szenvedésben együtt jártunk be. Márk nagyon sok mindenre megtanított, és úgy érzem, még nagyon sok mindenre meg is fog tanítani. És amin a legjobban csodálkozom, közelebb vitt Istenhez, akihez már gyermekkorom óta keresem az utat, bár még mindig nem vagyok hozzá elég közel.

Most az jutott eszembe, hogy amikor kimentünk Márkhoz a folyó partjára, és néztük a tovaúszó vizet, Boglárka megkérdezte, hogy sírok-e, vagy nevetek? És tényleg, szó szerint sírtam és nevettem egyszerre, mert a kislányom ott bohóckodott mellettem, de sírtam, mert a kisfiunk soha-soha többé nem lehet már velünk!"

Melcsike Boboka, igen a hajam én vágtam összevissza, életemben előszőr.. Képzeljétek megkérdezték a bulin a nők, hogy ki a fodrászom, annyira jó a frizurám, nagyon stílusos.. ..

Nem nyertem semmit, azaz nyertem, de mivel időre megy a játék visszanyerték tőlem, pedig volt 3 üveg bor , egy nagy kosár küönböző kávékkal, kajákkal de elvitték tőlem.. Viszont kaptam két csajtól vigaszajándékot egy kávé receptes könyvet (annak örülök) és egy doboz fűszeres muffin keveréket..

A kaják megint szenzációsak voltak, na és hát leöntöttünk a gartara rendesen, fáj a fejem ..

A mikulás most indult el ezen a hétvégén, nagyon még a boltokban nincsen mikulás csoki ..

Küldök egy pár képet a buliról.. Boboka neked megy privi is..

Leda, várom a képet és a privit:)

Lányok, ugye nem baj, hogy bemásoltam a történet egy részletét?

Melcsike, Boglárkának hívják Márk nővérét. Ugye nem haragszol, hogy így is bemásoltam?

Boboka

Végigolvastam .

Boboka

Egy kicsit hirtelen meglepődtem amikor felbukkant a neve a testvérnek valami sziven szúrt. Most éppen eszembe jutott az amikor múlt héten mentem a Barciért és valaki azt kiabálta Bogi itt vagyok.

Ugye, hogy megfogalmazott mindent, ami bennünk is bennünk van?

Az elejét nem másoltam be, úgy már nagyon hosszú lett volna.

Emlékszem, mikor a könyvet olvastam, akkor is nagyon sokat sírtam a történeten

Bettin felbuzdulva, hogy a férjének mondta, olvasgasson bele a könyvbe, férjemnek is próbáltam volna mutatni, hogy olvassa el. Kb. a történet felééig jutott, aztán abbahagyta, mintha nem is érdekelné, mi zajlik bennem, pedig mondtam, szeretném, ha egy kicsit átérezné.
És még azt mondják, hogy a nők megfejthetetlenek, dehogyis......de jó lenne ha lenne egy nőknek szóló férfi megfejtését elősegítő kézikönyv....

Melcsike, tudom... gondoltam, átírjam e a nevet, nehogy rosszul érintsen, de nem akartam, hiszen ez az Ő történetük, nincs jogom megváltoztatni.

Ne haragudj

És nem ám hangulatot akartam rontani, de annyira meghatott a történet.

Leda

Köszönöm hogy megosztottad velem. Olyan filmbeli az te életed ott. Tényleg amit filmekben látunk. Láttam az egyik barátnőd babát vár. Hasonló korú lehet a terhessége mint az enyém lenne ugye?

Boboka

Semmi baj erről te nem tehesz? Nem lehet mindenkinek megváltoztatni a nevét, akit Boglárkának hivnak.

Most tudtam meg nem rég, az első nagy szerelem aki nekem volt 20 évvel ezelőtt ,már jó pár éve nem tudok róla semmit, képzeld el a kisebbik lányát is igy hivják.

Leda, megérkeztek a képek:) Húúúú, nagyon irigykedek ám:):):)

Nagyon jó lehetett nektek. És tényleg nagyon nagy dicséret a fodrászodnak

Nekem kb. olyan lett a séróm, mint a 389-es képen a várandós barátnődé Ez kb. -10 centit, ha nem többet jelentett nálam
De neked is jócskán rövidebb lett. Volt valami a levegőben azon a héten

Boboka

Van már új képed a frizurádról, mert én még nem láttam ám.

Melcsike, hát igen, nem tudjuk megváltoztatni a neveket.

Nekem van egy nagyon kedves kollégám, Lacinak hívják, és azt vettem észre, hogy elkezdtem Lackónak hívni

Nekem már a László mindig Lackó lesz (bár érdekes, mert a férjem még sosem hívtam Lackónak )