Sziasztok,
hát nem garantálok semmit, de legalább elkezdem.
Ma is kütéses napunk volt, bár a férjem ma is csak a fürdés második felére ért haza. Ezzel együtt a tegnapi nap még mindig pihentetőbb volt - ma valami dili rájött a kisfiamra, és összevissza durvult-hisztizett-akaratoskodott egész nap. Nagyon lemerített, szerencsére volt majdnem egy órányi átfedés a délutáni alvásukban. Én is átfedtem hát
Megymag, esti téma: hát hű
ez tényleg vacak ügy. Most azért így végiggondoltam, hogy bár sokszor morgok a plusz elfoglaltságok miatt, mégis mázlim van, mert a férjem elég kiszámíthatóan és nem is túl későn ér haza. Extra programokat ritkán csinál, egy-egy baráti találkozó szokott becsúszni 2-3 hetente kb. Tény, hogy nem könnyítettem meg ez ügyben a dolgát: volt pár veszekedésünk a témában nekünk is. Én főleg azon tudtam kiakadni, mikor az utolsó (utáni...) pillanatban szólt, hogy jaaa megbeszélt mára valamit. Ilyenkor előbújt belőlem a sértett házisárkány, hogy és akkor én??! Én hol vagyok? Engem meg sem kérdez, nem is egyeztet, semmi hála? De ezen már túl vagyunk, mostanában állati rendesen előre megbeszéli velem, és ez így sokkal jobb. Más érzés, ha hozzájárultam (utána már ugye nem sok jogom van morogni... hm...). Viszont a dolog másik oldala is fontos: megtudtam, hogy elég nehéz időben előállni egy rég nem látott baráttal szervezendő programmal, ha borítékolható az én fancsali, szemrehányó ábrázatom, mégpedig minden egyes alkalommal. Hát... ezt átéreztem. Nagyon hatásosan tudok fanyalogni
Szóval azóta figyelek, cserébe a Zúr időben szól, hogy rá tudjak hangolódni.
Tavaly egyébként még ő is járt focizni este, de aztán erről önként lemondott, és csatlakozott egy reggel-munka-előtti társasághoz. Nem akartam volna kérni tőle, de angolra is járnia kellett, és az már két este volt nélküle - hát váltott. Meg kell mondjam, nagyon jól éltem meg!
Fontosnak tartom, hogy neki is legyenek kikapcs-idői. Mert egyébként munka-relax a metrón
- itthoni szolgálat a fiával (játszótér, miegymás), ez így semmi pihenővel nehezen tartható. Viszont azt megbeszéltük már, hogy egyszerűen nem jut most heti két este, tulképp egy sem elmenésre. Nekem sincs.
És persze a viták java mindig a "kinek nehezebb a munkája" körül bontakozik ki
Még nem dőlt el
Kislilla: üdv itt nálunk!
Én sem voltam ezen a programon, de Mamacsibében nagyon bízom, úgyhogy mindenképp ajánlom, elvégre tényleg csak segíthet. Egyébként többeket ismerek, akik szülésfelkészítésre jártak oda, pedig nem akartak otthon szülni (úgy is lehet), és nagyon jó élményeket szereztek, alapos és jól átélhető felkészítést kaptak. Én sem szülnék otthon, de a tudatosság és a meghittség együtt minden bizonnyal segít abban, hogy minden szépen és jól alakuljon. A császáros élményeket pedig egész egyszerűen fel kell dolgozni valahogy, valahol...
Enikő, milyen szép adatok! Jaj de jó, már mindjárt kezdhetjük a drukkolást! Már egy kicsit izgulok is
Viszont a szurkálódásért nagyon nem irigyellek!
Te hogy éled meg, hogy bírod?
Szia Tjuca, üdv Neked is erre!
Valamelyik Kismama számban tavasz körül volt szó a biciklizni-tanulásról, és ott kifejezetten javasolták, hogy először pedál nélkül tanuljon a gyerek, mert az alap az egyensúlyozás, a lábkörzés majd arra épül rá. Tök logikus. Megoldásként ott sík egyszerűen a pedál ideiglenes leszerelését javasolták. Hát ez is logikus.
Én épp most tervezem, mert nemrég kaptunk egy használt kisbicót, a seprűnyél már benne van
, asszem holnap megszerelem "futósra"!
Csandy, én is rátévedtem a blogra a kis Botiról, és ronda tőlem, de százszor elátkoztam a percet is, mert borzasztóan megviselt
A kicsi fiú napokig nyűgös volt: azt hitték, hogy a foga... meg ilyenek. És aztán egyik pillanatról a másikra - durr... Annyit tudok aggódni csak úgy magamtól is a gyerekeimért, de hát ezek után még...!
Egyedül csak az vigasztalt, hogy az anyukának talán erőt ad, ha tudja, hogy sokan vele vannak, aggódnak... el sem tudom képzelni, mit érezhet most!
Nem tudom, ismeritek-e Polcz Alaine Meghalok én is? c. könyvét (a legjobb, ami a témában létezik, szerintem), na azzal jártam úgy, hogy valamikor a terhesség első felében a kezembe vettem, bár korábban olvastam már, de meg akartam keresni benne valamit - aztán csak bőgtem ott a kezemben a könyvvel, a férjem meg tök dühös volt, hogy minek olvasom terhesen. Igaza volt, el is tiltott tőle utána (nem mintha még egyszer elő akartam volna venni). Csak elfordulni ezektől a hírektől meg olyan "hálátlannak" tűnik: mással ez épp most megtörténik, én meg meghallgatni/elolvasni sem vagyok képes???
Hát, nehéz ez, nagyon nehéz!
A fiaid viszont állati helyesek, Ilkának is megmutattam őket
Nárcó,
képzeld, mikor Andris született, egy jó darab időbe tartott, míg át tudtam élni, hogy én nem egyszerűen egy lány, egy fiatal nő vagyok, mint eddig, akinek mellesleg lett egy olyan speciális plusz feladata a mindennapokban, hogy ellásson egy kisbabát, hanem tényleg más most már minden, és én "anyuka" vagyok
Először ez egyáltalán nem ment. Asszem azért is volt, mert első gyerek, meg aztán a nehéz indulás, a császár utáni elválasztásunk, egyébként meg talán alkat-függő, ki milyen gyorsan tudja magához közel engedni az élményt. Ettől még persze tökre szerettem akkor is már, sőt, de valahogy a viszonyunkat volt nehéz otthonosnak éreznem.
Aztán nem tudom, hogy mikor, lassan belerázódtam. Nem vettem észre az átmenetet.
Azt hiszem, Neked két gyerekkel ez még nagyobb "sokk" lehetett. Mindig féltem tőle, hogy esetleg elsőre ikreim születnek. Megúsztam
, de azóta is tisztelettel nézek mindenkire, aki megbirkózik ezzel. Nem attól féltem, hogy azzal sok lenne a munka, vagy nem lenne elég tejem, vagy hasonló "prózaibb" dolgoktól, hanem valahogy attól, hogy képtelen lennék mindkét gyerekemnek az "egészet" nyújtani, ami járna neki, és amit egy egyedüli baba megkap. Nem tudnám minden igényüket kielégíteni természetszerűleg, pedig minden okos könyv azt mondja, az első időkben az a lényeg. Na de kettővel??? És akkor persze valamelyik - vagy mindkettő valamennyire - mindenképp "sérül". Vagy - te jó ég - véletlenül valamelyiket jobban fogom szeretni, vagy ügyesebbnek/szebbnek/problémamentesebbnek/sikerültebbnek látom majd, és akkor a másik szegény beskatulyázódik - és megintcsak sérül. És ennek én leszek az oka. És akkor tutira nem lehetek jó anya... Nyomasztó félelem. Valahogy úgy képzeltem, hogy ha többedikre születnének ikreim, az már nem ugyanez a nehézség, hiszen egy többedik gyerek úgyis kompromisszumokkal él, kezd, ha nem iker, akkor is. (Ne kérdezd, hogy hol a logika, miért nem féltettem magamban egy többedik gyereket ugyanúgy a teljesség hiányától vagy a sérüléstől. Nem féltettem.)
Nem tudom, ilyesmiket is átéltél, átélsz-e, de a leírt nehézségedet is mélyen át tudom érezni. Én is arra biztatnálak, mint Megymag: keríts magadnak egy helyet, ahol ezt végiggondolhatod, ahol kibeszélheted magadból, ahol szembenézhetsz azzal, amitől igazán félsz, mert úgy lehet tőle megszabadulni, én ezt tapasztaltam. Egy "külső szemlélő" ebben olykor nagyon jó útitárs lehet - a közeliek gyakran meg akarják győzni az embert olyasmiről, amit már úgyis tud ("de hiszen jól csinálod", "de hiszen milyen kedvesek", stb.), csak valahogy mégis, vagy épp emiatt is nehéz. Ki tudja, talán ha ezek a rossz érzések felszívódnának, még egy új babának is teremne hely a szívedben. Vagy csak egyszerűen jobban éreznéd magad, és több jutna Belőled mindenkinek.
Nna lányok, most hogy leépítettem mindenkiben a hosszú hsz-ek miatti lelkiismeretfurdalást egy életre, lassan felszívódom.
Szép álmokat!