Kiemelt témák

Anny81: Nagyon igazat írsz! Ha az ember mindig csak nyel, ráhagyja anyósra, amit mondott, azt hiszi, hogy neki van igaza!!! Tehát én hiába igyekszem a jó viszony kialakításán pl. azzal is, hogy mindig bólogatok, vagy legalábbis tűrök, nem állok le vitatkozni, ha visszaélnek vele, és csak megerősítem ezzel anyós elképzelését, miszerint mindig neki van igaza, ő jobban tud mindent. Itt valóban csak a férj segíthet azzal, hogy a felesége pártját fogja, de sajnos a férfiak többsége, ahogy írtam és itt ne sértődjön meg senki, de anyuci pici fia még mindig...

sziasztok!
Igen valószínű,hogy azért nem jön át.A párom elmondása szerint azért került ő a mamához,mert a két nagybátyja egyszerre lett katona és ,hogy mama ne legyen egyedül.De kérdem én egy 4 éves gyerek mit tud segíteni a mamának és amikor letelt a katonaidő miért maradt ott?
Van meg egy érdekes dolog,hogy amikor a mama beteg lett és 1/2 évig kórházban volt a párom akkor se otthon lakott hanem a keresztanyjáékkal.Annyit szokott mondani,hogy nekik köszönheti,hogy szakmája lett.
Lehethogy az anyós-meny kapcsolat tényleg egy verseny.Én nem akarok vele versenyezni,de néha még is úgy érzem,hogy ezt teszem.Pl:anyós nem a rendmániájáról híres,én meg örökké takarítok mintha ezzel azt bizonyítanám neki,hogy a fia jó helyen van.A múltkor még én éreztem rosszul magam mikor vasárnap nem mosogattam el ebéd után és ők meg jöttek.Pedig nála napokig nincs elmosogatva.
Az ételekkel nincs gond,mert a párom nem válogatós.Sokáig kísérleteztem viszont egy lepényfélével amit a mamája csinált régen.Még mindig nem olyan.
Az én szüleimmel egész jól megvagyunk.Igaz néha vannak problémák,de megoldhatók.Nálunk ők szeretnek beleszólni a dolgokba.Kislányom jobban szereti az anyai nagyszülőket.ez így volt velünk is annak idején.

További szép napot!

András
Noémi

Móni

Szívemből beszéltél anny! Én sem gondolom, hogy egy nőnek többet kellene tennie a párjáért meg a kapcsolatukért (meg a családért), mint fordítva! Csak mást. Ki-ki azt adja, amit ő "jobban tud" (vagy amire éppen jobban ráér).
A fenti "mese" még a XX. században született. (sőt, valószínűleg még párszáz évvel korábban)

Én is sokszor gondolkozom az anyák felelősségén (meg persze az apákén is, akiknek a FÉRFI MINTÁT kellene nyújtaniuk hozzá!), hogy vajon hagyjuk-e felnőni a fiainkat, vagy még harminc éves korukban is a gyapjúzoknival szaladgálunk utánuk...
Megtanítottuk-e őket a saját magukért és másokért viselt felelősségre?

És a másikba is belefutottam már, (szenvedő harmadikként), hogy a családján húsz-harminc éven át császárnőként uralkodó anya nem hajlandó letenni a "jogart", és úgy véli, az új család is a saját birtokai közé sorolható, ahol nem csak "belebeszélési jogot" ad magának, de még "tettleg" is döntéseket hoz mások helyett (nem is kis horderejűeket).

DE:
... hát a fia - ha képes és hajlandó - kiléphet(ne) ebből a játszmából, és megvédheti/né a családját a diktátorral szemben.
Ezért hangoztattam itt már többször is, hogy az anyós-problémák megoldása a férjek kezében van. Ha a férfiak végre felnőnek, és elfoglalják valóságos helyüket a maguk alapította családban, akkor a mama könnyedén "semlegesítve" lehet.

Bolygó!
Szerintem ne is vitatkozz!
Olykor hallgasd végig amit mond, s ha jónak találod, fontold meg, ha nem, akkor egyszerűen csak - mosolyogva, kedvesen - mondj annyit, hogy ÉN MÁSKÉPPEN GONDOLOM !
Ezen nem sértődhet meg senki!
(...és ami még fontos - mert enélkül nem működik a dolog:
HIDD IS EL, hogy jogod van másképpen gondolni, és jogod van másképpen csinálni!!! Mert ez a család már a te(ti) felelősséged(tek)!)

50+: Köszi!
Remélem, tényleg nem sértődik meg senki azon, ha azt mondom, hogy "én máshogy gondolom". Én eléggé szerény vagyok anyósékkal szemben, így ebből már sokszor azt hiszik, hogy nincs is véleményem, nekik van igazuk. És sajnos a férjem is ilyen szerény velük, szinte uralkodnak rajta... Pedig neki és nekem is van véleményünk, csak nem veszik figyelembe. Persze ez nem azt jelenti, hogy nekik nincs egy-két megfontolandó jó ötletük, elismerem, van, de nem az egyedül üdvözítő az, amit ők gondolnak, márpedig ők emberként is olyanok, nemcsak velünk, másokkal is, hogy mindenkinek elmondják - sokszor sértőn - a véleményüket, és úgy, hogy CSAK AZ A JÓ - szerintem csöppnyi empátia nem szorult beléjük. Mert ha az ember valakit elfogulatlanul akar nézni, akkor azt is meg kell figyelnie, hogy másokkal hogy viselkedik. Egy dolog, hogy veled milyen! (Bocsi, hogy egy kicsit elkanyarodtam.)

b]Bolygó: Pedig neki és nekem is van véleményünk, csak nem veszik figyelembe.

Nem is kell, hogy figyelembe vegyék a ti véleményeteket, HA ez a vélemény az ő életüket érinti.
Képzeld el: mi lenne, ha te megszabnád anyósnak, hogy milyen ruhában jájon, hogyan főzze maguknak a pörköltet, mikor pucoljon ablakot, hányszor bújjon oda hetente a férjéhez...
Hát elég murisan hangzik, nem?
Akkor a fordítottja miért tűnik - első ránézésre - természetesnek?

Én, amikor "félek" valamilyen döntést meghozni, mostanában felteszem magamnak a kérdést: "Mi történik, ha...?"
Ha feltesszük a kérdést, hogy - hosszútávon - mi történik, ha nem a szülők szájaíze szerint éljük az életünket...
Szerintem egészséges lelkű, épeszű szülő előbb-utóbb megbékél, és tudomásul veszi, hiszen neki is érdeke, hogy jóban legyen a gyereke családjával.

Óh, most látom...
Negyedéves a kis hölgy!

na látom nélkülem is halad a topik...
irnék de hol van net hol nincs..multkor meg elszállt amit irtam
visszaolvasás lesz aztán meg kisregény

helyzet amugyis változatlan...dupla anyós dupla nyűg

50+ :
Pár hozzászólásod olvastam csak de szeretnék is reagálni.

Nagyon sok remény és pozitiv energia sugárzik a hsz-idből...csodállak amiért ilyen és ily módon tudsz irni.

De kérdezhetek valamit?? Neked milyen az anyósod ? (esetleg Te milyen anyós vagy ha az vagy?)

Pont azért alakítottam ezt a topikot amit Te is irtál hogy más csatornán vezethessük le a feszkót..a bánatot..a kilátástalanságot..
mert már belebetegedtem...mert én a férjemmel kötöttem szövetséget...ami megbonthatatlan...és nem VELE...és ő pedig egy méreg ami folyton mérgez...mérgez engem ugyanugy ahogy a fiát is mérgezi.

DE mivel az édesanyja...és NEKI fontos ezért megpróbálom elfogadni a szépet és jót látni benne...De neki is ezt kéne tennie jó esetben...bennem is az embert látni és nem a gonosz idegent aki elveszi a kincsét...(főleg ha ez a kincs a fia pénze számára)

Már előre előítéletekkel kezd sok anyós...ellentétbe velünk..feleségekkel...mi megpróbálunk nyelni,türni nevetni a kínon amit nekünk okoznak...
de csak karmol karmol és karmol.......a férjemet pedig igenis kiakarom hagyni az egészből mert nem akarom hogy döntenie kelljen a CSALÁDJA és a CSALÁDJA közt...mert ők is,énis a családja vagyunk....
nem akarok neki álmatlan éjszakákat...nem akarom hogy ugy érezze miattam fel kell adnia azt ami elöttem a legfontosabb volt..a család szent...én nem fogok rombolni mert késöbb engem fog porrá zúzni.........

ezért próbálok rájönni a természetükre...a megoldásra még ha csak átmeneti is...

a férjem boldogtalan gyermekkorát senki nem hozza vissza...azt sem hogy nem volt kit apának hívjon...csak mert Ő igy nevelte...
elfogadtam...de TETTEM is ellene ahogy mi lettünk egy CSALÁD...
visszakapta az édesapját...25 év után...nem azért csináltam hogy anyóst idegesítsem hanem azért hogy a FÉRJEM boldognak lássam...és az....mégha az anyja elött nem is meri kimutatni.

Az egész anyós dolog az anyaságnál kezdődik....már anyának lenni is nehéz...és ezután az anyósság még több fegyelmet igényelne...szabadságot adni a gyermeknek akit a világra hoztam...engedni hogy maga válasszon...FELTÉTEL NÉLKÜL SZERETNI...mert ha azt tenném akkor eltudnám fogadni akár kit is választ...HISZ ELHINNÉM NEKI HOGY Ő IGY BOLDOG...

Tudod hány házasság megy tönkre az anyósok miatt??? mert nem tudnak elengedni????????????????
még a kedves jó anyós is eltudja vágni a köteléket észrevétlenül is a tulzó gondoskodással...

Az én anyósom véginézte ahogy a fiát egy idegen férfi veri nap mint nap...de ő anyósom szerette az a férfit..és inkább verje a gyerekét mint hogy ő ne legyen boldog...
nesze neki.......hát milyen önző is az emberi természet...ezek után pedig engem nem fogad el...engem aki a világon mindennél jobban és önzetlenül szeretem a fiát...
mikor megismertem tele volt belső feszkóval....remegett a keze..kapkodott...
már javult...mert biztonságban érzi magát és tudja hogy szeretik..

Anyósom is szereti és a másikat is a Nagyit aki inkább nevelte mint az Anya...szereti és tiszteli őket mert jó ember....tud megbocsátani..de értem és a piciért bármikor becsukná elöttük az ajtót...de az mire lenne jó???

Ez nem az ő harca...enyém és anyóséké...minden ember más és más..a gondolkodásuk teljesen más mint az enyém...hát legyen...az értékrendjük is...hát legyen....DE NEM ENGEDEM HOGY MÉRGEZZENEK..SEM ENGEM..SEM A PÁROM SEM A FIAM...

keresem a megoldást..és tanulok..tanulom hogy hogyan legyek náluk jobb ember...szeretöbb anya...okosabb anyós...

Remélem nem haragszol meg azért amiért én igy gondolom de nem mindig velünk van baj..és nem is a férjeinkkel...
sőt...sokszor ha megszakadunk sem fogadnak el minket...hogy miért??? talán maguk sem tudják...

biztosan tulzásokba is esünk néha....és anyatigrisek is vagyunk..de tudod mennyire irigylem azt akinek olyan anyósa van aki ugy szereti mint a sajátját...???? MERTFELTÉTEL NÉLKÜL TUD SZERETNI...

irigylésem akiknek ez megadatik....mindig arról álmodtam hogy sikerülni fog...nem sikerült...igy ezt a helyzetet tanulom kezelni...és itt pedig kiirni magamból minden dühöm...

na de megyek is... kicsim fel kelt....

50+b]Bolygó!
Szerintem ne is vitatkozz!
Olykor hallgasd végig amit mond, s ha jónak találod, fontold meg, ha nem, akkor egyszerűen csak - mosolyogva, kedvesen - mondj annyit, hogy ÉN MÁSKÉPPEN GONDOLOM !
Ezen nem sértődhet meg senki!
(...és ami még fontos - mert enélkül nem működik a dolog:
HIDD IS EL, hogy jogod van másképpen gondolni, és jogod van másképpen csinálni!!! Mert ez a család már a te(ti) felelősséged(tek)!)

Én pl tudom hogy jogom van máshogy gondolni....teszem is...de akármennyire nevetve mondom hogy másképp gondolom..NEM ÉRTI MEG MERT NEM IS AKARJA...nem tud nem irányítani....nem képes megtanulni visszafogni magát....
és tudod ezen vannak akik megsértődnek...mert nem képesek eljutni egy szintre.....l

vicces de már azok a legjobb reggeleim amikor azzal ébredek hogy azt álmodtam hogy végre kiosztottam őt is mamikát is...sokkal könyebb lenne a lelkemnek...DE ÉN NEM VAGYOK OLYAN EMBER MINT Ő.....inkább gondolkodom...

50+: Köszi Bogi nevében is a köszöntést!

Lituka: Én is kezdetben megmondtam nekik, hogy én máshogy gondolom, de már előre belém folytották a szót, és láttam is, hogy nincs KIVEL vitatkozni. Ezért, és azért mert a természetem sem vitatkozós, és azért sem, hogy ne legyen sértődés-harag - nem mondom meg a véleményem, de még azt sem, hogy ÉN MÁSKÉPPEN GONDOLOM. Pedig lehet, hogy addig kellene nekik mondani, míg végre fel nem fogják a csökött agyukkal, hogy mit is jelent ez a mondat, és hogy végre emberszámba vegyenek!!!

Egyébként én olyan vagyok, hogy sokáig hallgatok - tűrök, aztán robbanok, mint a bomba. Ez már párszor előfordult, ÉS aztán kicsit meghúzták magukat. Csakhogy én kikészültem! És a párom MELLETTEM ÁLLT ezekben a kiborulós helyzetekben (ekkor kiabáltam, de nem sértegettem senkit, senkire nem mondtam rosszat, de kiabálva megmondtam a véleményem és hozzátettem, hogy a másik véleményét miért nem lehet elfogadni, miért ilyen önzők stb...). Ez párszor fordult elő velem, még régebben, mostanában, a gyerek érdekében is visszafogom magam, bár lehet, hogy ez rosszabb...

Lituka!
„Feladtad a leckét”, nagyon sok mindent felvetsz, össze kell szednem a gondolataimat.
Hát egyfelől: a topikban eddig megszólalók közül jócskán „rangidős” vagyok (jobbára mindannyiótoknak az anyja – vagy az anyósa! – lehetnék), tehát talán nem csoda, hogy már egy kicsit higgadtabb tudok lenni (mint mondjuk akárcsak tíz évvel ezelőtt).
Ha visszaolvasol kicsit, már leírtam, hogy meny és anyós szerepben is játszom. A ti anyósaitoktól annyiban különbözik a helyzetem, hogy én még nem vagyok nagymama. Ez az újabb szerepkör biztosan nagyon megváltoztat mindenkit, és egyúttal az anyós-meny viszonyokat is. (remélem, ha eljön ez a helyzet, akkor is meg tudom majd tartani a józan önmérsékletet)
Azt gondolom, hogy fiatalon nagyon igyekeztem „jó meny” lenni, de ezt egyáltalán nem értékelték, mert az alapállás ugyanaz volt, amit itt már sokan emlegettetek, hogy „elveszi tőlem a fiamat”. Kb. tíz évig kísérleteztem, hogy elfogadjon az anyósom. Az utolsó kísérletem a fiam első éveiben volt, mert én is tudom, hogy milyen jó, ha „működő” nagyszülei vannak az embernek. Nem jött össze. Később már nem is akartam „jó meny lenni”, csupán igyekeztem nem konfrontálódni. Személyes kapcsolatunk a családi ünnepekre (karácsony, születésnapok stb.) korlátozódott, ez átlagban havi egy találkozást jelentett. Ezt – ha nehezen is – ki lehetett bírni. Viszont a férjemmel eléggé sokat vitatkoztunk ezen, a vitáink 99%-a az anyja körül zajlott. Mert azért a háttérben ő „dolgozott” ellenem, keményen.
Az anyós szerepemről – hitelesen – az érdekeltek tudnának nyilatkozni.
Én úgy gondolom, hogy az ő életük a kettőjük ügye, és ugyanúgy nem szólok hozzá (se dicsérve, se szidva), mint ahogyan nem mondom meg a szomszédomnak sem, hogy hogyan is éljen. Ha találkozunk, örülök nekik, de nem akarok rájuk akaszkodni. (Nemrégiben meghívtak egy napra „nyaralni” magukhoz, én nagyon kellemesen éreztem magam, remélem ők is.)

Találó kifejezést használtál: én is így szoktam magamban gondolni „mérgez”, megmérgez. És nem lát rá, hogy nem csak engem mérgez, hanem a fiát, az unokáját, és végső soron saját magát is!!! Hiszen mennyivel jobb mindenkinek egy szeretetteli, féltékenységtől mentes viszony. Ahol örömet lehet adni és kapni, ahol kölcsönösen számítani lehet egymásra.

megpróbálom elfogadni a szépet és jót látni benne...

Az nem baj, ha az ember REÁLISAN lát (jó és rosszat egyaránt), mindenkiben vannak olyan tulajdonságok, amelyeket mi valamiért nem szeretünk. Az anyós-meny problémák – azt hiszem – nem alapvetően a két személyiség közötti különbözőségből adódnak. (legjobb barátnőimmel például nagyon sok dologban különbözünk, de ez nem zavar minket abban, hogy jól érezzük magunkat együtt)

Az egész anyós dolog az anyaságnál kezdődik....[…] szabadságot adni a gyermeknek akit a világra hoztam...engedni hogy maga válasszon...FELTÉTEL NÉLKÜL SZERETNI...mert ha azt tenném akkor eltudnám fogadni akár kit is választ...HISZ ELHINNÉM NEKI HOGY Ő IGY BOLDOG...

Azt hiszem, ez a kulcsa a dolognak. Ha a szülők JÓL szeretik a gyerekeiket, akkor el tudják őket engedni. Minden döntésükben mellettük tudnak állni, legyen az bármi: pályaválasztás, életmód, párkapcsolat…

udod hány házasság megy tönkre az anyósok miatt??? mert nem tudnak elengedni????????????????

Tudom. Megtapasztaltam. NEM VÉLETLEN, HOGY ERRE A TOPIKRA „IDETÉVEDTEM”!!!
De talán nem is annyira az „anyósok miatt” megy tönkre, hanem mert mi (ketten) hagyjuk, hogy „ő tönkretegye”. Ha mindkét partner eléggé érett, egymás és a kapcsolat iránt elkötelezett, akkor nincs az a boszorka anyós, aki ebbe bele tud rondítani! Pl. a mi életünkbe is azért tudott belerondítani, mert se érettek nem voltunk, se eléggé elkötelezettek. (a másik fél nevében nem nyilatkoznék, de azt tudom, hogy én évtizedeken át úgy éreztem, hogy nagyon szeretem, és vele akarom leélni az életemet — ma már tudom, hogy ez az erős érzelem sokkal közelebb volt a „függés”-hez, mint a szerelemhez, annak ellenére, hogy sok vonzó dolgot találtam benne)

z nem az ő harca...

Ebben ellent kell, hogy mondjak neked. Ez mindig a „gyerek” és a szülei viszonyáról szól! (felteszem, hogy lehetne a helyeden a te párod mellett bárki, bármilyen „kisangyal”, azzal is ugyanígy viselkednének) A párodnak kell „felnőnie” (bocsánat, hogy ezt írom), és észrevennie, hogy ő már nem a szülei kisfia, hanem egy család feje, és ekként kellene viselkednie. Neki már ti vagytok A CSALÁDJA. És felelős érte.

emélem nem haragszol meg azért amiért én igy gondolom

Már miért haragudnék bárkire is, pusztán azért, mert más a véleménye, mint az enyém?! (kedvenc ételem a paprikáskrumpli — de senkire nem haragszom azért, ha nem szereti!)
Azt a kérdést (már az anny-nak írtakban is próbáltam pedzegetni), hogy „ki a hibás” nem nagyon van értelme feltenni, mert nem a „bűnös” elítélése és megbüntetése lenne a cél, hanem a komfortérzetünk, az életünk javítása. És mivel mást nemigen tudunk „átfarigcsálni”, csakis a magunk oldaláról van módunk változtatni. Akár úgy, hogy mindent eleresztünk a fülünk mellett, akár úgy, hogy igyekszünk nagyobb távolságot tartani, akár úgy, hogy határozottan kinyilvánítjuk a véleményünket… ki-ki a helyzet, meg a saját vérmérséklete függvényében.
(Egyébként egy anyós sose szeret senkit úgy, „mint a sajátját” – te is máshogy veszel a kezedbe egy idegen babát, mint a sajátodat –, de ez nem is kellene, hogy így legyen. Anyós-meny viszonyban egyik oldalról sem szükséges a „feltétel nélküli szeretet”, bőven elég az elfogadás, a „békés egymás mellett élésre” való törekvés. Aki a GYEREKÉT feltétel nélkül szereti, az elfogadja a gyereke döntéseit, tehát a párját is.)

iirni magamból minden dühöm...

Ez jó. Akár ide a topikba, a tapasztalatcsere végett, akár csak otthon a konyhaasztalnál egy darab papírra (azt nem feltétlenül kell megosztani bárkivel is, már a leírás is segít, ezt a gyakorlatból mondom).
Na jó hosszú lettem, bocs.

50+

semmi gond..énis hosszu szoktam lenni..

az írás jó én egész életemben leírtam minden bajom...az írás a meditációm

egyébként jó hogy vagy nekünk...hisz pont amit irsz Te más szemszögből és már sok mindent megélve tudsz reagálni...

és hát meglepő de azt hittem mikor a topikot nyitottam hogy alig akad majd aki ir...és tessék ....sokunk gondja ez

na de mennem kell....próbálok minél elöbb jönni.

sziasztok,

én amolyan "láthatalan" olvasó vagyok, követem az eszmecseréteket az anyós témával kapcsolatosan.. Lituka mai írása arra késztetett, hogy írjak, remélem nem veszitek tolakodásnak, nem bele szólni szeretnék dolgaitokba, hanem inkább csak a véleményem elmondani.
a megoldás kulcsa ahogyan 50+ is mondta a férjeknél van. sajnos anyós nem engedi el a fiát, de a fia nem is akar elmenni. ameddig a férfiben nem tudatosul, hogy le kell szakadnia mamától, addig nem is fogja látni a fát az erdőtől, ebben az esetben, azt, hogy neki családja van és ki kell álnia értettük. ugyanis neki elsősorban a családja a felesége, a gyereke és nem a mamája, az már csak másodrangú. a harc nem a feleségé és az anyósé, nem is harc ez. ez egy probléma éspedig az, hogy a férj nem vált le a mamáról - sajnos ehhez az anyós is hozzájárul - ezért a férj, úgy viselkedik mint egy gyerek, fel veszi azt a szerepet újból és újból. Ameddig a férj engedelmes kisgyerekként viselkedik amint a mama színre lép, addig nem fog soha férjként és férfiként viselkedni a saját egységével, a családjával. sajnos a Lituka esetében ez a függőség még komolyabb, hiszen a gyerekkori fizikai bántalmazások még jobban erősítik, erősíthetik ezt a függőséget -paradoxon módon - mert a gyerek megprobál viselkedni, hiszen egyébként bűntetik, ebben az esetben a férj teljesen alárendeli magát a mama kedvének, egyébként "jön" a bántalmazás. Ezt a függőséget kell megszüntetni akár lelkigondozó segítségével. Ha ez megtörténik, a férj tisztábban fogja látni a helyzetet. Ameddig ez nem történik meg, addig a feleség folyamatosan úgy érzi és jogosan, hogy harcban áll az anyóssal és neki kell megoldani a helyzetet, de soha nem fog semmi javulni, mert mama uralni akarja a családot, a férj nem érzékeli, ő csak megfelelni akar mamának ezért nem is áll ki a családjáért a mamával szemben. ne haragudjatok, hogy ilyen hosszú lettem..

Állj állj állj

Smith köszi a hozzászólást DE...
Nekem a férjem nincs tisztában azzal a ténnyel mennyire gyűlölöm az anyját....a mamáját...
Nem gondolja hogy engem zavar az ő természetük..
sőt soha egy panaszom nem volt rájuk...mert elszeretném kerülni a konfliktust...a választást....mert békében szeretnék élni.

A FÉRJEM NEM ANYA FÜGGŐ...MINDENNÉL FONTOSABB NEKI A CSALÁDJA AZAZ ÉN ÉS A FIUNK..MÁR EZERSZER BIZONYITOTTA IS EZT...FŐKÉNT ANYUCI ELLEN...(költözés anyumékhoz stb stb...)
igy rá egy szavam nem lehet mert abban a másodpercben hogy kimondanám utálom az anyád....akkor mellém állna...

már réges régen leszakadt anyuci szoknyájáról..amibe igazán nem is kapaszkodhatott...

én ezért mondtam hogy nálam nem a férj dolga ezt megoldani és ki is akarom hagyni.

én nem bírom elviselni anyósom nem ő.....

ha elötte szólnak be vagy akármi azonnal mevéd és kiosztja őket....szó sem volt róla hogy nem áll ki értem

csak nem akarom belevonni mert már igy is mindig azt hallgatom anyóséktól hogy elvettem a Zoli eszét és rájuk már szarik....

szóval bocsánat ha félreérthető voltam de ENGEM ÉS MÁTÉT A FÉRJEM MINDENNÉL ÉS MINDENKINÉL JOBBAN SZERET......AHOGY ÉNIS ŐKET.

A mi boldogságunk felhőtlen lenne ha nem zavarna a kotnyeles családja...próbálja ő kivédeni őket de nem mindig lehet...

és azt sem szabad efelejteni hogy ők is a családja azért mégsem várhatom el hogy ne álljon velük szóba...én például belhalnék ha ilyet kérne tőlem hisz nekem akármilyenek is a családom szeretem őket igy van ez rendjén....de persze ha bántanák őt megetenném..de hál istennek nagyon nagyon szeretik és elfogadták (pedig nem volt makulátlan velem szemben..sok könnyem elfojt miatta tizenévesen mire végre felnőtt de azóta végtelen szeretetéről biztosít nap mint nap)

szóval nálunk a férjemmel semmi semmi gond sincs...........

Lituka bocsánat, nem olvastam végig figyelmesen amit írtál, elkerülte a figyelmem, hogy amint írtad a férjed valóban levált a szülöktől. Tehát anyós gonoszkodik, mert ő ilyen.
De nem hiszem, hogy neked ezt egyedül kellene megoldanod, mindenképpen meg kellene osztanod a férjeddel, hogy hogyan érzel anyós iránt, mi a problémád vele. Azért is, mert igenis amikor azt mondod, hogy nem engeded magad megmérgezni, ezek a dolgok ott mélyen dolgoznak és marják a lelked. Viszont, ha ezt nem egyedül viseled és egy stratégiád gondoltok ki együtt a pároddal, akkor sokkal könnyebb lesz. Nem kell a férjednek közted és közöttük választani, hiszen ahogy mondod ő melletted van minden helyzetben, DE a férjed igenis tudtatára kell adnia anyukának, hogy ő bármit is mond és csinál ellened, akkor is melletted marad és téged választ és kiáll melletted, ha kell azon az áron is, hogy nem találkoztok mamával addig amig nem tanulja meg, hogy tiszteljen téged és elfogadjon. És ezt a férjednek képviselnie kell mamával szemben. A mama nem kell szeressen téged, de igenis tisztelnie kell és megtanulnia, hogy TE más vagy. És ha ennek az az ára, hogy nem találkoztok velük egy darabig, akkor ezt a drasztikus lépést kell megtenni, ameddig tudomásul veszik, hogy TI más család vagytok és azt nem fogadják el.. Csak egy vélemény, hogy én hogy csinálnám, DE természetesen az egész kapcsolat dinamikáját te látod és te érzed és te tudod, hogy mi jobb nektek.

b]Lituka: ...elvettem a Zoli eszét és rájuk már szarik....

Ezt a kijelentést, mint valami szörnyű szidalmat vágják a fejedhez férjed szülei, és talán egy kicsit te is azt hiszed, hogy ez a dolog valóban valami nagy "bűn". Egy férfit "elvenni" a szüleitől.

Én azt hiszem, hogy egészséges esetben, "alapból" valami ilyesminek kellene történnie.
Hogy egy nő igenis "elvegye a férfi eszét" (szóval kimozdítsa őt addigi életéből), és attól kezdve minden más kapcsolat huszadrangú legyen számára. (mint ahogy ugyanez fordítva, a nőre is igaz) EZ AZ ÉLET, A TERMÉSZET RENDJE!!!
(ezt még egy anyós sem bírálhatja felül!)
A szülők felelősek a gyerekeikért, persze csak addig, amíg azok nem képesek önálló életre. Tehát nagyjából másfél-két évtizedig. (amig övék a felelősség, addig természetes, hogy ők "diktálnak")
Egy gyerek soha nem felelős a szüleiért (na, talán nagyon extrém helyzeteket kivéve, amikor a szülő valóban magatehetetlen, és a felnőtt gyereke segítsége nélkül nem tudna létezni - de nálatok szerencsére nem erről van szó). Egy felnőtt gyerek, ha egyik nap veszi a kalapját, és nem egy utcával vagy egy várossal, hanem egy földrésszel odébbáll, akkor sem kell, hogy lelkifurdalása legyen. Neki a maga életét kell élnie, a maga útját kell járnia. A szüleinek pedig a sajátjukat. És ha ezek az utak, MINDEN RÉSZTVEVŐ ÖRÖMÉRE, olykor-olykor találkoznak, természetesen az a legjobb.
És több, mint három évtizednyi párkapcsolati tapasztalattal a hátam mögött állítom, hogy az az anya, aki kb. a kamaszkora táján nem kezdte el lelkileg "elengedni a gyerekét", az már soha nem is fogja. (és általában a "legkevésbé jó" anyák szokták a legkevésbé szívesen elengedni a gyerekeiket)

ert elszeretném kerülni a konfliktust...a választást...

Attól, hogy nincs nyílt csata, nincs hangos veszekedés, az még "konfliktus"!!! Csak éppen benned dolgozik belül, a te lelkedet rombolja, betegíti meg.
A "választást" pedig nem lehet elkerülni, ha boldog családot akartok.
Persze nem lenne szükség választásra, ha mindenki csak a saját - új - szerepkörében játszana.

...

...

...kicsit szétszórt vagyok az alváshiány miatt!

Akartam még írni: tévedtem...nem akartam...cska üres hsz-t nem lehet küldeni...

nono26
1. Nincs "rosszul" vagy "jól" közelítés - mindenki a saját szájaíze és vérmérséklete szerint vélekedhet bármiről! Miért kellene egyformán gondolkodnunk? Akkor nem is lenne értelme pl. semmilyen fórumnak itt, ha mindenki, mindenről ugyanúgy vélekedne. A világ attól érdekes, hogy sokfélék vagyunk!!! (különben olyan lenne, mintha mindig saját magunkkal beszélgetnénk! brrrr...)
2. Persze. Valójában én is azt gondolom, hogy minden baba "szép". (mint általában minden, ami új, zsenge, ami a "jövőt" hordozza - gondolj pl. egy virágzó fára, egy friss vadgesztenyére...) Sőt, a nagymamám ráncai is szépek voltak - én legalábbis nagyon szépnek láttam -, mert egy szépen leélt élet nyomait viselték. (na, a magam ráncaival nem vagyok ennyire elégedett!)

De már tapasztaltam, amikor - hogy finoman fogalmazzak - egy nem túl harmonikus ábrázatú, ráncos, lilás, leginkább szánalomraméltó (pl. koraszülött) babát is - a szülőknek - dícsértek idegenek, miközben maguk között azt mondták: "atyaúristen!..." Csak erre gondoltam a fenti hozzászólásomban.
De a szeretet, a kötődés tényleg megváltoztathatja a szemléletet!
Az anyukám fél évszázada meséli mindenkinek, hogy olyan ronda újszülöttet sose látott, mint amilyen én voltam. Az apukám pedig, a családi legendárium szerint, amikor először meglátott (bár nagyon fiút várt, ráadásul - a képek tanúsága szerint - én valóban lila és lufifejű voltam) felkiáltott: jaj, de gyönyörű!

Egy rövid vers ehhez: (mert a szerelem is hasonlóképpen működik)

"Sten-Malténak nagy, vörös és elálló
füle van.
Nekem tetszik
a nagy, vörös és elálló
fül."
(Siv Widerberg: Szerelem - mai svéd gyermekversek ford: Tótfalusi István)

bakker...ezt rohadtul benéztem...sajnálom zsibi h nem sikerült megint. Kicsit lemaradtam és csak irogatok itt össze vissza....őszintén nagyon sajnálom.

...

...

Igen, ebben az esetben én is teljesen egyetértek a "kegyes hazugság" alkalmazásával.

50+

Egy-két év múlva, ha Márk már nagyobb lesz, még megváltozhat a véleménye! A gyakori csecsemősírás feltehetően nem tesz jót a kispapák "újrázási" kedvének.

b]nono26: Mi van ha a férj elmegy mert (...anyós, szerető...stb. miatt ) és lesz új családja. A nő meg ott marad 1-2-3..gyerekkel. Látja minden nap az apa hiányt a kis arcokon de erősnek kell lennie. Látja, hogy a pasinak új családja lesz és új gyerekei akikkel 100x több időt tölt mint a régivel.
Mert legtöbbször ez történik. Én megmondom őszintén ha gyerek van nem mernék szembe szállni az anyóssal amennyiben a férj nagyon szereti és anya-függő. Mert ha a férjem ennyire ragaszkodik hozzá akkor kockáztatom, hogy két tűz közül az anyját válassza és később majd talál magának egy újabb nőt aki ha csak rövid ideig is de tűri majd az anyóst. És akkor mi lesz velem és a gyerekekkel? Mit mondok nekik? Hogy nem bírtam elviselni az anyóst? Állandóan csináltam a fesztivátl és apa besokallt? Lelépett? Hiába lenne igazam! Mire mennék vele? Alapvetően azokból a gyerekekből lesz teljes értékű ember aki nem csonka családban nő fel. mert kivétel persze mindig van. de egy igazi család apa-anya-gyerekek tengely körül épül fel.

Megéltem. Húszegynéhány év után elment, lett új feleség, új gyerekek... Én meg ott maradtam egyedül a miénkkel. Pocsék volt egyedül lenni, és pocsék volt látni, hogy a fiam mit él át ennek kapcsán. Az meg még pocsékabb volt, hogy ÉN rémesen viselkedtem, és nem könnyítettem meg neki ezt a helyzetet. Ő már megbocsátotta ezt nekem (beszéltünk róla), de nem tudom, hogy én valaha is meg tudom-e bocsátani magamnak.
De hogy a férjem (a mai napig) nem tudott leválni az anyjáról, az az ő kettőjük viszonyán múlt/múlik, és nem a mi kettőnk viszonyán. Sosem volt köztünk "fesztivál" (ahogy nevezted), nem volt "zajos" az életünk (sőt, sok mindenben nagyon jól kiegészítettük egymást), és az ismerőseink eléggé meg is voltak döbbenve a dolgok ilyen fordulatán. Egyszerűen csak a megfelelő KÖTŐDÉS hiányzott.
Az anyjáról való leválási képtelensége miatt, nem volt "egy szabad vegyértéke", amivel hozzám, hozzánk kapcsolódott volna. Ma sem kapcsolódik a mostanihoz igazán, csakhogy egy fiatal nő és kicsi gyerekek - az ő korában már - egyfelől "utolsó esély", másfelől státusz-szimbólum számba megy. (és ezt az édesanyja is kezdi belátni, tehát kevesebbet "kavar")

b]nono26: Alapvetően azokból a gyerekekből lesz teljes értékű ember aki nem csonka családban nő fel. mert kivétel persze mindig van. de egy igazi család apa-anya-gyerekek tengely körül épül fel.

De ez önmagában sajnos nem garancia a kiegyensúlyozottságra, boldogságra és az egészségesen felnövő gyerekekre.
Hogy csak a mi példánknál maradjak: a (volt) férjem szülei ma is együtt élnek (és közel hatvan éve egymás idegeire mennek!) De a gyerekeik se boldogok, se lelkileg egészségesek nem lettek pusztán attól, hogy négyen laktak egy fedél alatt. (Gyermekem apjának az ábrázatáról ma is - a stabil egzisztenciája, a fiatal felesége, a szaporodó kis családja, a csivitelő apróságok ellenére is - a boldogtalanság süt.)
Én "csonka családban" nőttem fel, így hát szinte "törvényszerű", hogy az én lelkemnek sem sikerült igazán "gömbölyűvé" válni, mire felserdültem. A hibákat mostanában próbálom meg korrigálni.

Smith!

Szerintem hasonlóan látjuk a dolgokat. Azzal egészíteném ki az ÉN tapasztalataim alapján, hogy azok a férfiak, akik még mindig kisfiúkén, vagy inkább lázadó kamaszként élnek anyucival, holott gyerekük van, azok nincsenek tisztában a saját önállótlanságukkal.
Sőt! Szernintük ők önállóak, az meg, hogy még mindig anyuci mossa az alsógatyát, viszi be a reggeli kakót, és még a TB kártya is anyuci tárcájában van (nálunk ez a helyzet), ez nem azt jelenti, hogy ők nem felnőttek, hanem azt, hogy nekik összetartó családjuk van.
Volt párom és szülei közt a kommunikáció kimerül az "aggyá enni, mér ez a kaja, a haggyá békén és hol a gatyám/pólóm/ingem"-szavakban. Ez lenne a "jó család". Szülei meg nem szólnak rá emiatt a stílus miatt, hanem ugranak és csinálják amit a fiacskájuk parancsolt. Ezért is írtam valahol, hogy mivel ez egész életében így működött, ez formálta a jellemét. Neki ez a normális viselkedés a családdal. Én ugyanis nem tudtam megértetni vele, hogy ez nem egészen van így rendben.

Anny81: egyetértek veled. Az a probléma, hogy ezek a férfiak elvárják majd a feleségeiktől, hogy ugyanúgy kiszolgálják őket mint a mama teszi, meggebedjenek a feleségeik a gyereknevelésben és még őket is "neveljék", ezt fűszerezve egy anyóssal, aki meg is akarja mondani, hogy ezt hogyan tegye a meny. Ha van egy "engedelmes" feleség, aki aláveti magát teljesen a mama és a férj uralmának, megszűnik önmaga lenni és gondolkodni, akkor minden szépen csendben műkődni fog. DE ha ezt nem hajlandó tolerálni, akkor jönnek a bajok és sajnos az is megtörténik, hogy a férj ellene fordul, mert annyi önállósága sincs, hogy észrevegye, hogy totál infantilis gyerekként viselkedik. Nagy bátorság részedről, hogy egyedül bevállaltad a kislányokat, de teljesen megértelek. Sokkal könnyebb lesz, mintha a pároddal együtt lennétek, mert ő lenne a 3dik gyereked.. De neki már van anya, mint ahogy azt tudjuk is.

Nekem nincs ilyen problémám a házasságban, viszont volt egy 3 éves kapcsolatom pár évvel ezelőtt, ahol a párom annyira a mama szoknyája mellett akart élni, - persze a mama is - még 500km távolságból is, hogy én úgy elmenekültem, ahogy csk a lábam a földet érte. Az egy rémálom volt, még ha most is visszagondolok.
A férjem más kultúrából való, ahol 18 évesen megtörténik az egészséges levállás a mamától és elkezdődik az önállóság. Nem is lehet összehasonlítani a korábbi tapasztalataimmal.

Anny: Hú, ez durva, milyen családja van a volt férjednek. Apósom is mindig azzal jön, hogy - amit már írtam is - segítsük egymást, mert össze kell tartani. Minden hülyeségüket ilyen "fennkölt" dolgokkal magyaráznak meg. A család "szent" számukra. Csak azt nem veszik még most sem észre, hogy ők és mi külön család lettünk!!!

Infantilitás nálunk nagyon van párom részéről. Sokszor egy-egy dolgot úgy ad elő, mintha ő találta volna ki, de aztán visszahallom anyósoméktól és tudom, hogy tőlük származott az ötlet! És az anyja visszatartja a ruhái egy részét még mindig, pedig van itt szekrény, de volt úgy, hogy elvitte a szennyes ruháit, hogy én most a gyerek mellett úgysem tudom kimosni és egyszerűen elvitte, noha van mosógépünk (jobb, mint az övék - megjegyzem). De férjem nem szól, én meg hiába is pofázok neki, lassan még én leszek a hibás. És az is kiborító, amit még nem írtam, hogy anyósék anyámékkal is hadilábon állnak. De miért? Mert anyámat is kiosztják. Anyám meg gyűlöli, ha kiosztják és ő megmondja a véleményét, méghozzá jó erősen, bár kedvesen és nem bántón, intelligensen. És már volt úgy, hogy szinte sírva ment el innen szegény anyukám, úgy megbántották! Még a húgomat is kritizálták, pedig hozzá már tényleg nincs közük!!!
Volt itt arról régebben szó, hogy esetleg a meny elfogult: én nem vagyok elfogult velük, hiszen látom, hogy milyenek más emberekkel. Hogyan viselkednek másokkal! És ugyanúgy, mint velem!

Smith, Anny: Ismertem egy romániai családot, ahol az anya már 70 lehet, a fia úgy 50, de a nő még mindig kiosztja a fiát, és dirigál neki. Az meg, ha durcásan is, dúfva-fúlva, de követi az anyját mindenben, mint a kiskutya (vagy inkább kiskamasz)! Durva és exrtém eset, mikor láttam, nagyon elszörnyedtem! Mások csak nevettek rajtuk, annyira nyilvánvaló volt ez az eltorzult anya-gyerek kapcsolat mindenki számára. Szerintem ez már patológiai eset.

Bolygó én is ismertem hasonló helyzetet a romániaihoz, feltételezem, hogy a pasinak nem volt családja, hogyan is lehetett volna?
Jó, hogy anyudék megmondják anyósodnak a véleményüket kell, hogy lássák másképpen is lehet gondolkodni, egybéként tényleg azt hiszik, hogy úgy jó ahogy ők gondolkodnak. Nem jó, ha nem szólsz és közben eszed magad, majd robbansz ahogy írtad. Muszály a férjeddel megértetned, hogy neked ez nem jó így és, hogy huzzátok meg a határokat, mert ez a Ti életetek, Ti családotok. Sajnos a férjed is egyfajta szimbiózisban él a mamával és ameddig ezt nem látja be és nem szablya meg nekik a határokat, pl. nem vihetik el a szennyest, nem tarthatja az anyáéknál a ruháid, addig ti nem lesztek EGY önálló kis család, hanem a mama árnyékában fogtok élni. Ha kell akkor akár el is költözni minél messzebbre, ez szokott segíteni és a helyzeten változtatni, habár ugye az nem egy könnyű megoldás és nagyon akarni kell mindkettőtöknek.

Kérdezték már, hogy ha nekem ilyen a pap, miért pont ő a papa...Hát jó kérdés.. Szerintem az olyan nők, akiknek a párjuk ILYEN, sokáig nem is akarják elhinni, hogy ez komoly. AZtán meg azt hiszik, hogy ha távolabb lesz fizikailag a mamától, akkor esetleg képes felnőni, és rájön, hogy neki is van dolga a világon a TV előtt döglésen kívül is. Az a baj, hogyha időnként meg is lehet kérni arra, hogy mondjuk a szemetetet a kukába dobja és ne mellé, a gondolkodásmódja sosem fog megváltozni. Ezért is nem fogadtam vissza, mikor elhagyott minket, és hetekig mocskolt. Én nem az a nő vagyok, aki újra meg újra elhiszi a szép szavakat, hogy aztán rövid időn belül újra pofára essen. Párszor megjártam, többet nem kérek belőle, köszönöm.

A férjek, férfiak, akárcsak mi nők és feleségek mind komplex és egyedi esetek vagyunk. Vannak reménytelen helyzetek, ahol a férj startból megbízhatatlan apa, férj, ahogy írtad Anny annyira terjed ki a közreműkődése, hogy a TV előtt döglik és még fel sem nő, hanem anyuci szoknyája mellett üldögél, miközben a felesége megszakad.Viszont vannak olyan helyzetek, amikor igenis sok minden változhat, ha az anyós nem lenne a közelben és nem mérgezné a házasságot minden nap.

Smith!

Igazad van. nálunk nem jött be. Csak azt nem értem, hogy miért jó egy nyugdíjas asszonynak, hogy a dilettáns felnőtt fiát eltartsa, kiszolgálja. Na mindegy.

anny
Az a "jó" neki, hogy közben nem kell a saját unalmas és útált életét élnie, és továbbra is fontosnak és "pótolhatatlannak" érezheti magát.
Mint már írtam, nehéz letenni a karmesteri pálcát! (van, akinek élete végéig nem sikerül, ha csak "ki nem csavarják a kezéből")
De neked (nektek) nem is az ő szempontjait kell szem előtt tartanod (tartanotok), hanem a sajátjaitokat.

Smith:
…Nem jó, ha nem szólsz és közben eszed magad, majd robbansz ahogy írtad. Muszály a férjeddel megértetned, hogy neked ez nem jó így és, hogy huzzátok meg a határokat, mert ez a Ti életetek, Ti családotok. Sajnos a férjed is egyfajta szimbiózisban él a mamával és ameddig ezt nem látja be és nem szablya meg nekik a határokat, pl. nem vihetik el a szennyest, nem tarthatja az anyáéknál a ruháid, addig ti nem lesztek EGY önálló kis család, hanem a mama árnyékában fogtok élni.

Én is hasonlóképpen látom ezt a kérdést. A saját jövő érdekében, célszerű mindkét oldali szülők felé határozottan (ez persze nem kell, hogy durva hangnemet jelentsen) kiállni amellett, hogy az új család egy független, önálló egység.
(Vagy hatszor fogalmaztam át ezt a mondatot, hogy minél kevesebb elfogult érzelem legyen benne. Azt hiszem Nono panaszolta egy korábbi hozzászólásában, hogy „általánosságban” írok. De egyfelől a helyzettől olykor kissé távolságot tartva lehet valamelyest reálisan szemügyre venni a dolgokat. Ha az ember agyát FOLYAMATOSAN az érzelmek uralják, akkor nem ő dönt, hanem az indulatai. Másfelől meg nem akarok én itt senkinek „tanácsokat” osztogatni, egyszerűen csak leírom a gondolataimat, amelyeken – aki elolvassa – vagy elgondolkozik vagy sem.)
Azt hiszem, a berögzült, évszázados hagyományok jelentősen nehezítik a fiatal családok önállósulását. (Régebben teljes gazdasági ellehetetlenülést jelentett volna, ha nem marad együtt a „nagy család”, gondoljatok egy paraszti gazdaságra vagy akár egy kereskedőre, egy patikusra… Ezeket a hagyományokat nehéz „elfelejteni”, olyan mélyen gyökerezik a fejekben.) Az idősebb generáció szemében gyakran SZENTSÉGTÖRÉS, ha a fiatalok olyant mondanak, hogy ez a MI CSALÁDUNK, és függetlenek akarunk lenni. De ha ez nem mondatik ki egyszer, akkor a szülők haláláig így is fog maradni.
Bolygó: „feszültségek”, „robbanás” — nem jó senkinek! Jobb idejében tiszta vizet önteni a pohárba (akár azt is vállalva, hogy a szülők „leveszik rólunk a kezüket”, magyarán attól fogva nincs anyagi vagy egyéb segítség!), mint bevárni a fiatal család szétesését, az infarktust, a gyógyszerszedést, a gyomorfekélyt…
Ez a „szennyest visszük a szülőkhöz” elég riasztóan hangzik! Ez nem „segítség” a részükről, hanem „belügyekbe való beavatkozás”. (Nemrégiben, pár hétig én mostam a fiamék cuccait. Mert elromlott a mosógépük. És mert ŐK KÉRTÉK, hogy tegyem meg!)
A messzire költözés ugyan javít valamelyest, de teljesen nem oldja meg a dolgot. A megoldás a FEJEKBEN van. Ha ott más van, akkor hiába minden, legfeljebb a távolság okán egy kicsit kevesebb a nyílt csattanás. (persze már az is valami!)
Azoktól az emberektől, akik képtelenek elfogadni, hogy más másképpen gondolkodik, mint ők, és ENNEK ELLENÉRE NEKI IS IGAZA LEHET, jobb minél távolabb kerülni, térben és érzelmileg egyaránt.

Anny
Azt már leírtad, hogy mi bánt, hogy mi rossz, hogy mit NEM szeretnél. És mi az amit szeretnél? Mi az amire vágysz? Mi az, amit – az adott helyzetből kiindulva – elképzelsz magadnak, magatoknak?

csak most találtam meg! - remélem átment a válasz (néha nem akar úgy működni ez a net, ahogy én szeretném )

Jó. Leírom mit szeretnék. Lehet, hogy kegyetlennek fog tűnni, és igazságtalannak az apuka szemszögéből...

Nos azt szeretném, ha a konkrét gyerek-kérdéseken kívül, nem kéne apucival beszélgetnem. Nem lehet része az én magánéletemnek, mint ahogy én sem faggatom, hogy mikor mit csinál, miért akkor jön amikor, és miért addig marad ameddig. Nem érdekel, kit hív és ki hívja. Ki megy föl hozzájuk, kivel levelezik stb. Ugyan ezt várom. Nem akarom, hogy beleszóljon abba, hogy a saját lakásomban milyen képet rakok föl a gyerekszobába, és ki fogja fölfúrni, csak mert az ő gyerekeinek a szobája. Azt szeretném, hogy ezeket megértse.
Pár év múlva esetleg szeretnék egy olyan férfit, akivel boldogok lehetünk, aki szeret minket, akinek esetleg szülhetek babát/babákat. Nem akarom, hogy ennek a lehetőségét már most próbálja megakadályozni. Már most fenyeget emiatt ugyanis.

Szeretném, ha lenne neki is idővel családja (és nem azért, mert én egy szent vagyok, és azt akarom, hogy boldog legyen, csupán azért, mert remélem, hogy akkor kevesebbet fog zaklatni.)
Szerintem a dolgok igazán ekkor fognak csak rendeződni. Ha lesz mellette valaki, aki lefoglalja annyira, hogy ne az én életembe való beleszólás legyen a fő elfoglaltsága.

UGYANIS: Ő nem azért csinálja ezeket, mert annyira szereti a lányokat. Pusztán, mert az a SZOKÁS, hogy a család együtt marad. Bármi áron. Ezt már több ízben kifejtette.

Anny: az a helyzet, hogy azok az anyukák, akik nem engedik el a gyereküket úgy érzik, hogy a gyerek a saját tulajdonuk, ezért jogot formálnak arra, hogy egész életükben napi szinten részt vegyenek, még akkor is, ha az a gyerek kárára megy. Sajnos nagyon önző hozzáállás, mert ahogy 50+ írta saját maguk fontosságát bizonyítják, ahelyett, hogy mondjuk nagymama klubba járnának, vagy önkénteskednének, vagy mittom én, valami egyébbel elfoglalnák magukat és egészséges kapcsolatot létesítenének a "kis családdal". DE én a bajt inkább abban látom, hogy ezek a "gyerekek" nem tesznek semmit a helyzet ellen, elfogadják, kihasználják, ha az családjuk kárára is megy, már aki képes egy családot alapítani. Merthogy ugyanannyi a felelősségük nekik, mint a mamáknak.

50+: egyetértek, hogy a fejekben kell rendet teremteni, mert akkor van 100% siker. A távolságot mint ennyhítő megoldást képzelem el, legalább akkor nem vesznek napi szinten részt a kis család életében, pl. nem hiszem, hogy mama elutazna 150 km hogy elvigye a szennyest és majd 2 nap múlva vissza, vagy a töltött káposztát sem kellene megenni minden vasárnap, nem kellene attól tartani állandóan, hogy minden nap bármelyik percben beállítanak stb. Amúgy az jutott eszembe, hogy pl. mit szólna a férjecske, ha minden szombaton az ő anyósához kellene járni pörköltet enni, azt hogyan viselné el??

Nagyon egyet értek. Szerintem is inkább az játszik szerpet a férfiak önállótlanságában, hogy nekik az jó, hogy anyuka+feleség mindent megold. Feleség mindent megtesz, hogy túlszárnyalja anyóst, meg fordítva. Így jó, így szép. Irígylem az olyan nőket, akiknek a párjuk "normális"

Anny
Fogalmam sincs, hogy én mit tennék, ha a helyedben lennék. És eszemben sincs „tanácsokat” adni (a jó rokonok ezt – feltételezem – bőven és kéretlenül, úgyis megteszik).
Csak leírom, ami nekem az eszembe jutott, azok alapján, amit magadról/magatokról írtál. Hátha olyan szemszögből is megvilágítom, ahonnan eddig nem nézted.
Tehát minden, itt következő mondatom elé odatehetjük, hogy:
„Én úgy látom…”

Jó. Leírom mit szeretnék. Lehet, hogy kegyetlennek fog tűnni, és igazságtalannak az apuka szemszögéből...

– …nem kegyetlen, amit írsz, mert nem bántani akarsz bárkit is. Békét, nyugalmat szeretnél. Ez jogos szempont.
– …jogod van bárkitől távol tartani magad, ha neked terhes egy adott kapcsolat.
– …az is teljesen respektálható, hogy szeretnél magadnak egy társat, akivel megoszthatod az életed. Ha úgy érzed, hogy ez semmiképpen nem lehet a gyerekeid apja, akkor mást.
– …egy esélyt azért lehet, hogy érdemes lenne adnotok — négyőtöknek. Összeírni – és az orra alá rakni – egy listát, hogy milyen feltételek teljesülése mellett tudnál elképzelni közeledést (ha az embernek valaha fontos volt a másik, akkor feltehetően talált benne olyan vonzó dolgot, aminek alapján ESETLEG újraépíthető a kapcsolat). Egy apuka esetében persze „alapkövetelmény” az, hogy „felnő”, „leválik”, „elköteleződik”, „felelősséget vállal”…
– …ha a magad részéről ezt a lehetőséget teljes mértékben kizárod (mert olyan mértékben taszít a személye), akkor is szükség van valami „közös platform”-ra, hiszen közös gyerekeitek vannak, és ő nem hárítja el ezt a tényt. A leírásod szerint az apjuknak tekinti magát (akkor is, ha a viselkedése – ugyancsak szerinted – inkább egy éretlen kamaszra emlékeztet). Szükséges köztetek egy „egyesség”, hogy ki-ki tudja, mire számíthat a másiktól (és mire NEM). Ebbe bele lehet venni a gyakorlati dolgoktól (mikor pelenkáz és etet…) az „alapelvekig” mindent. A „fenyegetését”, amit írsz, ezzel talán el lehetne kerülni. (elnézést a profán hasonlatért: a sarokba szorított patkány támad)
– …előfordul (mindkét nemnél), hogy valaki olyannal kerül szülőtársi viszonyba, akivel kapcsolatban később ezt szeretné nem tudomásul venni, de hát, mint tudjuk: „A tények makacs dolgok”.
– …az, hogy a közös gyerekeitekkel (nagy vonalakban legalábbis) mi történjen, – ha már ő a papájuk – az ő ügye is. HA szeretne részt venni az életükben, a nevelésükben, és TESZ is értük, apaként. Ebbe persze nyilvánvalóan nem tartozik bele, hogy a te otthonodban, a téged érintő kérdésekben dirigáljon.
– …nem tudom, hogy mi a szakmád/munkád, s hogy ez – akár egy gyerektartással kiegészülve – elegendő-e hármótok eltartásához. (vagy esetleg tudsz-e támaszkodni a te gyerekkori családod segítségére) Azt nem is kell mondanom, hogy se érzelmileg, se anyagilag nem könnyű egyedül gyereket nevelni. (hogy kettő van, ez anyagilag nehezebbé, érzelmileg – mindhármótoknak – könnyebbé teszi a dolgot)

Szeretném, ha lenne neki is idővel családja (és nem azért, mert én egy szent vagyok, és azt akarom, hogy boldog legyen, csupán azért, mert remélem, hogy akkor kevesebbet fog zaklatni.)
Szerintem a dolgok igazán ekkor fognak csak rendeződni. Ha lesz mellette valaki, aki lefoglalja annyira, hogy ne az én életembe való beleszólás legyen a fő elfoglaltsága.

– …ezt most így gondolod, de nem biztos, hogy akkor is így fogod érezni, ha ez netán bekövetkezik. (De ne legyen igazam!)
– …amikor pár nappal korábban feltettem neked egy kérdést, ami rosszul esett; utána azt írtam, hogy azért nem mindegy, hogy mit válaszolsz rá (nem nekem! — magadnak), mert ha ezt nem vizsgálod meg, akkor később is beleeshetsz hasonló csapdákba. (nem feltétlenül „baba-helyzetbe”, de olyan választásokba, amelyeket később megbánsz)

Irígylem az olyan nőket, akiknek a párjuk "normális"

– …még neked is lehet!!!
Kívánom, hogy így legyen!

mith:
...mama elutazna 150 km hogy elvigye a szennyest és majd 2 nap múlva vissza...

Elképzeltem!

Tudom, hogy van igazság abban amit írsz, de nem akarok érzelmek nélküli kapcsolatot, csak mert ő a papa. Ez szerintem senkinek nem tenne jót. Tudom, hogy nem könnyű megérteni, de én őt annyira megutáltam az elmúlt 1 évben, hogy akkor is gyomorremegést kapok, ha tudom, hogy másnap jön. És nagy erőfeszítésembe kerül elviselni. Nem tudok vele élni, és hajlandó e vagyok. Ez teljesen végleges, ezen semmi nem változtat.
Gondoljátok végig úgy, mint amikor 2 ember elválik, holott van gyerekük, nem igen szoktak újra összejönni, csak mert mégis A GYEREK.

Már fizikailag is taszít, annyira megvetem.

Hát akkor marad a puszta racionalitás.
Úgy intézni a dolgokat, hogy mind a négyen - elsősorban is a gyerekek - a legkevesebb sérülést szenvedjétek el.

Anny
A te gyerekkori családod (szülők, nagyszülők, testvér...) mennyire áll "mellettetek"? Mennyire tudnak - bármiben is - támogatni?

Sziasztok!

e nem akarok érzelmek nélküli kapcsolatot, csak mert ő a papa

Ez senkinek se jó, se a mamának, se a babának! És ha Anny ennyire undorodik a párjától, akkor valószínűleg ha együtt lennének a GYEREKEK MIATT, csak még több veszekedés lenne, és mégjobban megutálnák egymást Ha vmi nem megy, nem kell erőltetni, és ezt Anny is pontosan tudja (sokan csak azért is erőltetik a kapcsolatot, csak hogy ne legyenek egyedül - csak ez nem megoldás)

50+:
Anyukám meghalt, Apám vidéken él, és még az unokáit sem látta, nem is érdeklődik, öcsém Írországban él. Van egy 76 éves dédi, és egy 70 éves nagynéni, meg az ő lánya, aki 31 éves és 30 hetes terhes. Ennyi a család lényegében. Ezért a volt párom azt hiszi, hogy nyugodtan mondhat nekem amit akar, mert engem relatíve nincs ki megvédjen. Míg ő jöhet az "én apukám erősebb" hozzáállással. Csak azt felejti el, hogy én képes vagyok megvédeni magam.