2001.11.18 18:09
Szerző: Anonymous
Kedves Bateattilane!
Sajnos semmi olyat nem tudok mondani, ami a fájdalmatokat enyhítené, és nem is tudna senki. De ne feledd, hogy a nõvérednek sokkal nagyobb szüksége van a Te támogatásodra, mint valaha. Most nem mutatkozhatsz gyengének. Ez persze nem azt jelenti, hogy a sírás a gyengeség jele, de légy erõs és tartsd benne a lelket, amennyire Tõled és a családotoktól telik. Ez most egy hatalmas feladat a számodra, amit meg kell oldanod, de mindig gondolj arra, hogy a nõvérednek és családjának most nagy szüksége van minden támogatásra. Én csak most kapcsolódtam be, ezért remélem sikerült az azóta eltelt majdnem fél év alatt túljutnotok ezen a mélyponton. Ha egyáltalán túl lehet jutni rajta. Addj valami hírt magadról és a nõvéredrõl.
A témához kapcsolódva elolvastam a hozzászólásotokat, találtam nagyon sok olyan dolgot, amivel egyetértek (túlmelegedés, hason altatás, cumi lenyalása kockázati tényezõ lehet), de egy valamin nagyon csodálkozok. Andi levelében olvastam, hogy Szántó fõorvos úr szerint nem lenne szabad a babát 6 hónapos koráig külön szobában altatni. Nekem most 2 hónapos a kislányom, én is nagyon rettegek a bölcsõhaláltól, gyakran benézek hozzá, hogy jól van-e, de nem hiszem, hogy jobb lenne ha az amúgy sem levegõs bérházi lakásban (gyakori szellõztetések ellenére)két felnõtt is ott "lihegne" mellette. Nem beszélve arról, hogy a párom horkolni szokott, ami még néha engem is zavarni tud, nemhogy a picit. Tekintve, hogy másfél szobás lakásban élünk, a tv is ott van, vendégeket is ott fogadunk, stb., ami szintén csak zavarná a picit.
Továbbá azt sem értem, hogyan lehet észrevenni, hogy a baba nem vesz levegõt? Olyan halkan szuszog a pici, hogy csak nagyon közelrõl hallható a lélegzetvétele. Akkor sem hallanám meg, ha ott aludna a szobában. A fáradságtól és az éjszakai etetéstõl kifáradt szülõk is olyan mélyen alszanak, hogy képtelenség meghallaniuk azt, ami sajnos ezekben az esetekben nincs is, azaz a lélegzetvételt.
Természetesen senkinek a szakmai hozzáértését nem akarom ezzel becsmérelni. Én mindig maximálisan megbíztam az orvosaimban, szûlészemben, és minden döntésüket elfogadtam, ha értelmesen elmondták mirõl is van szó. Ebben az esetben is csak szeretném jobban megérteni ezt az álláspontot, és ha a Fõorvos úr, vagy bárki közületek tud nekem ilyet mondani, nem fogok azon gondolkodni, hogy átvigyem-e a babát a mi szobánkba, vagy sem. VÁROM A VÉLEMÉNYETEKET!
Számomra az is elszomorító, hogy a nem megfelelõ tájékoztatás mellett, ami szerencsére nem minden eü. intézményre és szakemberre vonatkozik, úgy érzem mindenki csak a bölcsõhalálról, nyakra tekeredett köldökzsinórról stb. suttog, mint valami vészmadár. Sem a kismamáknak, sem a fiatal anyukáknak nincs erre szükségük. Szinte már a paranoia határán lebegnek (beleértve engem is), percenként berohannak a picihez megnézni, hogy vesz-e levegõt, terhességük alatt ha a baba nem mozdult meg egy órája már attól rettegnek, hogy él-e még a magzat. Teljesen biztos vagyok benne, hogy ilyen és ehhez hasonló gondolatok minden (leendõ) szülöben megfordultak, hiszen szinte már a csapból is a bölcsõhalál folyik.
Az orvostudománynak és az ott dolgozó szakképzett embereknek - a megfelelõ tájékoztatás mellett - inkább a pozitív dolgokat kellene hangsúlyozniuk. Hiszen annyi minden szép és csodálatos dolog történik az emberrel, beleértve az apákat, nagyszülõket, amikor ezek a pici jövevények megfogannak, megszületnek, amikor elõszõr mosolyognak. És még sorolhatnám a csupa szép és jó dolgokat, de azt hiszen nem az én feladatom, de szívesen megosztanám bárkivel.
Tisztában kell lennünk a bölcsõhalál kockázatával, és tudnunk kell azt, mi a teendõnk ha bármi baj történne.
De elsõsorban örüljünk annak, hogy egy olyan országban élünk, ahol ennek aránya sokkal jobb (10000-bõl 2 eset) ezen esetek elõfordulásának, mint sok más országban. Örüljünk annak, hogy olyan szakemberek vesznek minket körül, akikben megbízhatunk, és minden ostobának tûnõ kérdésünket feltehetjük nekik. Mert kérdezni mindig fontos. Higyjétek el, hogy egy jó orvos szemében nincsen ostoba kérdés.
Tegyünk meg minden tõlünk telhetõt, hogy elkerüljük az ilyen és ehhez hasonló tragédiákat, baleseteket, betegségeket.
És végül gondoljunk részvéttel azokra a családokra, ahol megtörtént a tragédia.
Rema.