Mivel nincs blogom, itt teszem közzé a történetünket, ha nem bánjátok - legfeljebb nem olvassátok
Babuci csak nem született meg a kiírt időpontra, június 21.-re, ezért 26.-án be kellett feküdnöm a szülészetre.
Nem nagyon tetszett, de azt gondoltam, legalább történik valami, hiszen annyira vártam már a kisbabámat, de még semmi jele nem mutatkozott a szülésnek, alig voltak jóslófájások, CTG rendben. Ez egy csütörtök volt, a dokim már 2 hete szabin volt, az a doktor pedig, akihez irányított, elég fura dolgokat mondott. Azt mondta, amikor délelőtt bementem CTG-re: még ma be kell feküdnöm az osztályra, végeznek pár vizsgálatot, és eldöntik, másnap megindítják-e a szülést. „Ő nem asszisztál egy méhen belüli elhaláshoz” – így fogalmazott, szerintem ezt a mondatot soha nem felejtem el.
A szobatársak fiatal terhesek voltak, más-más problémával, de jó volt velük kidumálni a problémákat, sokat segítettek, hogy ne legyen olyan nehéz az a pár nap a terhespatológián.
Egyik viziten megkaptam, hogy túl sokat híztam, és még a lábaim is vizesek, hát több se kellett az amúgy is sz*r lelkiállapotomnak. Sokat sírtam, persze próbáltam titokban, meg a férjem a vállán esténként, amikor bejött hozzám.
Végül a vizsgálatok eredménye jó lett, még lehetett várni a szülés beindításával, ezért pénteken nem kezdték el. Aztán szombat este egyre gyakoribbak lettek a jóslófájások, aztán vasárnap reggel is sűrűsödtek. Viziten meg is merészeltem említeni, mire az ügyeletes orvos „kioktatott”, hogy majd akkor szóljak, ha 5 percenként jönnek, és 30 másodpercnél tovább tartanak. Délután már ez volt a helyzet, de gondoltam, rávárok még. Mikor anyuék bejöttek, már ülni sem tudtam, a sétálgatás viszont jól esett. Ezt észrevette az egyik nővér is, és feltette a CTG-t.
Csak jóslófájásokat mutatott, de az egyik ilyen fájás alatt aztán hirtelen elfolyt a magzatvíz, este 9-kor. Úgyhogy mentünk is a szülőszobára, ahol szerencsére csak én voltam egyedül. Előkészítés, sűrűsödő, erősödő fájások, megérkezett a dokim, aztán telefonáltam és megérkezett a férjem is – mint kiderült, már egy ideje a parkolóban izgult… A vajúdás alatt végig velem volt, és ez nagyon sokat számított, erőt adott.
Egy nagy labdán ülve, rugózva nagyon jól haladtak a dolgok, mert éjfélre már eltűnt a méhszáj, és akkor elkezdtünk nyomni. Fél órás kemény erőfeszítések ellenére csak nem jött lefelé a babuci fejecskéje. A dokim gyorsan döntött: megyünk a műtőbe. Akkor már úgy éreztem, elfogyott minden erőm, és nincs is más megoldás, ezért nem is ijedtem meg – hiszen orvosként azért átláttam a helyzetet valamennyire… Közben folyamatosan jöttek a fájások, alig bírtam feküdni, ülni. Az altatóorvos háromszor szúrta meg a hátam a spinális érzéstelenítéshez, de nem sikerült neki, azonnal döntött is: el fog altatni. Abban a pillanatban már az arcomra is tette a maszkot. Még arra emlékszem, hogy a dokim már a pocakom kente a fertőtlenítővel.
Aztán 06.30.-án hétfőn 1 óra 10 perckor kiemelték a kislányomat. Az apukájának mutatták meg először, aki odakint izgult értünk. Még a doktorok is meglepődtek a leányzó méretein – így már érthető volt, miért nem bújt ki, és hálás vagyok nagyon, hogy az orvos akkor időben és jól döntött. Még a műtőben felébresztettek persze, és beszéltek is hozzám az orvosok, de fogalmam sincs, mit mondtak, igazából csak kint tértem magamhoz. A férjem beengedték hozzám, és azt a 2 órát együtt töltöttük még a szülőszobán.
Bár a babucit, miután ellátták, rögtön felvitték az újszülött osztályra, az egyik szülésznő volt olyan emberséges, hogy visszahozta, és így már 1 órával születés után mellre is került! És bizony tudta, mit kell tenni! Csodálatos élmény volt!