Sziasztok!
Marcsi!
Egy rémálmot!
Én úgy érzem nem tudnám túlélni. A vetélésembe is majdnem belepusztultam, pedig Ő "csak" 12 hetes magzat volt...
Szerintem annál nagyobb fájdalom nem létezhet, mint mikor egy anya elveszíti gyermekét!
Azért hiszem, hogy ez így van, mert ha csak betegek a fiaim, másra se tudok gondolni: bárcsak átvehetném az összes bajt és betegséget, csak Öket ne érje baj, Ők ne legyen betegek...
Szerintem ezért vagyunk anyák, mert mindenkinek mindennél fontosabbak a gyermekei.
Ezért íszonyú fájdalom az, ha a X hónap együttlét után (pociban a babócokkal), a várakozással teli hetek után nem a boldogság köszönt be, hanem egy soha nem feledhető, potólható érzés: a baba elvesztése. Most erre sokan azt mondják, de egy baba él, Neki kell örülni. Igen, ez így is van, de attól még a másik gyermek elvesztése, legalább akkora fájdalom, mint egy gyermek születése esetén. Hiszen itt akármikor a picire nézel, mindig eszedbe fog jutni - mert Ők ketten voltak és most is ketten kellene lenniük...
De a sors sajnos közbeszólt...
Ilyenkor én is felteszem a kérdést: miért pont azoktól az emberektől veszi el gyermeküket a Jóisten, akik mindent megtettek és megtennének a babákért?????? Mert olyan esetről még soha nem hallottam, ahol a kukába, zacskóba, stb. eldobott, elhagyott csecsemők közül valaha 1 is betegen született volna...
Ez az élet nagy igazságtalansága!
De most bízom abban, hogy Vencelke szépen fejlődve, felerősödve, egészségesen KisBuksiék boldogsága lesz!!!!!!!!
S talán egyszer, később még hallunk jóhírt, testvérke érkezéséről...
Vencel és KisBuksi!
Nagyon sok erőt, kitartást és jó egészséget kívánok!!!!!!!!!!
Nagyon nagyon szorítok Nektek!
Bocsi, kicsit hosszúra nyúltam, de napok óta másra sem tudok - tudunk a családdal - gondolni!
Azt hiszem sokan vagyunk így...
Üdv. Erika