Sziasztok!
Leirom "rövid" történetünket. Nekem változó volt a házasságról alkotott véleményem. Sosem voltam az a házasságról ábrándozó kislányka, gondolom azért mert a szüleim elváltak. Nem bántam mert apám külön fogalom /nem szeretném részletezni/. Aztán ahogy cseperedtem, kezdtem "pasizni", elkezdtem gondolkodni azon is,hogyan képzelem az életemet. Ebben benne volt a házasság, gyerek..
Aztán inkább előtérbe került a gyerek. Én vágytam rá, a barátom nem akart még jó pár évig. /Valószinűleg ezért/ elkezdett megromlani a kapcsolatunk, amit ő azzal akart megmenteni, hogy megkérte a kezemet. Én persze örültem neki, és igent mondtam. Aztán egy hónappal az esküvő előtt meggondoltam magam. Belegondoltam, és rájöttem, hogy nem tudnám vele leélni az életemet. Annak meg nincs értelme, hogy igy hozzámenjek, és aztán két év múlva elválunk. Kicsit összetört a srác, de én egyeltalán nem bántam a döntést.
Fél évre rá jöttünk össze a párommal /, azért nem irom úgy, hogy találkoztunk, mert már 6 éve ismertük egymást/. Három hónap múlva összeköltöztünk, mert egyértelmű volt. Nem gondolkoztunk rajta, egyszerűen igy kellett lennie. Akkor már nem az volt a fontos, hogy férjhez menjek, csak hogy együtt lehessünk.. Párommal megbeszéltük, hogy kinek mi az elképzelése a jövőnkről. Mindketten úgy gondoltuk, hogy esküvő is, gyerek is kell. Majd, ha eljön az ideje. Azért eljegyeztük egymást, de nem volt az a romantikus lánykérés, csak olyan szimpla.
Nyolc hónapra rá megfogant a kicsi lányunk. Tervezett baba , igaz, hogy eredetileg úgy szerettük volna, ha júniusi lesz /mindkettőnk akkor született/, de nem birtuk kivárni
. A párom szüleinek első reakciója az volt, hogy akkor szervezzük az esküvőt. De mi nem akartuk. Tényleg nem! Valahogy nem éreztük szükségét. Olyan indokkal meg pláne nem, hogy lesz egy gyermekünk. Majd, ha úgy gondoljuk akkor összeházasodunk. Elfogadták a döntésünket.
Aztán a lányunk születése után, akárkivel is találkoztunk, mindenkinek szinte az első kérdése volt, hogy házasok vagyunk e. Hiába mondják, hogy ez nem számit, manapság már "nem divat" a frigy, mégis másképp néznek az emberre, ha csak együtt élnek. Érezhetően másképp kezelnek.
Elkezdtem siettetni a dolgokat. Rákérdeztem a páromnál, hogy még mindig úgy gondolja e, hogy egybekelünk..Azt mondta persze! Csak én azért vártam, hogy megkérje rendesen is a kezem. Ráadásul mi már tervbe vettük a kistesót, és addig szeretnénk megejteni az idegességgel járó ramazulit. Szóval kicsit tuningoltam az agyamat rajta. Aztán az lett a vége, hogy a párom azt mondta: Mindig akkor hozom fel a témát, amikor már épp rászánta magát. Mivel szeretett volna meglepni a lánykéréssel, ki akarta várni, amig elfelejtem a dolgot. Erre azt mondtam neki, hogy van egy közös gyerekünk, évek óta szeretem.Gondolja, hogy valaha is váratlanul érint a kérése?? Ott helyben megkérte a kezem. Nem erőltettem pedig túlzottan. Elmondtam neki, hogy nekem igy is jó, én elégedett vagyok a kapcsolatunkkal. De ha igy marad minden, én nem merek még egy gyereket szülni. Mert ha elhagy, egy gyereket még felnevelek egyedül, de kettőt már nem. Döntse el, hogy neki melyik a jó, én elfogadom.
Döntött. Azt mondta, most nekem kell bebizonyitanom, hogy szeretem: mégpedig úgy, hogy nem mondom le az esküvőt. /Elmondta, hogy attól félt sokáig, hogy lemondom az esküvőt, ő meg ottmarad egyedül/
Tegnap voltunk bejelentkezni a polg.hiv.ba.
Betti