2008.05.20 22:34
Szerző: kövecske
Ráakadtam a friss élménybeszámolómra a gyerekágyas részlegről is, bemásolom azt is, akit nem érint, az ugorjon!
Gyerekágy:
Nekem olyan érzésem van, hogy amilyen szuper a szülészet, annyira borzalmas a gyerekágyas részleg.
Míg bent voltam, egyszer sem kaptam rendes kaját, mert itt az az elavult nézet él, hogy míg nincs széklet, addig rendes kaja sincs! Azt sem vették figyelembe, hogy semmiből nem lesz valami, és hogy én vasárnap este ettem utóljára, hétfőn beöntést is kaptam, így gyakorlatilag nem volt bennem semmi. Kedden este hozott Anyum rántott csirkecombot, amit én sunyin fölfaltam, ennek csütörtökre lett eredménye, de akkor közölték, hogy már nem tudják megváltoztatni a rendelést, így aznap sincs rendes kaja. Erre lementem a büfébe, vettem magamnak egy melegszendvicset, de ezt nem nézték jó szemmel. Ami még kiakasztott, hogy Attila nem hozott kaját! Minden nap könyörögtem neki telefonon, hogy hozzon valamit, mert éheztetnek, de egészen egyszerűen elfelejtette mire bejöttek!!!
Csecsemősök: Nekünk az I. nőin az volt az egyetlen pozitívum, ahogy a csecsemősök bántak a babákkal! Ott beszéltek hozzájuk, szeretgették őket, és maximum cukros vizet adtak nekik, tápszert csak akkor, ha az anya nem tudta (vagy nem volt hajlandó) szoptatni.
Itt egyszersem hallottam, hogy bármelyik babához lett volna akár egy szavuk is, úgy bántak velük, mint a tárgyakkal. Nem voltak hanyagok, vagy ilyesmi, csak hiányzott a kedvesség. A szoptatásról egészen egyszerűen fogalmuk sincs, a szobatársam minden nap "fogadott" egy csecsemőst, és mindegyik mást mondott neki, én meg csak hüledeztem, hogy mekkora baromságokat! Ennek köszönhetően két nap után tiszta véraláfutás és vérző seb volt a melle!
A babákba úgy tömik a tápszert, hogy a Dévát még a zuhanyzóba is betoltam magammal, nehogy őt is megetessék "mert ilyenkor még nem elég nekik a tej"! Ezt olyan rutinból alkalmazzák, hogy majdnem minden babának (köztük olyannak is, aki még 24 órás sem volt, és az anyukája itt volt anesthesiológus) ott volt a tápszer a kocsijában, és én voltam a kegyetlen anya, aki éhezni hagyja a gyerekét! Még jó, hogy Attila a műtét után ráiratta a Dévára, hogy semmit nem kaphat. Az egyetlen, aki nem volt tápszer-párti, az a védőnő volt. Akik tápszerezték bent a gyereküket, azoknál persze beindult a gyarapodás, így gyorsan haza is mehettek. Minket is elengedtek volna már csütörtökön, de mivel még esett a Déva súlya, maradnunk kellett. A tejem sem indult be olyan szépen, mint a Kevével, szerintem az éhezés miatt.
Az utolsó csepp az volt a pohárban, hogy pénteken hajnali négykor befektettek mellém egy olyan császárost, aki influenzás volt! Előző nap azért jöttek be, mert már négy napja nem tudták 38 fok alá nyomni a lázát. Itt infúzióval nyomták le, utána azonnal műtötték, műtét után meg már hozták is! Erre mondtam, hogy akkor mi megyünk is haza, saját felelősségre. Ezt persze személyes sértésnek vették, onnantól kezdve úgy beszéltek velem, mint egy elmebeteggel, mert ez szerintük csak hiszti volt a részemről! Az egyik "kedves" szülésznő (az ő nevét tudom ) még azt is közölte, hogy ezzel az erővel akár tőle is elkaphatja a gyerek az influenzát, mert lehet, hogy akár benne is lappang! (Erről nekem az jutott eszembe, hogy ha valaki beteg, az nem jöhet babalátogatóba, viszont arra hivatkozva, hogy lehet, hogy lappang benne valami még senkit nem tiltottam ki.)
A legdurvább a gyerekorvos volt, de azt majd holnap mesélem el, most megyek bebújni.
Folytatás...
A reggeli nagyvizit után, ahol az influenzás szobatársnőmnek (vele nem volt bajom) nagyon durván beszólt a főorvos, bementem a csecsemős részlegre, hogy akkor mi mennénk. Dévát megmérték, megállapították, hogy még esett a súlya, aztán jött a gyerekorvos. Töviről-hegyire megvizsgálta, megállapította, hogy fejlett, erős baba nagyon jó reflexekkel, aztán leült megírni a zárójelentést. A végén kérdezte, hogy mennyi volt most a súlya, és mikor meghallotta, hogy még esett, közölte, hogy akkor nem mehetünk haza. Mondtam, hogy akkor saját felelősségre megyünk, de én nem maradok a három napos gyerekemmel egy influenzással egy szobában. Na, innentől kezdve átváltott egy gúnyos-kioktató hangnemre, amin úgy kezdte a prédikációját, hogy "Elegem van abból, hogy az ilyen felelőtlen, öntudatos szülőknek magyarázzam, hogy minek teszik ki a gyereküket..." Azt is mondta, hogy a férjemnek is alá kell írni, mondtam, hogy már úton van, és alá fogja írni. Elkezdte húzkodni a Déva bőrét, hogy nézzem meg, milyen sovány, és vízhiányos (a kutacsát rendszeresen néztem, nem volt beesve). Valahol mondtam, hogy de az én gyerekem nem kapott tápszert, vagy cukros vizet, és nagy súllyal is született, de már tizeket-huszakat szopik, de ez csak még jobban felbőszítette. Követelte, hogy adjunk neki ott helyben tápszert! Mondtam, hogy arról szó sem lehet, erre azt mondja, hogy csak 30-at, hogy lássuk, hogy szívja-e (totál hülyének nézett, mit nem szív egy újszülött, ha a szájába kerül?!), aztán 3 óránként 30-at, és meglátom, vasárnapra (péntek volt) mintha kicserélték volna a gyereket (persze, a szopósat egy tápszeresre). Mondtam, hogy nem kaphat egy kortyot sem. Na, erre kifejtette, hogy majd délután már vissza fogjuk vinni a gyereket, mert ébreszthetetlen, meg etethetetlen lesz (aha, 10 nap alatt kereken egy kilót kapott magára), és könyörögni fogunk, hogy adjanak neki tápszert, de akkor már késő lesz, és infúziót kell majd kapnia, de az is lehet, hogy már át is kell máshova szállítani az intenzívre, aztán ki tudja, mi lesz vele. Ezután fölkapta a békésen bámészkodó gyerekemet, odarontott vele az ablakhoz, én persze utána, és ott elkezdte mondani (szintén gusztustalan hangnemben), hogy nézzem meg ennek a gyereknek a tekintetét, egyáltalán nem boldog, kérő tekintete van, tápszert kér vele! (Ez így viccesen hangzik, de ott és akkor nem volt az.) És mivel erre sem reagáltam az elvárása szerint, jött a végső, övön aluli ütés: Miután végig arra célozgatott (nem mondta ki, de egyértelmű volt), hogy a Déva életveszélyben van, lesz, ha mi most nem engedelmeskedünk, közölte, hogy ő volt ügyeletben mikor a Déva született, és ő ezt (itt sem mondta ki, hogy mit) már akkor látta rajtunk, mert ő még soha nem látott ilyet, hogy két szülő ennyire csalódott legyen azért, mert császárral születik a gyerekük! Olyat már látott, hogy az anya csalódott, de azt, hogy egy apa is ilyen legyen, olyat még nem! "Az apák legalább örülni szoktak, hogy megvan, meg, hogy túl vannak rajta!" Na, itt elsírtam magam. Nem azért mert igaza volt, hanem azért, mert ezt iszonyatosan igazságtalannak éreztem, hogy olyasmit hoz föl, amiről senki sem tehet, és hogy az én élményemet így ledegradálja! Onnantól még mondott ezt-azt, már nem is hallottam meg szinte, aztán mondtam, hogy akkor írjon egy tápszeres receptet, és mutassa meg, hogy hol írjam alá. Aláírtam, addigra kicsit összeszedtem magam, mondtam, hogy küldöm a férjemet. Kimentem, Attila már ott volt a Kevével, és hirtelen eszembe jutott, hogy ha neki is előadja mindezt, hátha ő nem írja alá, vagy ki tudja. Ettől úgy megijedtem, hogy azt mondtam neki, hogy "Ha most nem írod alá, megfolytalak!". Ő szegény csak mondta, hogy aláírja, és bement, mert látta rajtam, hogy nagyon ki vagyok bukva. Viszonylag gyorsan kijött, vele szemben más hangnemet ütött meg a doktornő, azt mondta neki, hogy "Nagyon kérem, etessék azt a gyereket!", erre Attila (egyébként nem bunkó, de nagyon ráérzett, hogy a doktornő készített ki engem): "Naná, majd éheztetni fogjuk, nem?!"
Innentől már rendben ment minden, Déva még szopizott, aztán felöltöztünk, és hazajöttünk. Ez az egész sajnos nagyon rányomta a bélyegét a nagy napra, pedig olyan szép lehetett volna, és annyira készültünk rá! Mikor megálltunk a ház előtt, akkor jutott eszembe, hogy se egy kép, se egy felvétel, úgyhogy gyorsan előkaptam a kamerát, és megörökítettem, ahogy a Keve segít Apucinak hazahozni a kistesót.
Lidke
[img]https://lilypie.com][img]http://lb5m.lilypie.com/TikiPic.php/Hbc0.jpg[/img]