Mivel programozott császárom volt, október 29-én kellett bevonulnom a kórházba. Kivizsgálások, vérvétel stb. (nem mertem az ebédhez sem hozzákezdeni, annyira idegen volt számomra a kórházi környezet) úgy éreztem magam, mint kisiskoláskoromban amikor először mentem Dunabogdányba Éjjel csak negyedórákat aludtam, vagy még annyit sem, többször sírtam, mert nagyon hiányzott a férjem meg nagyon izgultam is. Este még le kellett mennem CTG-re, 20 perc után odajött az egyik szülésznő (morcos, feketehajú, nagydarab) és szinte letépte rólam a tappancsokat, hogy "na ebből én nem tudok semmit kiolvasni", ugyanis nem mocorgott Édua, na ez is balzsamozta a lelkemet
Másnap fazonírozás és beöntés, majd le a szülőszobára. Az én édes férjem kapott egy csodaszép kék öltözéket és mellettem drukkolt. CTG-re raktak (95%-os fájásokat mutatott amiből semmit nem éreztem), bekötötték az infúziót (fááj, utálom) és betették a katétert (hát attól kiborultam). Aznap valami napkitörés volt és mondták, hogy ez megzavarhatja az elektronikus gépeket, jó vicc volt, ugyanis egyszer csak a CTG elkezdett sípolni, az ijedtségre azután egy jót röhögtünk Mondta a szülésznőm (Szerpné Szabó Tündi, aki egy tündér!! Mindenkinek ajánlom!), hogy eresszem el magam, erre mindenhol folyt a pisi akkor már sírtam, mert azt mondta, hogy lehet vastagabb katétert kell feltennie. Az én édes férjem vígasztalt. Azután az anesztes azt mondta, hogy jó ez, és vittek a műtőbe.
Ott meztelenül a műtőasztal szélén, már remegtem a fáradtságtól és a félelemtől. Közben a dokim mondott egy pár jó szót, nagyon kedves volt. Megkérdezte, hogy a kispapa bejöhet-e. Ketten beleegyeztek de ketten megjegyzéseket tettek. "Ki ez? Valami különleges páciens, vagy netán rokon?" A dokim azt mondta, hogy egy nagyon kedves pár vagyunk neki, és ezért. Lerendezte őket, de nagyon fájt a rosszindulatuk. A lábam lezsibbadt, lefektettek. Azután Tamás bejöhetett, leült a fejemhez és folyamatosan magyarázott, hogy ne halljam a dokikat.
Sajnos nem tudta elnyomni azt, amikor az előbb említett asszisztenshölgy megkérdezte: " Miért csak ekkorát vág?", "Ezen nem tudom kihúzni!"; a dokim: "Megvan az okom rá.." tök aranyos volt, hogy mindig helyretette. Végül nem is tágított, sikerült kihúzni a babát és csak kétcentis vágás van a méhemen. Az elég kellemetlen volt, hogy rángatták a testemet, erős nyomást éreztem a gyomorszájamnál majd egy hirtelen cuppanás, megkönnyebbülés. Azután meghallottam a világ legédesebb hangját, egy kis brekegést. Ez volt az én kislányom első hangja Kérdezgettem, hogy milyen APGAR eredménye lett és, hogy mekkora. 3800 g, 54 cm és 10/10-es APGART kapott.
Elvitték megmérni és a kispapa is vele ment. Ezután csak kifelé figyeltem és hamarosan hozták is. Az arcomhoz tették, sírt de beszéltem hozzá és figyelni kezdett. Már akkor beleszerettem, de még mindig nem tudtam felfogni, hogy ő az én kislányom, hogy belőlem jött elő. A varrásra nem is emlékszem, gyorsak és profik voltak, amikor levették a paravánt előlem az orvosom rámnézett és nagyon édes volt, valamit mondott de nem tudtam odafigyelni, mindenesetre mosolygott.
Azután áttettek egy hordágyra, a hasamon az infúziós és a pisis zacskó, már inkább groteszknek éreztem a helyzetet. A lábaimat úgy éreztem, hogy fekvő helyzetben vannak egy kicsit behajlítva, erre megláttam két lábat teljesen más helyzetben, már nevettem mikor rájöttem, hogy azok a saját lábaim. Kint várt a férjem, könnyes szemmel, anyukám, nővérem és a húgom. Reszketett nagyon a felsőtestem. Mindenki bizonygatta, hogy milyen bátor vagyok, de én nem értettem, most sem értem
Utána 24 órát kellett feküdnöm, 1-kor hozták ki a lányomat akit mellre is tettem.
Ezen az éjszakán megint nem aludtam, fájt mindenem de nem érdekelt, csak azt vártam mikor hozzák legközelebb Éduát, amikor a nővérkék átpelenkáztak mindig ezt kérdeztem tőlük, nagyon aranyosak voltak és már előre mondták: - Mindjárt hat óra, hozzák a babákat! Amikor reggel jött az anesztes kérdezgettem, hogy ha letelt a 24 óra mehetek-e fürdeni, erre mondta, hogy ne álmodjak erről, örülhetek, ha majd délutánra el tudok indulni. Persze 11-kor kissé megrendült testtartással már zuhanyoztam, a nővérkék meg azon rötyögtek, hogy mekkorát néz majd a Schorbán doki ha meglátja, hogy délután hogyan galoppoztam a gyerekért a folyosón, meg bátorítottam az aznapi császáros csajokat.
Hát ennyi, utána még egy párszor elveszítettem a lelkesedésem, de az átéltek eltörpülnek a mindennapi csoda mellett amit a kicsi lányom jelent számunkra!
Na lehet, hogy ezután jó nyavajgósnak hisztek
De azért jó felkészülni mindenre, remélem ezzel segítek!
PUSZI!
Emőke+Édua