Sziasztok,beugrottam egy kávéra
Beszámolok,rövíden: a 7 vége lájtosan telt,sétáltunk egyet a párommal,elvitt megmutatni az új Nemzetit,ugyanis még nem voltam ott.Tekeregtünk egy nagyot,jól telt,jó volt kicsit kettesben lenni csak vele,anyuzások nélkül..Szőrnyen egoistának éreztem magam emiatt,főleg azért,mert kissé megkönnyebbülésnek éreztem.Talán ebből,vagy ennek folytatásaként rámtőrt a melankólia,vagy mittudoménmi(asszem,klimax) mert levert,nyúzott,bőghetném hangulatba kerűltem,ami mellé még bejött a hátfájás.Öregnek,elhanyagoltnak,mindennek érzetem magam,csak normális embernek nem.Feküdtem,fájt a hátam és önsajnálatba estem. Megijedtem saját magamtól,becsület szavamra.
Sokminden bosszant az utóbbi időben semmi sem úgy történik,ahogyan normálisan kellene,úgy érzem,egy láthatatlan kéz húz visszafele.Tudtam,hogy nem lesz egyfolytában happy az élet,ezt már régen kitapasztaltam,de a sok szar egyben nagyon be tudja tenni az ajtót.Erősnek tudtam magam,de ez még engem is lehengerelt..
Szóval ez van.Nem depresszió,"csak" kedélyállapot ingadozás.De az aztán a javából. Hidegrázás,hírtelen melegedés,fej és hátfájás,jókedv,majd hírtelen rosszkedv. Mintha anyámat látnám,mikor megműtötték,kivették mindenét,és egyből előjöttek a klimaxos tünetei.
Hála Jolinak,két szóból felrázott.
Azóta már felkeltem,már másodszorra vagyok itt is,ma már főzni is hajlandó voltam,szóval kezdek élni megint,de ott bent valami még mocorog.Agyon kellene csapnom azt a belső hangot,amelyik mást se mond,csak azt,hogy: ennyire dagadt,ennyire ápolatlan,életunt,ennyire szamár még sose voltam..