Sziasztok Lányok!
Én is gratulálok Pindurnak, aki közben "kikottyantotta" Bori megszületését. És köszönöm a gratulációkat.
Visszaolvastam, mik történtek itt, míg távol voltam és úgy döntöttem, leírom, velünk hogy volt, ugyanis a Schöpfiben töltött 5 nap után csak superlativusokban tudok a személyzetről beszélni. Pedig hozzá kell tennem, hogy nem osztogattunk pénzt boldog-boldogtalannak, mégis rendkívül segítőkészek voltak. A szülés utáni nap a csecsemős, aki hozta a babát, önként ajánlotta, hogy megmutatja a tisztába tevést és segít, hogy hogyan kell helyesen mellre tenni a babát. Később voltak azért problémáim (illetve hát Bori volt kis ügyetlen
, de amikor lementem a csecsemősökhöz és segítséget kértem, soron kívül feljött a nővérke és ott állt mellettünk vagy 20 percet, míg a szoptatással próbálkoztunk.
Szóval én az összes többi gyerekemet ott akarom szülni, szerintem az a kórház fantasztikus, nagyon családias a hangulata is. Igaz, még a fizetős szoba sem egy luxus lakosztály, de elfogadható és a többinek nincs annyira nagy jelentősége. Bár én is melegen ajánlom a fizetősöket, mert az első emeleti szobák eléggé rémálomba illőek.
És akkor a szülésről.
A férjem - ugyebár - megpróbálta megbeszélni Borival, hogy 10-én, pénteken szülessen meg, mert már úgyis olyan óriási. Én ezen csak mosolyogtam.
Viszont csütörtök éjjel úgy aludtam, mint a bunda, ami meglehetősen furcsa volt, ugyanis már hónapok óta nem tudtam rendesen aludni a pocaktól. Ráadásul a péntek délelőtt is álomkórban telt, egyszerűen képtelen voltam összeszedni magam. Át is villant az agyamon a gondolat, hogy olyan, mintha a szervezetem már sejtene valamit és készülne erre a nagy erőfeszítésre. Aztán péntek este a pisilésnél valami kocsonyás dologra figyeltem fel. Azt gyanítottam, hogy ez a nyákdugó, de biztos nem voltam benne, mert a könyvek azt írták, ez olyan rózsaszínes dolog, holott az enyém átlátszó volt, kis fehér pöttyökkel. Olyan, mint ami peteéréskor szokott folyni. Igaz, Kósa doki azt mondta, a nyákdugó olyan mint a takony (most szó szerint idéztem
) és nem feltétlen rózsaszínű.
Mindenesetre bepakoltam a még hiányzó cuccokat a táskámba (biztos ami biztos alapon) és úgy feküdtem le. Elég zaklatott éjszakám volt, mert állandóan ott motoszkált a fejemben, hogy lehet, hogy hamarosan szülünk. Aztán hajnal felé arra gondoltam, hogy talán mégis megússzuk a ma éjszakát és majd elmesélem Marikának a másnapi CTG-n, hogy mi volt.
Aztán úgy elaludtam, mintha agyonütöttek volna. Egyszer csak arra ébredtem, hogy valami meleg kifolyt belőlem. Nem volt pukkanás, pattanás, semmi. Rögtön tudtam, hogy ez a magzatvíz. Elkezdtem ébresztgetni a férjemet, hogy elfolyt a magzatvíz, mire ő azt kérdezte, hogy "hol van". De aztán hamar magához tért, bár szemrehányóan megjegyezte, hogy "még csak hajnali négy van". Én lezuhanyoztam, csináltam neki uzsit, aztán bementünk a kórházba. 5-re már ott is voltunk. Nagyon meglepődtem, mert a kapu zárva volt és teljesen sötét volt minden, de szerencsére a portás fölébredt és beengedett minket, közben fölszólt a szülőszobára, hogy megjöttünk. Egy kedves szülésznő fogadott, felvette az adataimat, az ügyeletes orvos pedig megvizsgált. Akkor még csak egy ujjbegynyire voltam kitágulva, igazi fájásaim még nem voltak, csak kezdtem érezni valami feszülgetést. Fölküldtek a szobámba (akkor még az egyágyas foglalt volt, úgyhogy a háromágyasba kerültem, de csak én voltam egyedül). Fél nyolcra vissza kellett mennem a szülőszobára, addigra már Marika is ott volt. Nem hívtuk föl, mert nem voltunk biztosak abban, hogy tényleg elkezdődött-e. Viszont úgyis dolgozott aznap. Megvizsgált, ami elég fájdalmas volt, mert közben megpróbálta leereszteni a magzatvizet, ami folyamatosan folyt, minden egyes fájásnál ömleni kezdett. Ez elég kellemetlen volt, mert olyan érzés, mintha bepisilne az ember, ráadásul idővel már vér és valami nyák is kezdett folyni, szóval hamar megtelt a betét.
Akkor még mindig csak egyujjnyi voltam, úgyhogy Marika elküldött lépcsőzni. A férjem lentről figyelt, mondván, neki nincs erre szüksége, én pedig fáradhatatlanul róttam a lépcsőket. Aztán vissza CTG-re és a szülőszobában várakoztunk. Szerencsére akkor csak mi szültünk, úgyhogy az egyágyasba kerültem. Közben már kezdtek erősödni a fájások. Mivel Marikával addig nem sikerült megbeszélni a kórházba behozandó dolgok listáját, ezt megejtettük a szülőágyon, aztán a férjem elment megvenni a hiányzó dolgokat. Itt jegyzem meg, hogy a "szemes citrom" nem citrompótló, hanem a gyümölcs maga. A malátakávé pedig a "Maci kávé" névre hallgató gyerekkávé, ami fokozza a tejmennyiséget. (Jobb későn, mint soha
Közben összetalálkoztam egy terhestornás ismerőssel, aki jött CTG-re és teljesen elájult, hogy én máris szülőszobán. Vele beszélgettem egy kicsit, de aztán erősödni kezdtek a fájások, és már nem volt annyira kedvem beszélgetni. Marika azt mondta, hogy még odébb van a baba megérkezése, talán majd délután vagy este. Ha pedig nem indulnak be a fájások, akkor másnap reggel bekötik az oxitocint.
De aztán beindultak a fájások. Marika előkészített, megkaptam a beöntést, ami akkor már egyáltalán nem tűnt cikinek, mert elég szarul éreztem magam. Kellemetlen volt, mert akkor már elég erősek voltak a fájásaim és a beöntés hatására valahogy jobban görcsöltem. Ezután "délcegen" bevonultam a WC-re, aztán zuhanyozni, de ekkor már csak alig voltam magamnál, annyira kitöltötte a fájdalom a tudatomat. Közben időnként zuhanyzás közben még rámjött a hasmenés, úgyhogy átkászálódtam a WC-re, aztán vissza. Marika adott valami injekciót, de fogalmam sincs már, hogy mit, pedig mondta és előkészítette az ágyat a szüléshez, férjemnek adott valami zöld hacukát.
Aztán előjöttem, valahgy felmásztam az ágyra. Marika még kérdezte, hogy fel akarom-e venni a hálóingemet, de egyszerűen képtelen voltam válaszolni, csak gondolni bírtam, hogy "nem, jobb így, meztelenül" és csak remélni tudtam, hogy gondolatolvasó. Szerencsére a férjem az, úgyhogy ő mondta, hogy nem akarom fölvenni a hálóingemet. Annyira hálás voltam neki ezért, meg azért,hogy ott van velem.
Aztán ezek a szörnyű fájások egyszer csak átcsaptak tolófájásokba. A tágulási szak vége se volt kutya, de a tolófájásoktól egyszerűen elállt a lélegzetem. Olyan érzés volt, mintha valami hihetetlen, elemi erő beindult volna a belsőmben: a méhem teljes erőből, tőlem függetlenül elkezdte kipréselni a magzatot. Persze bejött az, amit terhestornán magyarázott a gyógytornász: Marika mondta, hogy még nem nyomhatok, de én alig bírtam magam visszafogni. Ekkor már kiabáltam, ciki, nem ciki, hogy én ezt már nem bírom ki és nekem nyomnom kell!!! Marika emlékeztetett, hogy a lihegéssel vissza tudom tartani, és ez tényleg bejött. Aztán néhány fájás után elkezdhettem nyomni, megjött Kósa doki is. Az első 1-2 fájás nem sikerült jól, mert teljes erőből megpróbáltam ellenállni a fájdalomnak, de aztán valahogy ráéreztem az ízére, átadtam magam az érzésnek és nyomtam, ahogy csak bírtam. Egy fájásra három nyomás jutott. Elég nehezen bírtam hang nélkül csinálni, többször rám szóltak, hogy spóroljak az energiámmal. Aztán amikor a baba feje már a kijáratban volt, úgy éreztem, ezt már tényleg nem tudom elviselni, annyira feszített. Ennek az érzésemnek hangot is adtam, Kósa doki próbált magamhoz téríteni. Mondta, hogy "maradjon velünk, ezt a babát magának kell kinyomnia, most minden azon múlik, mennyire ügyesen tud nyomni". Úgyhogy összeszedtem minden energiámat és nyomtam, ahogy csak bírtam. Már úgy voltam vele, hogy semmi sem számít, csak jöjjön már ki végre, ha törik, ha szakad. És csinálják már meg azt a nyomorult gátmetszést, hát mindjárt szétrepedek! Aztán kb. az ötödik vagy hatodik nyomásra megszületett Bori. Olyan nagy megkönnyebbülést éreztem! Úgyhogy nem is tudtam igazán kiélvezni, amikor a hasamra tették, mert alig voltam magamnál. Arra emlékszem, hogy a csatakos kis fejét simogatom, aztán már vitték is el, engem pedig elkezdtek rendbe rakni.
Mint kiderült, tényleg repedtem: Bori rossz irányba forgott a szülőcsatornában és túl nagy is volt hozzám képest, úgyhogy a gátmetszés után még 2 centit repedt a gátam, sajnos a végbél irányába, de szerencsére nem szakadt át, egy hajszál híjján megúsztam.
Kósa doki összefércelt, aztán visszahozták Borit, bejött a férjem és a szüleim is. Mellre tettem Borit, illetve hát inkább Marika és a csecsemős, mintha szopott is volna egy kicsit. Aztán Borit elvitték, engem pedig fölvitt a beteghordó. Tök furcsa volt, hogy úgy emelt át az ágyra, de tényleg jártányi erőm sem volt. Erősen véreztem, sok vért is veszítettem. HIába kötötte Marika a lelkemre, hogy most aztán egyek-igyak, ami csak belefér, egyszerűen semmit sem kívántam. Alig ettem valamit, aztán azt is sugárban kihánytam, úgyhogy mindenki velem foglalkozott. Megvizsgált az ügyeletes orvos (szegény elnyűtt "járataimat"
, a nővérek nézegettek, én pedig legszívesebben beleolvadtam volna az ágyba a fáradtságtól, de nem mertem elaludni, mert attól féltem,hogy még a végén átalszom magam a másvilágra, úgy legyengültem. Szerencsére a férjem ott maradt velem éjszakára is, kikísért a mosdóba, szólt a nővérnek, ha kellett valami. Nagyon sokat segített.
A szülés elég alaposan lestrapálja az ember szervezetét, én még másnap sem tudtam orrot fújni, annyira kipurcantak az izmaim (az orrfújásban az ember rekeszizma vesz részt, nem?)
Aztán másnaptól kezdtem visszanyerni az erőmet. A sebem még nagyon fájt és nehezen tudtam járni, de már kezdett érdekelni a külvilág. Az elég kényelmetlen volt, hogy minden pisilés-kakilás után zuhanyoznom kellett, hogy nehogy elfertőződjön a sebem (még most is kell), állandóan jegelnem kellett a sebet és közben folyton összevéreztem az ágyneműt.
Aztán hétfőn belövellt a tejem. Addig mindig csak megszeretgettem Borit, kicsit próbáltam mellre tenni, de szoptatni még nem tudtam. Hétfőn éreztem valami furcsát a mellemben, de azt hittem, csak Bori rágta meg, azért feszül így (pedig mennyit olvastam a tej belövellésről!). A nővérke vette észre este, hogy van tejem és kezd begyulladni a mellem és kifejte a tejet, ami kurvára fájt (már bocsánat a kifejezésért), még mindig zöld egy kicsit a jobb mellem, de nagyon hálás vagyok neki, hogy odafigyelt rám és megúsztam a gyulladást. Aztán másnaptól jártam az anyatejgyűjtőbe, ahol szintén tüneményes volt a személyzet: kedvesek, segítőkészek, rengeteg tudnivalót meséltek. Igen, elvileg ezért kapják azt a nyomorult kis fizetésüket, de nekem ott és akkor felbecsülhetetlen érték volt az az információ halmaz. Borit próbáltam szoptatni, de valahogy nem bírta bevenni a bimbót, részben azért, mert nagyon duzzadt a mellem a sok tejtől. Aztán vettem mellszívót (elektromos Medelát, ami elég drága, de szerintem ha megteheti az ember, olyat érdemes venni, mert a kézi elég macerás, pláne, amikor már sok teje van az embernek) és aztán Borinak is jobban ment a szopás. Igaz, akkor bimbóvédővel szoptattam, ami állítólag nehezebb a babának, de hát az a lényeg, hogy hozzájusson a tejhez. Most már tud bimbóvédő nélkül is szopni, de rendszeresen fejem a tejem, mert rengeteg van. Bejött a Marika-féle Maci kávé, úgy tejelek mint egy Holstein fríz, de nem bánom
Hát így volt. Minden gátszakadás és fájdalom ellenére életem legszebb élménye és már alig várom a következő kis pocát (bár Marika szerint azért egy évet kéne várni). És persze nem is kétséges, hogy a Schöpf-Méreiben fog születni
)
Amint letelik a hat hét, megyünk baba-mama tornára is.
Mindezzel persze nem akarom kétségbevonni mások rossz élményeit. De az öt nap alatt egyetlen nővér volt, aki rossz benyomást tett rám. Először is szóvá tette, hogy összevérezem az ágyneműt, amiből bizony kevés van. Azt mondta, lehet ám a jeget a bugyira is tenni. Hát persze, hogy lehet, csak éppen nem sokat ér, hiszen a bugyi alatt még ott van a marha vastag betét is. Nekem pedig Marika azt mondta, a jeget közvetlenül a sebre tegyem, mert még egy vérömlenyem is keletkezett a változatosság kedvéért.
Ráadásul a szülés másnapján reggel, amikor jött az a nővér ágyat húzni, kezembe adta a koszos ágyneműhuzatot, mondván: "szaladjon már el vele a kukához". Na most, akkor én még menni se nagyon tudtam. Azért reszkető inakkal tettem egy kísérletet a "szaladásra": jobb lábamat nagy keservesen a bal elé helyeztem, de aztán a férjem mondta, hogy ő majd kidobja, ne "szaladjak" sehova.
De mindenki más nagyon kedves volt.
Szóval éljen a Schöpf-Mérei! Mindenkinek csak ajánlani tudom, na.
Csütörök óta itthon vagyunk. Nincs okom panaszra, Bori nagyon jó kislány, akár 4-5 órát is végigalszik, csak enni ébred fel. Éjszaka azért vannak problémák, mert eleve háromóránként ébred, ráadásul ő úgy hiszi, akkor van nappal és teljesen éberen nyitogatja a szemecskéit, de mivel mi holt fáradtak vagyunk és aludnánk, némi szeretgetés és ölelgetés után visszatesszük az ágyába, amit ő eléggé zokon vesz.
Most megyek, lepihenek egy kicsit. Ha valakinek van valami kérdése, szívesen válaszolok.
És bocsánat a hosszúra nyúlt beszámolóért.
Mackoo