Kedves Zsuzsa, többiek!
Nekem már abban is sokat segített a topic megnyitása, hogy tudom, nem vagyok egyedül, más is kiborul néha a lurkó kitartó bosszantása eredményeképpen.
Akár én is nyithattam volna ezt a topicot, annyira találónak érzem önmagamra nézve a nyitó üzenet sorait.
Sokszor már reggel azzal az elhatározással kelek fel, hogy nem, ma nem hagyom hogy kihozzon a sodromból 2 és fél éves kisfiam, nem, ma türelmes leszek, nem lesz kiabálás, nem lesz kézre- fenékre csapás, odafigyelek... Ma tojok az elmaradt házimunkákra, nem érdekel ha nincs elmosogatva, ha minden szanaszét hevel a lakásban, ha órák óta gyűrődik a mosógépben a ruha és nem jutok el oda hogy kiteregessek... nem, ma nem próbálok majd a gyerek rovására tökéletes háziasszony, szakácsnő, takarítónő stb. lenni, hogy aztán mikor nem bírok mindent egyszerre és Ő elkezd hisztizni mert nem a macis poharába adok neki vizet (ami éppen a mosatlan edényhalom alján büdösödik valahol a tegnapi kakaómaradvány lerakódással)
nem fogok kiborulni, nem fogok ráüvölteni, és ajtót csapkodni... szóval mindezt szilárdan elhatározom korán reggel mielőtt az ágyból felkelnék. Aztán egész jól megy is egy darabig... míg mondjuk azt nem látom hogy a békésen játszogató 7 hónapos öccsét fejbeveri a dömperjével és kitépi a kezéből a játékát. Öcsi keservesen bömböl, nekem meg elborul az agyam, fogom a bátyját és bizony becibálom a szobájába és dühösen elfenekelem (3-szor csaptam a fenekére). Azonnal megbántam persze, tudtam rögtön hogy ez "hirtelen felindulásból" volt, a saját tehetetlen dühöm levezetésére...
De hát ki ne lenne dühös ha látná hogy a pici védtelen babát a nagyobb, erősebb, okosabb fiú előre megfontoltan, komisz módon veszélyezteti, a szeme láttára?
Aztán persze azt sem tudtam, melyiket vígasztaljam, a kicsi még mindig fájdalmasan sírt, a nagy is ijedten szipogott a szobájában, Anya... Anya... brühühühűűűű, gyere be, nem leszek rossz, nem bántom Öcsit...
Én is elbőgtem magam a kétségbeeséstől és az elkeseredéstől, hogy nem tudok egy ilyen helyzetet okosan, higgadtan megoldani..
Valószínűleg magamat okoltam, hogy miért nem tudtam megakadályozni inkább, hogy bántsa, miért nem voltam ott, stb.
És azon is sokat gondolkodtam már, hogy ha még soha de soha nem fordult volna elő, hogy a fenekére, kezére csapok a 2,5 évesnek, akkor lehet hogy neki sem jutna soha eszébe, hogy az öccsére csapjon, stb... Mert nem is tudná talán, hogy ilyen van. Erre a férjem azt mondja, hogy az óvodában úgyis megtanulja.....
Ez a mai eset nagyon elkeserített, legfőképpen az, hogy önmagamat nem tudtam kontrollálni, és igenis, a saját mérgem, haragom, idegességem, tehetetlen dühöm levezetését szolgálta az a három fenékre verés. És sajnáltam utána nagyon, hogy ez megtörténhetett, mert láttam a fiamon, hogy megijedt tőlem, és ez borzasztó érzés volt.
Utána bementem vele kettesben a fürdőszobába, lemostuk a könnyeit, leguggoltam mellé, megölelgettem és a fülébe sugdosva elmondtam neki, hogy anya most nagyon mérges volt, mert látta, hogy Öcsit bántod, és nem szabad ilyet csinálni, mert Öcsi sírt és ez nagyon fájt neki, és már nincsen semmi baj, de legközelebb ennek nem szabad előfordulnia, mert nagyon kell vigyázni Öcsire, Ő még kicsi, simogatni kell, meg szeretgetni, vigyázni kell rá.... és igen, bocsánatot kértem tőle, amiért "kikapott", mondtam hogy ne haragudjon, de nagyon mérges voltam, és kijöttem a sodromból, stb. Megpuszilgattuk, megszeretgettük egymást, és utána vidáman ugrándozva ment játszani a testvérével, és vigyázott rá! Tudom hogy nem a fenékreverés hatására, hanem a beszélgetésére, ami utána jött. Jobb lett volna, ha a verés kimarad, uralkodom magamon, lehiggadok (nehéz egy nagy piros púppal a fején keservesen síró kisbaba mellett), és higgadtan megbeszéljük. Nem sikerült. De talán nem olyan nagy baj, ha néha az ember kijön a sodrából - ha azt később belátja, és ezt a gyerekkel szemben is érezteti. Kell, hogy a mérleg másik serpenyőjébe is kerüljön, hogy az érzelmi kilengések, ha már időnként elkerülhetetlenek, egyensúlyban maradjanak.
És ne feledjük, nem lehet valaki mindig kedves, aranyos, megértő, türelmes stb... az életben igenis előfordulnak nehezebb pillanatok, konfliktusok, melyeket így vagy úgy kezelni kell, és ezt a gyerekek is hamar megtanulják.
Én a fiammal annyit hancúrozom, játszom, szeretgetem, dédelgetem, hogy biztosan tudja hogy szeretem és bízhat bennem és fontos nekem stb... ha nagyon ritkán túlcsorul a pohár, és előfordul hogy a kezére csapok (vagy a fenekére) attól még biztosan nem csorbul meg az anya-gyermek viszony köztünk.
Na, nem folytatom tovább....... remélem nem kapok súlyos földbetiprásokat, mert már így is ki vagyok teljesen, és nap mint nap felteszem a kérdést - jó anya vagyok-e, mit rontok el, miért kell azzal az elhatározással felkelnem, amit irományom elején ecseteltem?
Üdv: Kitti