Sziasztok!
Nagyon jókat írtatok, élvezet volt olvasni. Gondoltam, én is megosztom veletek az én történeteimet.
A helyszín ugyanaz, mint Solya és Angi történetében
. Kicsit hosszú lett, bocs.
2000. május 13., szombat. Ma kellene szülnöm, persze, nem fogok, ezt vagy egy hónapja megbeszéltük az orvosommal, ő ugyanis 16-án jön haza Németországból, egy konferenciáról. Szerdáig várnom kell, de tudom, hogy a baba rendes, és nem enged idegenek keze között szülni J.
Május 15., ctg, flow, minden oké, nem szülök.
Május 16., ctg, minden oké, nem szülök.
Május 17., ctg, uh, találkozás szeretett orvosommal, kicsit fájdalmas vizsgálat, minden oké, nem szülök. Holnap reggel 9-re legyek szíves a felvételnél megjelenni, beköltözök a szülésig. Csak a baba és magam miatt, mert vidékről naponta be BKV-zni a vizsgálatokra ( busz, HÉV, villamos, metró, 2x1,5 óra, egyedül) már nem enged a doki. Drága, jó ember.
Este rámjön a sírás, bőgök, mint egy óvodás: én nem akarok kórházba menni!!! A férjem, átölel, vigasztal, én tudom, hogy belül majd megfullad a röhögéstől, de nem mutatja. Drága, jó ember.
Május 18. Fél 9 után bent vagyok a felvételen, felvesznek. A pathológián még röpke 1,5 óra, és megkapom az ágyamat. Azt se tudom, mit csináljak. Még sosem voltam kórházban (kivéve 23 évvel ezelőtt, mikor megszülettem, ugyanitt, de arra már nem emlékszem), lányos zavaromban mindenkihez odamegyek a szobában, bemutatkozom. Néznek, mintha hülye lennék. Nem kellett volna? Mindegy. Átöltözöm, lefekszem. Lassan mindenkiről kiderül, hogy mi baja: cukorbeteg, vesegörcs, miómák, ilyesmi. Én vagyok az egyetlen, aki csak úgy foglalja az ágyat, nekem semmi bajom. Pedig lehetne. Mondjuk, szülhetnék.
Délután jön drága doktorom asszisztense mély elnézések között, de a dokibácsi már nem tudott feljönni, ugye, nem haragszom? Nem. Azt se tudtam, hogy fel akar jönni. Viszont, ha már így összejöttünk, vajon elengedne-e szombaton esküvőre? Biztos, beszéljem meg vele telefonon.
Május 19. Reggel gyorsan felhívom a dokit, hogy mehetek-e. Kati már tájékoztatta a mehetnékemről, részéről rendben, de szombaton reggel mehetek csak ctg után, és vasárnap estére vissza kell érnem. És feltétlenül vizsgáltassam meg magam az osztályos orvossal. Bármit megígérek, csak mehessek.
Gyors vizsgálat osztályos orvos részéről, majd néhány fura kérdés, úgymint: nincsenek fájásai? Nincsenek. Nem fáj a dereka? Nem. Nem jár gyakrabban vécére? Nem.
Szörnyű gyanú… Csak nem????? De igen…
„Bajusz” doktor szerint „már vajúdok a takaró alatt”, teljesen felpuhult a méhszáj, valószínűleg szülni fogok. És az esküvő? Mehetek, feltéve, ha addig nem szülök meg, de ennek kicsi az esélye. Na, ezt elengedtem a fülem mellett J. A lényeg, hogy MEHETEK.
Délután beszéltem a férjemmel, elmondtam „Bajusz” doktor meglátását a másnappal kapcsolatban, de megbeszéltük, hogy bent alszik Pesten a szüleinél, reggel értem jön autóval, hogy ne kelljen BKV-zni. Ja, és említést tettem valami enyhe, időszakos fájdalomról a hasam és a derekam tájékán…
Ezután felhívtam az én személyes orvosomat, neki is beszámoltam arról, hogy ha minden rendben, akkor holnap esküvőre megyek. Rendben, de ha valami van, hívjam.
Estefelé valami belém hasított a hasam környékén: FÁJ. De gyorsan elfeledtem, holnap ugyanis esküvőre megyek. A szobatársaim szerint szülni fogok. Normálisak ezek? Ki akar itt szülni? Én esküvőre megyek.
11 felé elaludtam (addig trécseltünk), aztán fél 1-kor felkeltem. FÁJ. Kis idő múlva megint. Aztán újra. Aztán vécére kellett mennem, utána megint FÁJt. Újra becéloztam az illemhelyet, vissza. FÁJ. Megint ki. Már fél 2 van, inkább kint járkálok a folyosón, nem akarok a zörgéssel mindenkit felébreszteni. FÁJ, nagyjából 10 percenként. Negyed 3-kor már fáradok, leülök a nővérpult elé, olvasgatok, ott legalább világos van. 10 perc múlva feltűnik egy nővér, kérdezi, mit csinálok. Azt hiszem, szülök. Miért nem szólok a szülésznőnek? Hagy aludjon, éjszaka van. Ő azért felébreszti.
Álmos szemű szülésznő megjelenik, de nagyon kedves. Tényleg. Megvizsgál: 2 ujjnyi. Szól az orvosnak. Telefon, majd 2 perc múlva megjelenik dr. 1. és dr. 2., halál álmos fejjel. Végülis mit vár az ember hajnali 3/4 3-kor? Véletlen mindkettőt riasztotta, mostmár mindegy. Dr. 1. szintén megvizsgál: 1,5 ujjnyi. ?????? Szülésznő mosolyogva: ekkora különbség van egy férfi és egy női kéz között. Ja, akkor oké.
Borotválás, beöntés. Pakolászás, amire persze mindenki felébred. Izgatott érdeklődés: mi van? Megyek szülni, esküvő lefújva.
Fél 5-kor már a vajúdóban vagyok. Ctg: rendszertelen, nem túl erős fájások, járkáljak. Nem, fáradt vagyok, inkább pihenek a két fájás között. 5-kor ez a szülésznő is megvizsgál: 2 ujjnyi.
Megjelenik dr. 2., bemutatkozik, mondja, hogy lehet ordítani, káromkodni, elküldeni őt bárhová, tudja, hogy fáj. Röhögök, én nem vagyok olyan. Fél óra múlva megvizsgál: 2 ujjnyi.
Fél 6-kor telefonálok a férjemnek, hogy változott a program, szülünk, jöjjön. Sietni nem kell, lassan haladok.
7 óra, váltás.
Szülésznő (ő a 3.) megvizsgál, picit haladtunk.
Dr. 3. jön, nem mutatkozik be, csak utasít: húzzam fel a lábam, mert megvizsgál. Unszimpatikus, utálom, 2,5 ujjnyi. Szülésznő vissza: elmúltak a fájások? Nem. Akkor miért vagyok ennyire csendben? Nem tudtam, hogy itt kötelező ordítani… Nem kötelező, de ők ehhez vannak szokva. Nagyon szépen vajúdok. Köszi, ez jólesett, pedig FÁJ.
Közben megpróbálták elérni az orvosomat. Ráckevén van, fodrásznál., a mobilját nem veszi fel. Atyaúristen! Nehogy már dr. 3-nál szüljek!!! Annyira utálom!!!
8 körül megérkezett dr. 4., aki egy fiú-és egy lánynevet kért, és megvizsgált. Kit érdekel? Egyedül vagyok a vajúdóban, természetes, hogy mindenki engem akar.
Nagyon FÁJ, a férjem még sehol… Vagy mégis? 8 után frissen borotválva, illatosan, berobog. Gyönyörű, mintha randira menne. Végülis ez lesz az első randija a lányával, szépnek kell lennie.
Felkelek, és éjjel fél 1 óta most először panaszkodok: FÁJ, FÁJ, NAGYON FÁJ!!! Sétálunk, majd visszafekszem, ctg, minden oké. 1/2 9-kor dr. 3. burkot repeszt (3,5 ujjnyi), és felvilágosít, hogy innentől jobban fog fájni. Kapok egy betétet a lábam közé, menjek sétálni. Megyek, de hogy??? Bugyi nélkül szorítom a betétet, közben FÁJ. Dr. 3. kikukkant: jönnek-e a tolófájások? Nem, fáj ugyan, de nem. De a „kakilós fájások” jönnek már? Hihetetlen, mintha egy hülyével beszélne. Mondom, NEM, és már NAGYON utálom. Drága, édes dokibácsi, hol vagy már???
Fél 10-kor farmerban, pólóban megjelenik Ő. Bocs, hogy elrontottam a napját… Semmi baj, gyors vizsgálat: mehetek is a szülőágyra, ő is azonnal jön, csak átöltözik.
A szülőágy láttán megrémülök? Ide én fel nem mászok! De, mégis. Pár perc múlva próbanyomás: felhúzom a térdeimet, férjem hátulról támogat. Nem sikerül. Újra. Már jobb. Megint. Ez az! Hány fájás alatt jön ki a baba? 8-9 alatt mindenkinek megvan. Oké, akkor nyomás! A második után dokibácsi beszól: már látom a haját, nyomjon! És nyomok, mint az őrült. Mindent beleadok, és mikor nyomhatok, NEM FÁJ! Újra FÁJ, nyomok, levegő, nyomok, vége, pihenek, FÁJ, nyomok, levegő, nyomok, vége, pihenek… Számolom. Ez már 12 volt, HOL A GYEREKEM??? Rosszul fordult, pici téraránytalanság van. Vákuum lesz. NEM! Dokibácsi nem pattog, azt mondja, rendben, akkor még próbálkozunk. IMÁDOM! Viszont a következő pár fájás alatt ne nyomjak, csak lihegjek. Próbálom. ISZONYAT! Én ezt nem tudom, nagyon FÁJ. Dokibácsi megint nem pattog, azt mondja, akkor nyomjak, amennyit muszáj, de óvatosan. Még mindig IMÁDOM! És csak nyomok, nyomok, nyomok.
A szülésznő beköti a kézfejembe az infúziót, oxitocin, meg egy kis cukoroldat, mert tegnap este óta nem ettem, fogytán az erőm. Inkább innék. Azt nem lehet. Vigyázzak a branülre, miközben húzom fel a térdem, és nyomok, nehogy valami gond legyen. Mi sem egyszerűbb ennél J, még egy dolog, amire figyelnem kell.
Közben gyors telefon, megérkezik dr. 5. Mellém lép, alul dokibácsi matat, aztán a parancs: nyomjak. Mintha eddig nem ezt csináltam volna… Nyomok, felül dr. 5. passzírozza a bordáimat, alul dokibácsi próbálja a babát megfordítani, de nem megy. És még mindig nem, és nem és nem. Közben sokan lettek, megjöttek a gyerekdokik is. Az egyiknek mókás zöld szobafestőcsákója volt, amit meg is jegyeztem, mire dr. 5. elröhögte magát, és megígérte, ha megszülök, kapok egyet (nem kaptam L). Dr. 5. eltűnt, átvette a helyét dr. 4., most ő passzírozott felülről, de neki se ment. Szomjas voltam. Megkönyörültek, adtak vizes gézt a számra, amit a férjem cserélgetett. Mondtam neki, ki ne csavarja belőle a vizet, úgyhogy csak rámtette, én meg kiszívtam belőle. Kár, hogy olyan kicsi egy gézlap J.
Irtó fáradt voltam, szóltam is a babának, hogy „mostmáraztángyerekimertnagyonfáradtvagyok”!!!
Fél 12-kor dokibácsi újra megemlítette a vákuumot. Oké, mondtam, mert már semmi erőm nem volt. Nyomjak! JAJ, EZ MI VOLT? NAGYON FÁJT!!! Ez volt az első hangos szavam a 11 óra alatt, mégsem válaszolt rá senki L. Gátmetszés, mint kiderült… Nyomjak! Megint! Éreztem, hogy egy kő jött ki belőlem. Nem fájt, semmit nem éreztem, csak, hogy valami kigördült. Egy GYEREK! Halk nyöszörgés, férjem szemében könnycsepp: 11.45-kor megszületett a kislányunk!
Rám tették, aztán elvitték ellátni. Közben a műtősfiú megkért, hogy tegyem a lábam a kengyelbe a varrás miatt. Kiröhögtem. Talprahúztam a lábaimat, és akkora amplitúdóval remegtek, hogy majdnem leestek a csípőmről J. A varrás utolsó 3-4 öltése nagyon fájt (jó sok volt a vákuum miatt), de kit érdekelt ez ilyenkor?
Megkérdeztem Dokibácsit, mikor szülhetek legközelebb? Hát, 1,5-2 év múlva már lehet. Rendben.
Alig több, mint 2 év múlva tényleg ott voltam megint, de ez már egy másik történet.
Nemsokára jön a másik is
,
Panda