És a folytatás:
Amíg Szilvit vágták, tisztáztuk Bettivel, hogy honnan az ismeretség. Kicsi ez a világ, kicsi ez a város. (Lehet, azért variálták meg a közlekedést, hogy nagyobbnak látszódjon, mivel sokkal tovább tart átvergődni rajta...) Össze is tegeződtünk, tisztáztuk, ki kicsoda (nekem ugye Szivi, Dorka és Virág a rokonom, szia Dorka, helló Virág!).
A zsilipruha vidám dolog, csak feláll tőle....a szőr az ember hátán, meg a karján. Olyan, mintha papírból lenne, de sokkal gonoszabb, mert valami műszál. Jó, hogy nem nyáron kellett felhúzni. Éjjel viszont talán még szikrázik is.
Elég tág mérettartományok vannak, de övet mindenképp vigyen, aki ilyenben akar pompázni, mert enélkül könnyen a bokájánál köt ki a nadrág, és akkor megint csak marad a csekk, a személyivel együtt...
Van viszont zsebe, szóval a pótelem miatt nem kell aggódni, nem kell a fényképezőgép aljára celluxozni a frisseket.
A változatosság kedvéért itt várakozni kell. Ez mondjuk egy Hilton a liftek előteréhez képest - nem csoda, ugyanis átöltözésre az alternatív vajúdó áll rendelkezésre. Királyság, sarokkád, bordásfal, priccs... Gyúrtam egy kicsit a bordásfalon, hasban vállas termetemet kicsit formázandó, aztán henye a sarokkádban, majd irány a priccs, jön a masszőr...
Ja, nem is, csak vicceltem. Tulajdonképp itt fokozódik fel az emberben a várakozás. Bemosakodtam mindenféle orvosi bemosakodószerrel. Aztán babráltam a fényképezőgéppel. Aztán megint mosakodhattam, mert a fényképezőgép nem tiszta. Aztán rájöttem, hogy fotózni úgyis fogok, meg gyereket is fogok simogatni, sőt, otthon is ugyanezt fogom csinálni, szóval a bemosakodásokat idejében felfüggesztettem. Már kezdett a kezem elkopni...
Betti szólt végüé, hogy hozzák a gyereket. Kinéztem, tényleg. Nem siettek vele, ez megnyugtatott. Mondták, hogy szólnak majd, ha mehetek a simogatóba. Miközben elhaladtak előttem, láttam a fiam feje búbját, a többit a pólya takarta. Szerencsére nincs sok haja, tán csak nem lesz hasfájós...
Az egész nap legrosszabb része jött. Láttam, hogy megvan a gyerek, hallottam, hogy foglalkoznak vele. Hát mit kell vele csinálni, amit nem láthatok? És az miért tart ilyen sokáig? Nem aggodalmat éreztem, láttam, hogy mindenki nyugodt, hallottam Dávid mély hangját, ahogy méltatlankodik, egyszerűen türelmetlen voltam! Látni akartam a fiamat, meg akartam számolni az ujjait, megforgatni, szemébe nézni, megnyugtatni, meg egyáltalán! El akartam kezdeni a gyereknevelést!
Végül is beengedtek. Ki volt még bontva, fújták rá a meleg levegőt, köldökén nagy géz, egyéb más semmi. (Neki még elég lenne a csekk, a személyivel meg akár be is takarózhat.) Rúgkapált nyöszörgött, kajabált. Kézrátétellel megnyugtattam. Reméltem, hogy ez működik. Működött. Szegény gyereknek mindene a testközelség, mása sem volt eddig, és most ezt bukta...kemény világ ez!
Felöltöztették, hasra fordították, (állítólag ezt szeretik jobban) "én simogattam, ő remegett" (Honnan az idézet? Dorka, te nem játszhatsz!
) Egyébként tényleg néha remegett a szája, meg a lába is hideg volt először, meg nyilván lila is, de ez hál istennek rohamosan javult. Menet közben még a fejét is megemte, és arcát a párnába fúrta. Pedig 36 cm a feje, jó nagy, de arányos.
Mikor Szilvit kitolták a műtőböl, akkor jött a család az üveghez. Nagyon el volt olvadva mindenki! (Ilyenkor nagyon jó fotókat lehet csinálni a meghatott nagymamákról, meg a büszke nagypapákról, az meg direkt jó, hogy tükröz az üveg, mert így a gyermeket is bele lehet komponálni a képbe. Ezt a képet kár kihagyni, minden apának ajánlom, hogy lőjön gyorsan néhányat, a család nagyon hálás lesz érte.)
Ezek után az ember kezd betelni porontyával, felmerül, hogy mi van az anyukával? Közben persze Mosonyi bejött, gratulált, beszámolt a műtétről, kérdésekre válaszolt, tehát tudtam, hogy minden rendben, de hát akkor is látni akartam Szilvit is.
Mikor kimentem, mindenki gratulált, és biztosított arról, hogy nagyon szép gyereket hoztunk össze, de igazán nem tudtam maradni, mennem kellett a hatodikra.
Itt újabb műanyagköpeny, új lábzsák, irány Szilvi! Jól nézett ki, nem volt megviselt, nem is volt kába, csak épp minden képből kettőt látott még az altatás miatt. Örült a fotóknak, ő ekkor látta igazából először a kisfiát (meg előtte Betti mobilján). Tetszett neki is a hangja, meg ahogy a fülét mozgatja, meg ilyesmi. Megegyeztünk, hogy ismét nagyon szép gyereket hoztunk össze!
Mikor kezdett kimenni a fájdalomcsillapító, még bement anyósom, én meg kezdhettem azon törni a fejem, hogy mi vár rám a mai nap...Gyerek a bölcsiben (minden nap úgy mentünk haza, hogy "Anya-anya!"), vásárolni kell, nekem még vissza kell jönnöm...
Aztán Levente, mikor hazaértünk Anya helyett beérte egy pohár kakaóval is, szóval jelentem rendes kerékvágásban megy az élet.
Szóval összegezve:
Szülés idején nem történik sokáig semmi, de az vicces. Az órát nem érdemes nézni, attól nem megy gyorsabban az idó. Aggódni nem kell, az anyák itt vannak a legjobb kezekben, inkább arra kell koncentrálni, hogy szokja az ember, hogy apa lesz!
Ádám