Sziasztok!
Két dologra reagálnék (Dzsili és Lina egy-egy mondatára).
Dzsili szerint nincs megoldás. Szerintem sincs tökéletes megoldás, de amikor megítéljük a saját robotolásunkat és a férjünk önzőségét, akkor nem árt ezeket a társadalmi elhajlásokat (nem tudok most jobb szót) is figyelembe venni. És főleg akkor, mikor egyesek a "kihűlt kapcsolat"-ra meg a passzív férjre hivatkozva már mindjárt válni akarnak, vagy a váláson gondolkoznak, és közben sajnálják magukat, amiért nem élhetnek olyan jól,
- mint korábban
- mint a női lapok szerint joguk lenne
- mint az a fránya férj.
Persze én is sajnálom magam sokszor, de egyrészt nem okolom a férjem, mert igenis sokat dolgozik ő is, másrészt anyukám, de főleg a nagymamám még nálam is többet teljesített, mégse volt tőle depressziós. Egyszerűen kevesebbet vártak az élettől, mint a mi generációnk. És nem voltak emiatt boldogtalanok. Mi inkább vagyunk azok.
Másrészt valami megoldás azért mégiscsak van. Miért is "szívunk" most mi? Azért, mert a társadalom (az emberek közössége, de az egyén is) hagyta, hogy a társadalom elmenjen egy egészségtelen irányba. Felültek a divatnak. És most ők is bánják. Ismerek olyan családot, ahol az apuka olyan és akkora vidéki portát épített ki évek lassú munkájával, hogy együtt maradt a család, ott maradtak a gyerekek, ott élnek az unokák, vannak alkalmazottak, mert ott a vállalkozás is, stb. Máshogy élnek, mint mi. Mondjuk úgy, ahogy én csak szeretnék. Erre nyilván nincs mindenkinek lehetősége, de sokaknak meg sem fordul a fejében, hogy együtt is lehet maradni a szülőkkel és a testvérekkel. Nekem sem fordult meg a fejemben. Most már bánom. Apukám tíz évvel ezelőtt nagyon indulatosan mondta, hogy mikor gyerekeim lesznek, meg fogom bánni, hogy elköltöztem tőlük, és a panel életformát választottam (már akkor, mikor még a férjemet nem is ismertem). Hát, most úgy érzem, igaza volt, valamennyire együtt kellett volna maradnunk. (Az más kérdés, hogy ők Pesten élnek, és én nem tudnék ott élni, de ez most nem ide tartozik).
Kíváncsi, azt írod, hogy beszéljek nyugodtan társadalmi kérdésekről. Akkor most megírom, szerintem mi a jövő útja.
Szerintem a természetes közösségek visszatérése már nem túl valószínű sajnos, hisz a szülőktől való eltávolodásnak olyan okai (is) vannak, amin nem lehet változtatni: falvak szétesése, fejlődés felgyorsulása, új szokások a világban (vagyis a divat, amit szándékosan csinálnak azok, akik ettől remélik az anyagi hasznukat). Helyette talán a nem természetes, hanem választott kisközösségeké lesz a jövő. Eleinte csak a magasabb társadalmi osztályok fognak így élni, aztán vagy divatba jön és elterjed, vagy nem. Arra gondolok, hogy a fiatalok egyetemista korukban választanak egy baráti kört, és hosszan egy albérletben élnek, igazából csak akkor költöznek szét, ha egyrészt a munkájuk más városba szólítja őket, másrészt ha családot alapítanak. De egyre később. Ezzel párhuzamosan divatba jönnek a lakóparkok, amik azért barátságosabbak az alvóvárosoknál. El tudom képzelni, hogy egy idő múlva a lakóparkokban nem véletlenszerű szomszédságok alakulnak majd, hanem a hajdani albérlet-társak családostul együtt laknak majd. Akik "Barátok közt"-függők, azok tkp. már most erre vágynak szívük mélyén. Mi például a férjem baráti körével járunk mindenhová: nyaralni, síelni, szilveszterezni, stb. A baráti körből páran (most már pár család) ebben a városban maradtak. És most az egyik családdal közös telken építkezünk, két ház lesz, és persze külön háztartás, külön minden. Mégis amennyire jó együtt lenni, annyira mi együtt leszünk. És kicsit egymásra is leszünk utalva, sőt már most is egymásra vagyunk. Sok lány irigyel minket, mert már most (egyelőre panelben élünk, de kb. tíz percre egymástól) rengeteget segítünk egymásnak. Hol egyikünk vigyáz mindkét kicsire, hol a másikunk, és ezzel szabadidőt nyerünk, tudunk a gyerek nélkül bankba menni, stb. Ha többen lennénk, még többet tudnánk egymás életén könnyíteni. Amellett nem szorulunk tévésorozatok bámulására, mert van saját életünk, saját pletykálnivalónk, stb.
Szerintem az embereknek akkor is lesz igényük társaséletre, kisközösségi életre, ha ez ellentétes a fogyasztói társadalom irányító elitjének érdekeivel. Aki ezt felismeri, és kivonja magát a divat hatása alól, elkezdi maga alkítani az életét, az csak jól járhat. Akkor is, ha a társasélet alkalmazkodást kíván.
Lina, te pedig azt írtad, a szex nem szabad, hogy kötelesség legyen. Én azt állítottam, hogy sok nő számára probléma a szex, ha már nincs lángoló szerelem. Nem mindenkinek, de sokaknak. Én csak irigyelni tudom azokat, akiknek nem. Elismerem, hogy vannak. De nem vagyunk egyformák. Úgyhogy igazad van, de ebben a kérdésben nem lehet egy kalap alá venni mindenkit. Van akinek simán megy a dolog, örömét leli a szexben mindig, van aki csak addig szereti, míg szerelmes. Ebben semmi rossz nincs. Csak arra kell vigyázni, hogy a szerelem kihűlésével ne kezdjünk a váláson töprengeni, mert nem a szerelem a minden, sőt, nem is a szex. Van, ami fontosabb. Ha a pár tiszteli és szereti egymást, akkor nem nagy áldozat együtt maradni egy életen át, akkor is, ha a szerelem már nem lángol, sőt a szex is problémás. Az élet nem a szerelemről szól. Egy időszakban igen, de nem mindig. Az csak egy tévhit, hogy a szerelem és a szex a legfontosabb dolgok az életben, meg hogy ezek nélkül nincs boldogság. Ez csak egy divatos szólam, ami már nagyon beette magát a gondolatainkba. De attól még nem biztos, hogy igaz. Föntebb már írtam: jó üzlet a szerelem, ezért egyre inkább fölébe helyezik mindennek.
Na, megint nagyon eretnek voltam.
. (Vasalni még jobban utálok, könyörgök szóljatok, ha ilyen gép is létezik!
