Lini,
a barátnőm többek között azért váltott orvost és kórházat, mert nem értette, hogy a teljesen zökkenőmentes vajúdás után miért kellett a dokinak belekönyökölnie a hasába, úgy, hogy alig kapott levegőt... Ő amúgy orvos, tehát teljesen elfogadom azon állítását, mi szerint semmi szükség nem lett volna rá. Szóval nem mindig okkal könyökölnek a hasba, egyszerűen úgy gondolják, ahogy te, hogy az biztosan jobb, mert hamarabb kijön a baba, vagy azért csinálják, mert mindig ezt csinálják (ahogy Cory írta, ő nem a könyökléssel, hanem az oxyval kapcsolatosan, hogy még csak ilyet látott az orvostanhallgató ismerőse, infúzió nélküli szülést egyet sem.
Ne mondd már nekem, hogy minden egyes szüléshez infúzió kell, azért csak érzed te is, hogy az túlzás.)
Te úgy gondolod, hogy gyorsítani kell a szülést, mert az a legjobb a babának, mi úgy gondoljuk, hogy hagyni kell menni a maga útján, mert úgy a legjobb a babának (és közel sem a szülésélmény miatt).
Én szültem kettőt kórházban, az elsőt a Schöpfiben, amíg nem jött a szülésznő és a doki, minden oké volt, szépen lassan tágultam, közben még nevetgéltem is, utána viszont tipikus iskolapéldája lett a levezetett szüléseknek, mindent a doki diktált: ennyire nyitva, akkor beöntés (utána iszonyú hasgörcsök a szülési fájdalmak mellé), annyira, akkor burokrepesztés (ezután sokkal intenzívebb, majdhogynem kibírhatatlan fájdalmak), közben minden vizsgálatkor kézzel tágítás (nem tudom, éreztél-e már ilyet, fertelmes, majdnem leájultam a szülőágyról, és üvöltöttem is, mint a sakál), nem tágulok, akkor injekció, és utána oxy (amúgy mégis hogyan tágultam volna, akárhányszor megjelent a doki, zártam össze a lábam, és nyöszörögtem, hogy ne vizsgáljon meg, mert tudtam, hogy iszonyúan fog fájni, nem éppen az a lelkiállapot, amiben bárki is el tudna lazulni), végül gátmetszés és hasbakönyöklés. Eredmény: oxigénhiányos baba (szerencsére nem lett maradandó baja, fél évig jártunk kontrollra a neurológiára), a gátmetszés és hasbakönyöklés következtében a méhszájig továbbrepedés (45 percig stoppoltak, még ma is tud fájni, négy év után...). És tudom, most erre azt fogod mondani, hogy ha nem gyorsítottak volna, sokkal rosszabb állapotban lett volna a baba. Na, szerintem meg pont azért volt rossz állapotban, mert nem hagyták a saját rendje és módja szerint haladni a dolgokat. Ja, azt nem is írtam, hogy szülés előtt direkt megkérdeztem ezekről a beavatkozásokról a dokimat, aki azt mondta, hogy csak akkor avatkozik be, ha szükséges...
Másodikra persze orvost és kórházat váltottam, mentem az Istvánba. Pechemre dokim szabin (behívható volt, telefonon beszéltek vele folyamatosan), mire bejött, 6 különböző ember vizsgált meg, az egyik úgy, hogy csodálkoztam, hogy nem jön ki a keze az orrlyukamon. Ez sem az a tipikus intim vajúdás. Ezen kívül jó volt, mert legalább közben békén hagytak, a férjemmel nevetgéltünk fél napon át. Aztán doki megjött, és felajánlotta a burokrepesztést, amit vissza szerettem volna utasítani, lévén a múltkor is akkor kezdődtek a brutál fájdalmak. Ő erre simlisen megcsippentette a burkot, és mondta, hogy de hiszen már kicsit úgyis csorog a magzatvíz, ő rendesen megrepeszti, és akkor hamar baba lesz. Ekkor már tök mindegy volt, mondtam, hogy oké. Ha rábeszélt volna, valószínűleg meg tudott volna amúgy is győzni, de nem próbálta... Megrepesztette, megint jöttek a brutál fájások, közben az egyik fájás közben felajánlott egy lazító injekciót, amit hogyan is utasítottam volna el, amikor beszélni sem tudtam a fájdalomtól. Mindegy, baba lett hamar, nem volt hasbakönyöklés, de volt fél óra stoppolás (itt csak repedtem, ami amúgy sokkal jobb volt, mint a gátmetszés, annak ellenére, hogy nagy repedések is voltak). Szóval ez már jobb volt azért.
Harmadiknál megrepedt a burok, nuku fájás, így kezdődött. Nem örültem, mert nem akartam, hogyígy kezdődjön, hogy ott álljak bizonytalanul, hogy lesz-e valami, vagy sem. Áginak még egy héttel előtte is azt mondtam, hogy nem biztos, hogy otthon szülök. De a burokrepedés után elgondolkoztam. Bemenjek-e a kórházba (István) a dokimhoz (természetesen másik, bár sajnos benne is csalódnom kellett emberi dolgok miatt). Ha bemegyek, az ügyeletes megvizsgál (ezt a hátam közepére kívántam eleve, vannak ott olyan dokik, akiket nagyon nem szeretnék, ha megvizsgálnának), és ezzel megpecsételi a sorsomat, hiszen a vizsgálat miatti fertőzésveszélyből kifolyólag x órán belül meg kell születni a gyereknek, ha addig nem indul meg a szülés, akkor indítás. Hát ebből nem kértem. Inkább hőt mértem, magzatvizet vizsgáltam, és telefonáltam Áginak, hogy mi a helyzet. És innen már minden ment a maga útján.
No, nem tudom, miért írtam le mindezt. Talán mutatni akartam, hogy pl. az első dokim szerintem kifejezetten az a típus, aki nem is ismer másfajta szülést, az ő fejében megvan az, hogy minek mi után és mikor kell következnie, ha ettől eltérés van, akkor gyorsan avatkozzunk be, mert az nem jó... (Pöttyös Panni 20.47-es írásával teljesen egyetértek.) A második, mivel a szabiról jött be, nem akart sokáig maradni... Ja, és a második szülésem után sem tudtam még elképzelni, hogy otthon szüljek, bár vonzott, de nem mertem volna belevágni. Aztán elkezdtem utánaolvasni a harmadik várandósságom alatt, voltunk tanfolyamon, még többet olvastam, és csak a szülés kezdetén dőlt el, egy pillanat alatt (érdekes módon a férjem már a tanfolyam első napja után nagyon határozottan otthon akart maradni, és nem azért mert Ági mindenkit rá akart beszélni, sőt).
Továbbra is az utánaolvasást javaslom, mert ha veszitek a fáradtságot, hogy vitatkozzatok, akkor biztosan érdekel annyira a téma, hogy egy-egy könyvet is elolvassatok róla, szerintem érdemes. És nem azért, hogy ti is otthon szüljetek, csak hogy lássátok a másik oldalt.
Tényleg, azt is le akartam írni, hogy nekünk eszünk ágában sincs senkit meggyőzni arról, hogy szüljön otthon, dehogy! Mi teljesen megértjük, hogy nektek a biztonságot a kórház jelenti. És nem is vitatkozunk ezzel egyáltalán, és el sem ítélünk senkit, én megértem teljesen, én is voltam így. De én nemigen lennék képes megint kórházban szülni, bár a mostani szabályozás nagyon ezt akarja elérni...
Na, megyek, ha nem válaszolnék az esetleges reakciókra, előre is bocsi, alig van mostanában időm.
F.