2003.07.29 17:36
Szerző: Anonymous
Einstein, az autista
Szendi Gábor
Einstein és Newton zseni volt, kétség sem fér hozzá. De most kiderülhet, hogy az autizmus egyik fajtájában, az Asperger-szindrómában szenvedtek. Egy cambridge-i és egy oxfordi professzor megvizsgálták a rendelkezésre álló dokumentumokat, visszaemlékezéseket, felvételeket, s ezeknek alapján Albert Einstein és Isaac Newton személyiségét…
Az autizmus tudományos karrierje a múlt század negyvenes éveiben kezdődött, amikor Leo Kanner Amerikában és tőle függetlenül Hans Asperger Ausztriában, leírták e betegség elkülönítő tüneteit. A kutatás kezdetben csak az értelmi fogyatékosok egy sajátos, érzelmileg kötődni képtelen, különös magányba süppedt csoportját vizsgálta. Mára, e kutatások melléktermékeként, egy sajátos zsenielmélet is kezd kibontakozni.
Az autizmus igazi lényegét olyan embereken lehet tanulmányozni, akik nem szenvednek az autizmussal gyakran együttjáró egyéb agysérülések következményeitől, hanem csak tisztán autisták. Vannak ilyenek, ők az Asperger szindrómások. Míg Leo Kanner elsősorban az értelmi fogyatékossággal sújtott autistákat tanulmányozta, Aspergert olyan betegekkel hozta össze a sors, akik kiemelkedően intelligensek voltak, szociálisan is látszólag jól funkcionáltak, de…de mégis volt valami furcsa, valami zavaró bennük. Például nem ismerik a tekintet-kommunikációt, nem néznek beszédpartnerük szemébe, vagy csak meredten bámulják.
Az Asperger szindrómások mozgása ügyetlen, szociálisan gátoltak, rossz társalkodók (hacsak nem mániájukról beszélhetnek), szeretik a magányt és a magányos elfoglaltságokat, nehezen alkalmazkodnak a szociális elvárásokhoz, ettől excentrikusak, különcök, emberi kapcsolataikban merevek, kerülik az intimitást, mániákus szenvedélyességgel vonzódnak általában a természettudományokhoz, vagy valami elvont dologhoz, és rendkívül naiv, olykor nevetséges, olykor idealisztikus igazságérzet hajtja őket. Mivel rendkívül okosak, életük során rengeteg megfigyelést tesznek az emberek viselkedéséről, és bár ők is nagyjában-egészében híján vannak az 'implicit tudatelméletnek', a fejükben őrzött egyfajta viselkedéses példatár alapján felnőttkorukra már viszonylag eligazodnak szociális helyzetekben, persze olykor az 'elefánt a porcelánboltban' benyomást keltve, ugyanis az emberi kommunikáció rendkívüli összetettségét és sokértelműségét a legjobb megfigyelő képességgel sem lehet empátia és intuíció nélkül igazán megérteni. Ezért általában nincs humorérzékük, mindent 'szó szerint' értenek, sokszor bajban vannak a metaforákkal és az átvitt értelmű fogalmakkal.
Az Asperger-szindrómások igen sokat szoktak tépelődni olyan szavakon, mint 'magasztos', 'szerelem', 'megindító'; szótárakban keresgélnek, illetve próbálják megfejteni, mit érezhetnek az emberek, amikor e szavakat használják. Amikor Oliver Sacks, a híres neurológus író megkérdezte egy csodás táj kapcsán Temple Grandint, korunk egyik híres Asperger szindrómását, hogy átérzi-e a táj fennköltségét, Temple őszintén azt válaszolta, hogy nem érzi, de megérti, hogy mások ezt nevezik fennköltnek. Mikor azt kérdezte tőle Sacks, szerinte milyen lehet a szerelem, Temple azt felelte, szerint az olyan lehet, mint az elájulás. Temple Grandin egyébként professzorként kutat és oktat egy amerikai egyetemen.
Albert Einstein, a magányos utas
Íme egy jellegzetes Asperger -szindrómás vallomás az emberi kapcsolatokról és igazságról: 'Szenvedélyes szociális igazságérzetem és felelősségtudatom mindig különös ellentétben állt azzal, hogy kifejezetten hiányzik belőlem a vágy a más emberi lényekkel, vagy közösségekkel való közvetlen kapcsolatra. Igazi 'magányos utas' vagyok, és soha nem tartoztam tiszta szívemből sem hazámhoz, sem otthonomhoz, sem barátaimhoz, vagy akárcsak közvetlen családomhoz; s e kötelékek közt is, soha nem veszítettem el a távolság érzését és a magányosság iránti vágyamat'.
E fenti találó sorokat Albert Einstein írta, akivel kapcsolatban egyre több az érv arra, hogy valójában egy zseniális autista volt. Érzelmi elköteleződési problémáira utal, hogy Einstein nem mutatott különösebb felelősségérzetet közvetlen családja iránt, bár egész életében az emberiségért dobogott a szíve. Nem foglalkoztatta házasságon kívül, későbbi feleségétől, Mileva Marictól született gyermeke sorsa, akit Mileva Szerbiába visszavonulva szült meg, és adott örökbe. A dolog annál is furcsább, mert a kislány 1902-ben született, s Einstein pedig 1903-ban elvette Milevat. De ez a házasság sem valami vak szerelem szülötte volt, sokak szerint feleségét is azért 'szerette meg', mert évfolyamtársak voltak a főiskolán, és vele éjt-nappallá téve lehetett a fizikáról beszélgetni. Levelezésük alapján feltételezik, feleségének nem kis szerepe lehetett a relativitáselmélet kidolgozásában, s talán ezért is adta neki oda Einstein válásukkor a Nobel-díj teljes összegét. Einstein, ahogy kezdett befutott híresség lenni, felesége és két fia nem sokat látták odahaza. Később, válásuk után Einstein feleségül vette elsőfokú unokatestvérét, Elsa Lowenthalt. Állítólag nagy volt a szerelem, amit Elsa több éves odaadó betegápolásával ért el, de sem a szerelem, sem a hála nem gátolta meg Einsteint abban, hogy rendre meg ne csalja feleségét. Mindez persze lehetne bohémság is, de más szempontból az érzelmi elköteleződés hiányát jelzi.
A cikk teljes terjedelmében a júliusi számban olvasható!