Edit,
hát igen, ez az úttestre kimenés egy elég horror dolog...
Amúgy én is csak a sarki közértbe mertem beugrani egy darab sajtért.
Meme,
megy az orrszívás, persze úúúútálják nagyon, végigüvöltik, utána mindig babusgatom őket egy kicsit.
Lilla,
megkaptam, köszi, küldtem ma neked egy sms-t, hogy nem érem el az oldalad. Márha a régire gondoltál, mert nekem csak az volt meg, légyszi adj egy új címet!!
Ami a sétát illeti, szerencsére az utcánkban a járda és az úttest között mindenhol van valami füves-fás-kiskertes rész, és nincs túl nagy forgalom. Úgy érzem, hogy ezt a fajta sétálgatást folytatni fogom, épp azért, amit ti is írtatok, hogy elszaladgálnak, stb.. most, hogy még nem tudnak olyan gyorsan futni, elkezdjük tanulni a dolgokat, hogy mire elrohannának, ismerjék az alapszabályokat. Aztán majd meglátom, hogy haladunk.
Kata,
én is folyton mondom nekik, hogy csak a járdán szabad menni, mert az úttesten az autók mennek, ha jön egy kocsi, mutatom is, hogy látod, ott megy az autó.
Meg, ha elindul az úttest felé, akkor már terelem is vissza, hogy csak a járdán megyünk!
És végül, hadd panaszkodjam ki magam, mert ma délután nagyon kikészültem.
Zsófi leesett a kanapéról. Már pár napja felmászkálnak rá, elég biztosan le is tudnak jönni, úgyhogy engedem. De ma a kis lüke felmászott a karfára, és onnan nyújtózkodott valami felé. Mikor odanéztem, pont azt láttam, ahogy esik le. Először a kanapé melletti kis dohányzó asztalra esett, és onnan fordult le háttal-fejjel a földre. Amennyire így láttam nem ütötte meg magát olyan borzasztóan (persze azért elég horror látvány volt), de persze rögtön ugrottam oda, és kaptam is fel, ő meg őrült üvöltésbe kezdett. Vígasztaltam, csitítgattam pár másodpercig, és akkor elkezdte, hogy nem vesz levegőt. Szokott ilyet csinálni, amikor nagyon behergeli magát, hisztizik, volt már, hogy hányt is a sírástól, de ennyire nem. És másodpercről másodpercre egyre durvább lett a helyzet, már ráztam, kiabáltam rá, hogy vegyen levegőt, hirtelen azt hittem, ott fog megfulladni a kezemben, és akkor elkezdett hirtelen elernyedni, és a szeme csukódott lefelé, megállt bennem az ütő!! És akkor vett egy kis levegőt. Ezt kihasználtam, újra rázogattam, és elkezdett normálisan újra lélegezni. Ami ezután megdöbbentett, hogy nem folytatta a bőgést, hanem már csak hüppögött az ölemben.
Később, mikor megnyugodott, és láttam, hogy tiszta a tekintete, normálisan mozog, reagál mindenre, na akkor tört ki rajtam az egész, zokogtam, mint őrült.
Felhívtam a dokit is, hogy ez mi volt, és azt mondta, sajnos ez normális, vannak ilyen gyerekek, és valószínű, hogy ez nála nem az utolsó alkalom volt, viszont meg lehet előzni, egy intenzív fizikai behatással, pl. pofon, csípés, víz, és akkor fog levegőt venni. Megnyugtatott, hogy íly módon nem tud megfulladni, max. elájul, és akkor szépen lélegzik tovább. Utólag visszagondolva, valószínű, hogy akkor volt az ájulás határán, mikor úgy elernyedt, és utána már azért nem sírt annyira, mert kifújt belőle a gőz...
Hát még egy ideig biztos görcsbe fog rándulni a gyomrom, ha ez eszembe jut.
Na, eldugulok.
Mármint az én urammal való túrájuk kapcsán. 
Pedig csak 1évig van,nem osztályozzák (részt vett minősítést kap),de olyan házit kaptak,amit az apjával ketten 2órán keresztül csináltak. 
