2003.05.15 16:51
Szerző: Anonymous
Itt az egesz sztori, ahogy az ujsagban megjelent:
Szülész és szobrász
Amikor már nem volt kétséges, hogy gyermekük lesz, sõt egészen biztosak lehettek benne, az asszony azt monda a férfinak: szerelmes férjem én most, másodszorra, itthon akarok szülni. A férfinak kellett egy kis idõ, míg megtalálta a választ. Szerelmes feleségem, mondta, azt csinálsz, amit akarsz, de én ebben nem akarok részt venni. Van elég hely, itt elöl, elfértek, én majd hátul kivárom, és ha megszületett a gyermek, megünnepeljük.
Múl az idõ, abban az évben szép, meleg nyár volt, a gyermek, vagyis a magzat rendben fejlõdött az anyja méhében. A szülõk, mint mindig, ezen a nyáron is elmentek a hevesi Eötvös József középiskola mûvésztáborába, mert szobrászok mind a ketten.
A tábori foglalkozások sokadik hetében, egyik éjjel az asszony arra ébredt: álmában szülési fájdalmai voltak. Háromnegyed egy volt. Még átúszott a fején, furcsa nap volt ez az utolsó, egész délelõtt feküd a fûben, jobbra fordult, balra fordult, nem volt semmi baja, csak éppen felkelni nem volt kedve. Ekkor megszólalt egy hang, és azt mondta neki: mint ellés elõtt a macskák. Felül. – Hogy? Mit?! – azért feküdtél, mert az energiáidat gyûjtötted.
A férfi – a szülések kezdetével a férfiak éberen alszanak, sokkal éberebben, mint a feleségük – felült mellette, és azt kérdezte, megyünk?
Elindultak Budapest felé. Vitték magukkal a hároméves nagyfiúkat is, és remélték, minden úgy lesz, ahogy lennie kell. Igen ám de a harmadik falunál háromperces fájások jöttek. A fiúgyermek aludt a hátsó ülésen, az anya szintén a hátsó ülésen vajúdott, az apa – aki mintegy huszonöt évvel ezelõtt Mohácsi Emlékpark számára fiatal, tehetséges szobrászként huszonkilenc "munkát" készített, ott láthatók azóta is – vezette az autót.
Egy benzinkútnál megállanak, telefonáltak az orvosnõnek, hogy már csak hetven kilométer, az semmi, hamarosan Pesten lesznek: a benzinkutasok, amikor meghallják, hogy az asszony a kocsiban vajúdik, elszédülnek.
Jönnek tovább, de nem sokáig, a szülés, öntörvényûen zajlik, a fájások nemsokára egypercesek.
A hatvankettes és a hatvanegyes kilométerjelzõk között, azután megállnak. Az asszony ekkor érzi az elsõ tolófájást, a visszafojtott jaj– jajból kiáltás lesz, az egyik kezével az autóra támaszkodik, a másikkal a férjére.
Örökre emlékezetes szép pillanat. A fájások rövid szünetében a férfi és a nõ átöleli egymást, mindketten tudják: innét nem mehetnek tovább, itt fog megtörténni, aminek történnie kell. Kamionok húznak el mellettük, a nappali, kánikulai meleg ekkor fordul át hûvösbe, háromnegyed kettõ lehet.
A férfi még nem ocsúdott fel a különleges dermedtségbõl, igen, ez a pontos szó, meg volt dermedve a gondolattól, képes lesz–e elvégezni a rámért feladatot. Arra tisztán emlékszik õ is, hogy megölelték egymást, és tudták, minden másképp lesz, mint ahogy elképzelték: hogy a vészvillogót már megálláskor bekapcsolta, és erõsen figyelt, hogy a kéziféket is behúzza.
Azután már ott álltak a füvön. Az asszony térdre ereszkedett – az orvosától megtanulta, "úgy szülj, ahogy neked jó", és a természeti népek tapasztalatai szerint ez leginkább a térdelés vagy a guggolás. Erõsen összpontosított arra is: a legfontosabb az, hogy te fogod megszülni, minden úgy lesz, ahogy te csinálod, bízzál magadban, és ne gondolj a szenvedésre, a fájdalmakra, arra, hogy egy asszonyállat vagy, akinek nincs más dolga, mint elviselni, ami rá vár.
A szülés vagy három percig tartott. A második hatalmas fájásnál az asszony már nem törõdött vele, hogy visszatartsa a kiáltását – a hároméves gyermek erre ébredt fel. Sírt, mert sötét volt, és nem látott semmit, azt kérdezte az apjától, mit csinálsz anyával.
Az asszony már térdelt, jobb kezével érezte a gyermek fejét, de a sötétben ki látja, hogy tényleg a feje–e. Végre megvan az orra, persze, hogy a feje! A második nyomásra kijött a gyerek. A férfi nem emlékszik rá, hogy került a felesége háta mögé, ott volt, térdelt és nehogy a földre essen a jövevény, felfogta, majd a köldökzsinórral együtt a felesége mellére tette.
A gyermek nem sírt fel, de ezúttal nem lehetett tudni, hogy ez rosszat jelent–e vagy jót. Nem jelentett rosszat. Az anya a törölközõbe és pulóverbe csavart gyermekkel s az elvágatlan köldökzsinórral a mellén, ölében a hároméves nagyfiú fejével a hátsó ülésen ül. Az apa – húsz éve a fõiskola tanára, késõbb tanszékvezetõje, akinek a Vatikánban, a Magyarok Nagyasszonya kápolnájában három dombormûve látható, megtörölte kezét, valószínûleg a ruhájában, és visszaült a kormányhoz. Különösebb izgalom nélkül hazaértek.
Az asszony saját lábán ment fel emeleti otthonukba, akkor jutottak el odáig, hogy megnézzék, fiúk vagy lányuk született. Fiú volt. Az M3–ason az eszükbe sem jutott. Aztán megjött az orvosnõ, a placenta az õ segítségével került elõ, s fél ötkor, megmosdatva anya, újszülött, a már négytagú család együtt aludt el, az otthoni ágyán.
Ez az öröm második pillanata volt. A harmadik az, amikor másnap együtt ültek az asztalnál. A család negyedik tagja a mások szobában, a bölcsõben, egyébként minden olyan volt, mint máskor.
A férfiak nagy része horrorként éli meg a szülést, a nõk többnyire a csillapíthatatlan fájdalmuk rémségét, az orvosok érthetõ módon, a nyakra tekeredett köldökzsinór és minden életveszély jelenvalóságát.
Van egy másik lehetõség is. A nõ és a férfi nemcsak létrehoznak egy gyermeket, hanem különös véletlen folytán, a szülés segédmunkásai is lesznek. Nemcsak közelrõl látják és átélik, hanem egyszerû munkásemberekként segédkeznek a teremtés sokadik megvalósulásában.
Vathy Zsuzsa
) 
