Halihó Csajok!
Adok végre életjelet magamról, de egyszerűen kész vagyok, teljesen padlón érzem magam lelkileg. Úgy érzem, az egész világ ellenem van. Mindenki piszkál.
Elsősorban a pocakom méretével van bajuk, ugyanazt hallom most is, mint Manóval. „Úristen, mekkora, biztos ikreid lesznek!” „Jesszusom, hogy lehet valakinek ekkora pocakja félidősen?” „Óriásbébi lesz, meglátod, ezt nem tudod megszülni” És még sorolhatnám. Teljesen kivagyok, már ott tartok, hogy nem merek kimenni a házból. Pénteken is sírva jöttem haza, mert találkoztunk a játszótéren egy „kedves” ismerőssel – akivel ráadásul min. 5 éve nem láttuk egymást – és legalább negyed órán keresztül azt ecsetelte, hogy a lánya, akinek ugyanekkora pocakja volt mennyit szenvedett végig a terhesség alatt, és 14 óra vajúdás után már könyörgött a császárért és 4,2 kg-os gyereke született. A legborzasztóbb az, hogy hiába mondom, hogy a pocak mérete és a gyerek születési súlya, hossza között nincs egyenes arányosság, mintha meg sem hallanák. Ráadásul útálok idegeneknek magyarázkodni, semmi közük hozzá, hogy mekkora pocakom van, és mekkora gyerekem fog születni. Persze én is látom, hogy nagy – készített párom képet is, azon még brutálisabb – de mi a fenét csináljak vele. Egyszerűen ilyen alkat vagyok és kész.
A másik, amivel állandóan piszkálnak mostanában, hogy miket adok enni Manónak. Most hétvégén is állandóan azt hallottam, hogy adjak neki ezt, adjak neki azt, és nem fogják fel, hogy nem eheti. Pl. babapiskótát, túró rudit, túrókrémet, kekszet, stb. Meg persze azért is hülye vagyok, mert nem engedem nasizni. Persze ő is kap néha, kukorica pufit, meg gluténmentes kekszet, de nem az lóg a szájából pl. séta alkalmával állandóan. És mindig a magyarázkodás, ami már rettentően unalmas, és kiborító, hisz ő az én gyerekem, majd én eldöntöm, hogy mit mikor adok neki.
Ezen kívül apósomnak mániája, hogy a gyereknek mindent szabad. Szombaton pl. a konyhaszekrény fiókját engedte nyitogatni Manónak, ráadásul azt, amelyikben a nagy kések vannak, és mikor megkértem, hogy ne engedje neki, még én voltam hülye. Mondtam neki, hogy attól félek, hogy a gyerek odacsukja az ujját, erre közölte, hogy ő arra figyel. Na, nem telt el fél perc, és megtörtént az, amitől féltem. Szó szerint üvöltöttem apóssal, és megmondtam neki, hogy lesheti, mikor veheti a gyereket a kezébe.
Ezen kívül a fogzás is állandó téma. A kedves rokonaim szerint Manónak valami baja van, merthogy még csak két foga van, és szerintük már legalább 6-8 foga kellene, hogy legyen. Ja, és persze szerintük a gyerekem „visszamaradott” a fejlődésben, mert nem mászik. A senkit nem zavar, hogy jár, és már kapaszkodva szépen megáll, akkor is fejletlen. ÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!
Bocsánat, hogy így rátok zúdítom a kis lelki bajaimat, de olyan jó „elmondani” valakinek.
Mamy! Manónál is van úgy, hogy szinte semmi nem jó, amit adok neki. Valamelyik nap is már a harmadik üveg kaját bontottam fel, és az sem kellett neki. Aztán fél óra múlva megette az, ami ellen korábban sztrájkolt.
Általában viszont bevág két üveg bébiételt ebédre, szerencsére neki jó étvágya van. Bár, amit leírtál az szerintem nem rossz étvágy, vagy étvágytalanság, hisz azért Geszti legtöbbször szépen eszik. Egyébként Manónál is van, hogy nem kell neki a főztöm. És, ha belegondolsz, néha nálunk felnőtteknél is van úgy, hogy semmi sem kell. Jézusom, hogyhogy ennyiért veszed a Bepanthent? Nálunk 1700 Ft. a nagy. Ennyi különbség lenne még "gyógyszerben" is Pest és "Vidék" között?
Bárány! Nem akartam írni Szindi elutazása előtt, ne előítéletekkel menjen ki, de Olaszország nekem is nagy csalódás volt.
Erika! Gratula a kukacoshoz és, hogy minden rendben, akkor nálatok is az a helyzet, mint nálunk.
Emlékszem én tavaly sírva fakadtam, mikor megláttam a papíron: XY/férfi.
Mandala! Ez borzasztó, amit írtál. Gondolom, akik elutasítottak mind férfi orvosok voltak. Hihetetlen, hogy mennyire lelketlenek tudnak lenni, és persze hivatkoznak a kórházi protokollra.
Noémi tényleg megint nagyon eltűnt.
Megyek, mert Manó próbál felállni a járókában, és az egyik lába már combtőig kinn van, a másikon meg térdel, és közben üvölt.
Puszi mindenkinek.
Anita